16. Rész: If the future we've dreamed of is fading to black

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

A közös vacsora remekül sikerült. Alberto és Blaise jóhíre, még mindig mosolygásra késztet, hiszen évek óta vágynak egy babára, ami úgy tűnik végre meg is adatik nekik. Emlékszem amikor néhény éve megtudtam hogy terhes vagyok, akkor még fogalmam sem volt róla hogy rögtön két pocaklakóm is van, de már maga a gondolat, maga a tény boldoggá tett hogy anya leszek. Nem is kívánhatnék ennél csodálatosabb érzést és bízom benne hogy Blaisenek is rövidesen része lehet benne. - Elena. - Gian aggódó hangja zökkent ki a gondolataimból. Éppen az utcánkba kanyarodunk be, este fél tíz van. - Mi a baj? - fordulok a férjem felé aki pislogás nélkül néz a házunk felé, így én magam is így teszek. A szívem hevesebben kezd verni és a levegőt is kapkodni kezdem amikor a házunk előtti felhajtón megpillantok egy fekete, sötétített üveges Maseratit. Nem kérdés hogy egy ilyen autó csakis a szervezet tagjaihoz tartozhat, a rendszáma alapján is olasz, így pontosan tudom, hatalmas a baj. - Gian. - nyögöm a férjem nevét kétségbeesetten, miközben már számtalan lehetőség átszalad a gondolataimon. - A gyerekek. - könnyes szemekkel figyelem a házunkat míg végül Gian leparkol és én kiugrok a kocsiból, hogy minél előbb a házban legyek, hogy lássam a fiaimat. De mielőtt az ajtóhoz érnék Gian utolér és a derekamnál fogva ránt vissza. - Nem ronthatsz be csak úgy. - suttogja miközben erősen tart. - Ez a mi házunk és a gyerekeink ott vannak bent. Leszarom ki van itt, megölöm ha a fiaimnak csak a haja szála is meggörbült. - jelentem ki határozottan. - Elena! - Gian maga felé fordít és a szemembe néz. - Bemegyünk, de maradj mögöttem. Ha a fiúk veszélyben vannak akkor majd én elintézem. Oké? - várja a válaszom és tudom hogy addig nem enged el amíg nem értek vele egyet. - Csak ígérd meg hogy a fiainknak nem lesz baja. - szipogom már a sírás szélén állva. - Nem lesz bajuk. - bólint majd maga mögé tessékel és elindul a bejárati ajtóhoz, én pedig követem őt. A házunkba lépve viszont ahogy Phoebe szinte elénk ugrik a semmiből, a szívem is kihagy egy ütemet. - Jó estét Mr. és Mrs. Salvatore. - mosolyog ránk a szőke lány. - A fiúk már fent alszanak, a vendégeik pedig a nappaliban várják önöket. Kínáltam őket innivalóval, de konyakot kértek, az italos szekrényhez viszont nincs kulcsom. Sajnálom. - Phoebe szokásához hűen szinte hadarja a szavakat. - Rendben, köszönjük Phoebe. Most már haza mehetsz. - Gian egy nagyobb címletű összeget ad a lánynak, gyanítom azért hogy minél előbb lerázza. - Oké, viszlát. - Phoebe vidáman veszi magához a táskáját és távozik is. Gian és én a nappali felé indulunk ahol végül egy újabb meglepetés fogad minket. Négy, magas, kigyúrt, izmos férfi állja körbe a kanapénkat, amin egy idősebb férfi ül. Én Gian válla fölött lesek csupán a férfi felé, ismerős, de nem ugrik be ki is ő. - Antonio, messzire jöttél. - Gian szólal meg és úgy tűnik ő ismeri az idős férfit, aztán az elhangzott nevet kezdem ízlelgetni még végül megvilágosodom. Antonio De Luca a név mely teljes egészében felrémlik előttem, az idős férfi arca pedig ehhez a névhez tartozik, bár kislány voltam még amikor utoljára láttam őt, tény hogy az idő vele is elbánt. - Capo. - mondom ki halkan a szót amin Szicíliában mindenki ismeri Antoniot. - Örülök hogy még az emlékeitekben élek, annak ellenére is hogy több mint két évtizede nem láttalak titeket. - mosolyogva áll fel a kanapéról és felénk lépked. - A kis Elena Pedersoli, milyen gyönyörű nővé cseperedtél. - egyenesen rámnéz Gian vála felett aki még mindig félig előttem áll, hogy védelmezzen. - Igen, elszaladt az idő. - bólogatok. Talán a kilenc vagy a tizedik születésnapomon jött el hozzánk utoljára, pedig szoros barátság fűzte apámhoz. - Miért jöttél ide? - Gian egyenesen neki szegezi a kérdést ami engem is foglalkoztat. - Ejnye Gian, hát nem látogathatlak meg titeket? - nevet fel az öreg. - Nem szokásod még Szicílián belül sem látogatni a szervezet családjait, így gyanítom okkal jöttél hozzánk egészen Londonig. - a férjem magabiztos és tiszteletparancsoló, nem hódol be még a Caponak sem. - Azt gondolom elég ok az hogy Cassettivel szövetkezel a hátam mögött miközben kutyákat építesz be az én embereim közé. - az öreg hangja megkeményedik, az én szívem pedig félelmemben ismét gyors ütemre vált. - Nem szövetkeztem én ellened senkivel. Cassettinek tartoztam, a tartozást pedig letudtam. Részemről ennyi volt. Évekkel ezelőtt kiszálltam a szervezetből. - Gian jelenti ki határozottan. - Édes fiam, hát mit tanultál te egész életedben? A szervezet olyasvalami amiből csak úgy ki lehet szállni? - kérdezi az öreg és félek, itt a vége a csodás életünknek. - Ha eddig nem hiányoztunk a leltárból, akkor ne hat évvel később kérj minket számon. - Gian vág vissza, én viszont kilépve mögüle megfogom a kezét. Nem akarom hogy túl messzire menjen vagy megsértse a Capot, mert abból semmi jó nem sülhet ki. - Nem tudom hallottad e, de a szervezet romokban hever. A hat családból kettő teljesen eltűnt, ugyebár azok lennétek ti, a Salvatore és Pedersoli klán még élő tagjai, a Bianchi és a Borelli klán vezetését idegenek vették át, tekintve hogy Lorenzo és Stefano is férfi utód nélkül halt meg a te kezed által. A Rossi családot évek óta egy taknyos kölyök vezeti, míg Cassetti királyt játszva ellenem szegül, persze nem nyíltan, csak a felszín alatt hogy aztán ő legyen a Capo. Hát mond meg nekem Gian fiam, ki az akinek nem hiányoztok a leltárból? - üvölti a mondat végét az öreg. Szemmel láthatóan sikerült felidegesíteni, amit a hallott információkból ítélve nem is csodálok. - Cassettivel nem tudunk mit kezdeni. Átadtam neki a vezetést amikor mi ide jöttünk. Ő a legfelsőbb Don. - Gian feleli ezúttal visszafogottabb stílusban. - Csak hogy nem volt jogod átadni neki a vezetést, mert a törvényeink szerint te sem voltál soha vezér. - Antonio szavai egyszerre sokkolnak le engem és Giant is. - Apám és a nővérem halála után csak én maradtam, hozzá mentem Gianhoz így övé lett az apám helye. - szólalok meg végre én is. - Apád fiát illeti és illette mindigis apád helye. - a Capo egyenesen rám néz. - Apámnak nem volt fia. - csóválom a fejem. - De igen. - Antonio bólogat én pedig meg kell hogy kapaszkodjak Gian vállában. Ha igaz amit az öreg mond, akkor lehetséges hogy van egy testvérem aki még él. - Nem értünk egy szót sem. - Gian sóhajt fel és engem a kanapéhoz vezet hogy le tudjak ülni, ő pedig mellettem foglal helyet. - Elmesélek nektek egy történetet. - Antonio leül velünk szembe a fotelba, míg a négy gorillája ismét körbe állja őt. - Évekkel ezelőtt élt három jó barát, kisfiú koruktól elválaszthatatlanok voltak. Tűzön, vízen át követték egymást. A nevük Antonio, Dante és Alfonzó. - az öreg nagy beleéléssel kezd el mesélni, a három jó barát pedig akit említ az az apám, Gian apja és ő maga a Capo. - Az évek teltek, a fiúkból férfiak lettek és mind elfoglalták a helyüket a szervezeten belül. A barátságuk szilárdsága volt az egyetlen ami nem változott. Még mindig elválaszthatatlanok voltak. - tovább beszél, én azonban nem tudom miért meséli ezt most el nekünk. - Tudjuk hogy te és az apáink barátok voltatok. - jegyzi meg Gian. - És arra emlékeztek hogy ez a barátság mikor romlott meg? - kérdezi Antonio komolyan. - Kilenc vagy tíz éves voltam amikor utoljára nálunk jártál ahogy Dante sem jött hozzánk többet. - jegyzem meg halkan. - Így van. - bólogat az öreg. - Tíz éves voltál drága Elena ahogy Alberto is, amikor Dante számára világossá vált hogy a kisebbik fia...igazából Alfonzóé. - Antonio kimondja a sokkoló szavakat, az én tudatomig még sem jut el mit is akar ez jelenteni pontosan. Vagy egészen egyszerűen csak nem akarom felfogni. - Az öcsém....Alfonzó fia? - Gian szinte felkiált és úgy ugrik fel mellőlem mintha kilőtték volna. Én csupán magam elé meredve lassan jobbra-balra ingatom a fejem. Képtelen vagyok elhinni amit a Capo mond.