Epilógus

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

Reggel van. Az a fajta londoni reggel, amikor az ég szürke, de a ház mégis meleg. A konyhából kakaó illata száll fel, a kandalló halkan pattog, és valahol a folyosón két gyerek veszekszik egy plüssállaton. Mosolyogva hunyom le a szemem egy pillanatra. Ez az én hangom most. Nem a sikoly. Nem a lövés. Nem a félelem. Hanem gyereknevetés. - Saul, az az enyém! - hallom Beto hangját, aki már majdnem tizenegy éves de még mindig ugyanazzal a szenvedéllyel vitázik, mint hatévesen. - Nem is! - vág vissza Saul, aki pontosan olyan makacs, mint az apja. A nappali ajtajában állok, és nézem őket. Hope a kanapén ül keresztbe tett lábbal, komolyan figyeli a bátyjait, mintha ő lenne a bíró. Öt éves. Barna haja a vállára omlik. És pontosan tudja, hogyan kell uralni a szobát egyetlen pillantással. Gian lánya… és persze az enyém. A konyha felől egy halk nevetés hallatszik. Blaise. Alberto áll mellette, karjában a három éves kisfiúkkal Matteoval aki még mindig álmosan kapaszkodik az apja nyakába. A négyéves kislányuk, Rose a pulton ül, és komoly arccal magyaráz valamit Hope-nak az „igazi hercegnők jogairól. Összeszorul a szívem. Nem fájdalmasan. Hanem túlcsordulva. Mennyi mindenen mentünk keresztül azért, hogy ezek a gyerekek itt legyenek. Hogy Blaise végre anya lehessen. Hogy Alberto újra tudjon hinni valamiben, ami nem pusztul el. És most itt vannak. Élnek. Nevetnek. Hisznek a holnapban. Léptek közelednek mögöttem. Nem kell megfordulnom. A derekam köré fonódó karok melege azonnal elárulja. - Mit nézel ilyen komolyan? - kérdezi Gian halkan a fülem mellett. A hangja már nem hordoz súlyt. Nem parancs. Nem fenyegetés. Csak férfi. Csak apa. Csak az enyém. - Téged -felelem mosolyogva, miközben hátrafordítom a fejem, hogy ránézzek. Az arca idősebb. Érettebb. A tekintete mélyebb. De a szeme… ugyanaz, mint amikor először beleszerettem. - Hazudsz - mosolyodik el. - A gyerekeket nézed. - mondja még mindig vidàman. - Titeket - javítom ki halkan. A keze automatikusan a hasamra siklik. Már nem vagyok várandós, Hope màr öt éves. De ez a mozdulat benne maradt. Szokás. Bizonyosság. - Emlékszel arra az éjszakára Szicíliában? - kérdezem halkan. A tekintete megváltozik egy pillanatra. Nem sötét lesz. Csak mélyebb. Szinte soha nem emlegetjük a múltat most mégis eszembe jut. - Amikor azt hitted, hogy nem tudsz többé élni? - kérdez vissza. Bólintok. - És te azt mondtad… nem akarsz többé csak túlélni. Élni akarsz. Velem. - suttogom. A karjai szorosabban fonódnak körém. - Így lett -feleli egyszerűen. Kinézek az ablakon. Esik az eső. Az utca nedves, az ég borús. És mégis… fény van bennem. Mert nem a hely számít. Nem Szicília. Nem London. Hanem az, hogy reggelente nem a rettegés ébreszt. Hanem a gyerekeim hangja. A férjem érintése. A béke. Hope hirtelen felpattan, és odaszalad hozzánk. - Anya! Apa! Nézzétek! - mutat fel egy rajzot. Egy ház van rajta. Egy nagy fa. Három gyerek. Két felnőtt. A ház fölé egyetlen szó van írva girbe-gurba betűkkel: HOME. A szemem megtelik könnyel. - Ez mi, kicsim? - kérdezem halkan. Hope rám néz, majd Gianra. - Ezek mi vagyunk. - feleli komolyan. - És ez az otthonunk. - minden részletet végig mutat az apró ujjaival. Gian rám néz. Abban a pillantásban benne van minden: A múlt. A vér. A fájdalom. A döntés. A menekülés. A szerelem. És az, hogy megérte. Lassan letérdelek Hope elé, és magamhoz ölelem. - Igen - suttogom. - Ez az otthonunk. - mosolygok rá majd meg is puszilgatom. Az otthonunk nem tökéletes. Nem hibátlan. Nem mentes a múlttól. De élő. És szeretettel teli. És amikor este Gian mellé fekszem, már nem félek a sötéttől. Mert tudom: Nem túléltem. Hanem megérkeztem. Hozzá. Hozzájuk. Önmagamhoz. A vasárnapok nálunk mindig hangosak. És én imádom őket ezért. Már a konyhában állok, miközben a sütőben sül az ebéd. Az asztal már meg van terítve. Hatalmas fa asztal. Amikor megvettük nem voltunk biztosak benne hogy szükségünk van ekkora bútorra. De az idő végül minket igazolt Mert öt éve minden vasárnap ugyanaz történik. Alberto és Blaise átjönnek. A gyerekek ellepik a házat. Gian pedig úgy tesz, mintha zavarná a zaj. Pedig látom rajta. Ő él ezért a zajért. A nappaliban most is káosz van. Beto és Saul a szőnyegen birkóznak Matteoval, aki komoly arccal próbál “szabályokat” felállítani, miközben senki nem figyel rá. Rose és Hope egymás mellett ülnek és babákat sorakoztatnak fel, mintha hadsereget szerveznének. - Ez az enyém! - kiált fel Hope, mire Gian azonnal felnevet a kanapéról. Már nem az a nevetés, amitől férfiak remegtek. Hanem az, amitől egy gyerek még hangosabban kacag. Alberto a konyhaajtóban áll, ingujját feltűrve. - Segítsek? - kérdezi. - Tudsz krumplit hámozni? - pillantok rá szórakozottan. -Céget vezetek a bátyámmal ami lássuk be nem könnyű feladat, túléltem a maffia háborút, lett két gyerekem… szerintem menni fog. - magyarázza miközben már a hámozót keresi. Felnevetek. Alberto most már nem árnyék. Nem Gian mögött él. Nem a múltban. Nem bűntudatban. Gian oldalán dolgozik. Új közös cégük van biztonságtechnikai vállalkozás, legális, tiszta, stabil. Olyan férfiaknak adnak munkát, akiknek egykor csak a sötét világ maradt volna. És amikor esténként együtt beszélnek a tervekről, már nem fegyverekről szólnak a mondatok. Hanem növekedésről. Jövőről. Lehetőségekről. Blaise belép mögé. A karján liszt. Az arcán mosoly. Ő az lett aki mindig is lenni akart. Anya. Emlékszem a kórházi szobára évekkel ezelőtt. A könnyekre. A reménytelenségre. Arra, amikor azt hitte, soha nem lehet gyereke. Most kettő szaladgál a nappaliban. És minden alkalommal, amikor rájuk néz, ugyanaz a hitetlen boldogság ül ki az arcára. - Néha még mindig attól félek, hogy álmodom - súgja nekem halkan, miközben a gyerekeket nézi. - Én is - felelem őszintén. És ez az igazság. Mert volt idő, amikor nem hittem, hogy eljutunk idáig. A nappaliban Gian felemeli Hope-ot a levegőbe, aki sikítva nevet. A szívem megtelik. Nem azért, mert tökéletes az életünk. Hanem mert valódi. Reggelente Gian korán kel. Futni megy. Azt mondja, kell neki a fegyelem. De már nem a harc miatt. Hanem azért, hogy sokáig éljen. Nekünk. Én már nem festek minden nap. De a művészet az életem része marad.  Kiállításokat szervezek. Fiatal művészeket karolok fel. Néha azért festek is de csak akkor, amikor valóban akarom. A festményeim már nem sötétek. Van bennük fény. Van bennük levegő. És néha, amikor egy kiállítás végén hazajövök, Gian úgy néz rám, mintha még mindig az a nő lennék, akibe először beleszeretett. Talán az is vagyok. Csak erősebb. A gyerekek minden nap találkoznak. Leginkább azért mert Blaise és Alberto a szomszédaink is. És ugyanabba  az oviba járnak a kicsik. Délutánonként a kertben játszanak. Néha összevesznek. Néha kibékülnek. De mindig együtt vannak. Vasárnaponként nálunk ebédelnek. Ez hagyomány lett. Nem kimondott. Nem ünnepélyes. Csak természetes. A hús illata betölti a konyhát. Alberto bort tölt. Blaise a salátát igazítja. Gian az asztalfőn ül, de már nem Capoként. Csak családfőként. Én Hope mellé ülök. - Anya - kérdezi halkan. - Miért szeretitek annyira a vasárnapot? - ő felnéz rám. Én viszont mosolyogva nézek körbe. A zajon. A nevetésen. A vitákon. Az életen. És hirtelen eszembe jut Szicília. Az a sötét hajnal. Az a döntés. Az a félelem. És rájövök, hogy a boldogság nem egy pillanat volt. Hanem egy döntés. Minden egyes nap. - Mert vasárnap mindenki itthon van. - felelem végül. Hope bólint, mintha ez magától értetődő lenne. És talán az is. Ebéd után a férfiak a kertben állnak. A gyerekek labdáznak. Blaise mellém ül a teraszon. - Boldog vagy? - kérdezi. Kinézek Gianra. Ahogy Alberto vállára csap és nevetnek valamin. Ahogy Saul és Beto jàtszik Matteoval, ahogy Hope és Rose a labda után szalad. - Igen - mondom ki halkan. - Most már igen. - és ez nem egy fellángolás. Nem szenvedély. Nem menekülés. Hanem béke. Az este lassan leszáll. A gyerekek elfáradnak. Alberto és Blaise összepakolnak. A búcsú nem fájdalmas, mert tudjuk, holnap újra találkozunk. És végülis csak a szomszédba mennek. Amikor végre csend lesz a házban, Gian mellém ül a kanapéra. A fejem a vállára hajtom. - Szeretem az életünket. - szólalok meg halkan. - Én is. - feleli azonnal. - És most már tudom, hogy ez mindig így lesz. - felnézek rá. Nem nagy szavakkal. Nem drámával. Hanem minden egyes reggellel. Minden vasárnappal. Minden öleléssel. Gian az arcomhoz ér. - Megérte küzdeni. - mondja egyszerűen. És én tudom. A vér. A fájdalom. A menekülés. A döntések. Mind azért, hogy egyszer egy vasárnapi ebédnél ülve azt mondhassam: Nem túléltem. Hanem boldog vagyok. És amikor aznap este elalszom mellette, már nem attól félek, hogy elveszítem. Hanem attól, hogy az idő túl gyorsan telik. És talán ez a legnagyobb béke, amit valaha ismertem.

 

Vége... 

 

60. Rész: After all that we've been through

 ~ Gianmarco Salvatore ~ 

Egy ideig csak állok az ajtó előtt. A fürdő túloldalán víz csobogása hallatszik. Egyenletes. Hideg. Távoli. Nem tudom, sír-e. Nem tudom, remeg-e. Nem tudom összetört-e megint. És ez az, ami igazán megijeszt. Nem az, hogy haragszik rám. Hanem az…hogy még mindig egyedül hordozza mindazt, ami történt vele. Amit nem tudtam megakadályozni. Amit nem tudok kitörölni. Amitől nem tudom megvédeni… még most sem. Lassan a falnak támasztom a homlokom. Behunyom a szemem. Capoként mindig tudtam, mit kell tenni. Parancs. Lövés. Vér. Csend. Egyszerű volt. Kegyetlen… de egyszerű. Férfiként… férjként, már nem. És talán most először értem meg igazán: nem megvédenem kell őt a múlttól. Hanem ott maradni mellette, támogatni és újra építeni őt. Nem kopogok újra. Csak lecsúszom a fal mentén a földre, lassan… hangtalanul…és várok. Nem percek telnek el. Valami más. Valami, ami közelebb van az örökkévalósághoz, mint az időhöz. Hallom a saját szívverésem. Túl hangos ebben a csendben. Túl élő. Arra gondolok, hányszor ültem már vérben. Hányszor vártam lövésre. Hányszor hittem, hogy meghalok. És most…itt… egy fürdőszoba ajtaja előtt…sokkal jobban félek. Mert most nem az életemről van szó. Hanem róla. A víz eláll. Csend. Olyan csend, ami után régen mindig kiáltás jött. Vagy sírás. Vagy törés. Most… semmi. A kilincs nem mozdul rögtön. Mintha ő is ugyanúgy félne…attól, ami kint vár rá, mint én attól, ami bent van vele. Aztán…lassan…nagyon lassan…kinyílik az ajtó. Felnézek. Elena ott áll. A haja nedvesen omlik a vállára. Az arca kipirult… nem a víztől, hanem a sírástól, amit próbált elrejteni. Egy vékony póló van rajta. Semmi több. Olyan törékenynek tűnik…hogy belesajdul a mellkasom. És közben pontosan tudom: ő a legerősebb ember, akit valaha ismertem. Nem szólunk. A csend most nem üres. Hanem feszült… mint egy híd két szakadék között. Azonnal felállok. De nem lépek közelebb. Most nem. Most nem az kell neki, hogy elérjem. Hanem hogy dönthessen. Hosszú másodpercekig csak nézzük egymást. Két ember. Két túlélő. Két seb, ami még mindig vérzik… csak már nem látszik. Aztán megszólal. Olyan halkan, hogy alig hallom. - Gian… - suttogja. A hangja rekedt. Mégis határozott. Nem válaszolok. Mert félek attól, amit mondani fog. És attól is… amit én fogok. Nagy levegőt vesz. - Azt akarom… - kezdi halkan. - Hogy bánj velem úgy… mintha semmi sem történt volna. - a szemei fáradtan csillognak de tudom hogy ez nem fizikai fáradtság. A szavak lassan érnek el hozzám. Mintha víz alatt hangoznának el. Nem mozdulok. Nem lélegzem. Csak nézem. Ő folytatja, mert a némaságom megijeszti. - Nem akarok törött lenni a szemedben. Nem akarom, hogy félj hozzám érni, vagy hogy sajnálj. Csak… a feleséged akarok lenni. Úgy, mint régen. - kéri és tudom mennyire fontos ez neki. Mert ez most nem hiszti, nem valami jelentéktelen dolog hanem küzdelem. Az ő harca saját magával. Az utolsó mondatnál megremeg a hangja. És bennem valami szétszakad. Egy lépést teszek felé. A kezem majdnem megérinti az arcát…de megáll félúton. Mert nem tudom, szabad-e. - Elena… - a nevét kimondani is fáj most. - Én… ezt akarom a legjobban a világon. - mondom komolyan és az ő szeme felcsillan egy pillanatra. Remény. És pont ezért kell kimondanom azt ami bennem van. Nem akarom tagadni és nem is szabad mert ha nem beszélünk róla akkor esélyünk sincs tovàbb lépni. Megrázom a fejem. Nagyon lassan. - De nem tudok úgy tenni… mintha semmi sem történt volna. - vallom be őszintén amit érzek. A remény a szemében elhalványult. Látom. Érzem. És legszívesebben visszaszívnám az egészet. De nem hazudhatok neki. Soha többé nem. - Nem azért… mert más lettél. - sietek hozzátenni. - Hanem mert én lettem más. - a hangom egyre halkabb. - Amikor rád nézek…nem azt látom, ami történt. Hanem azt… hogy majdnem elveszítettelek. - most már nem tudok a szemébe nézni. A padlót bámulom, mint egy gyerek. - És ez… megijeszt. Annyira… hogy inkább lassan mennék. Csak hogy biztosan ne veszítselek el újra. - kimondom és elhallgatok. Csend telepszik rànk. Hosszú. Fájdalmas. Igaz. Aztán megérzem az ujjait az arcomon. Olyan óvatosan ér hozzám…mintha engem féltene. Felnézek. Könnyek vannak a szemében. De nem düh. Nem csalódás. Hanem… megértés. - Nem te tehetsz erről, hanem èn. - suttogja. - És én nem akarok emlékezni az elmúlt egy hónapból semmire. El akarom felejteni. Én…én ugyan az akarok lenni akibe beleszerettél, akit boldogan csókoltàl meg nap mint nap, akivel….- nem fejezi be, nem tudja mert felzokog. A mellkasom összeszorul. Nem bírom tovább. Magamhoz húzom. Erősen. Szinte kétségbeesetten. Az arcom a hajába temetem. - Nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna… - suttogom. - De megígérem… hogy megtanulom hogyan ne emlékeztesselek a történtekre. És én még mindig boldogan csókollak meg Elena. És megőrülök érted. - mire kimondom érzem ahogy a karjai körém fonódnak. - Nem akarok többé félni…- felnéz rám. A levegő is megáll vele együtt. - Se tőled…se magamtól…se attól… ami történt. - fejét a mellkasomra hajtja és felsóhajt. Érzem az ujjai remegését. Úgy tartom, mintha az egész világ súlya rajta lenne. És talán rajta is van. De már nem egyedül. Nagyon sokáig nem mozdulunk A villa csendes. Szicília csendes. És bennem valami végleg elhallgat, ami egész életemben üvöltött: a harc. - Talán otthon jobb vagy legalább könnyebb lesz. - suttogja a mellkasomban. Lehunyom a szemem. - Talán. - ismétlem meg. Az éjszaka hátralévő része csendben telik. Nem vágyban. Nem szenvedélyben. Hanem valamiben, ami sokkal ritkább: békében. Egymás mellett fekszünk. Az ujjaink összefonódva. És most először nem attól félek, hogy elveszítem őt. Hanem elhiszem hogy végre megtarthatom. Nem tudom, mikor alszom el. Csak azt, hogy amikor felébredek…még mindig itt van. Elena feje a mellkasomon pihen. A haja szétterül a bőrömön, a légzése lassú… mély… békés. Olyan békés, amilyennek már nem hittem, hogy valaha látom. Odakint a sötét már nem teljes. A függöny szélén halvány, szürke fény szivárog be. A hajnal első jele. Szicília utolsó hajnala számunkra. És furcsa módon…nem érzek semmit a sziget iránt. Se haragot. Se hálát. Se fájdalmat. Mintha minden, ami ide kötött…éjszaka elhalt volna bennem. Csak egyetlen dolog maradt. Elena! Nem mozdulok. Félek megzavarni ezt a csendet. Félek, hogy ha megmozdulok, kiderül… csak álmodom. De aztán Elena lassan megmoccan. A keze ösztönösen szorosabban fogja az ingemet, mintha álmában is attól félne, hogy eltűnök. A mellkasom összeszorul. Még mindig így fél. Még mindig így kapaszkodik. És tudom…ez az, amit soha nem bocsátok meg magamnak: hogy nem voltam ott, amikor a legjobban kellett volna. Lassan felnyitja a szemét. Először nem néz rám. Csak hallgat. Figyel. Mintha ellenőrizné, valóban itt vagyok-e. Aztán felnéz. És amikor a tekintetünk találkozik…valami csendesen megváltozik a levegőben. Nem hirtelen. Nem drámaian. Hanem úgy…ahogy a sebek gyógyulnak. Lassan. Szinte észrevétlenül. - Hajnal van… - suttogja rekedten. - Igen. - felelem röviden. Ennyi. Mégis… benne van minden. Egy éjszaka túlélése. Egy élet túlélése. Kettőnk túlélése. Sokáig nem szólunk. A fény lassan erősödik a szobában. Nem vakítóan. Csak puhán… melegen…mintha nem akarna megijeszteni minket. Elena ujjai lassan köröket rajzolnak a mellkasomon. Gondolat nélkül. Ösztönösen. Mint valaki, aki tanulja újra…mit jelent biztonságban lenni. - Gian… - mondja halkan. A hangjában nincs félelem. Csak valami nagyon mély… nagyon régi fáradtság. - Igen? - a hajába csókolok. Hosszú ideig nem folytatja. Látom rajta, hogy küzd. Nem a szavakkal. Hanem azzal hogy kimondja-e egyáltalán. A szívem lassan, nehezen ver. Érzem…ez fontos lesz. Talán a legfontosabb. - Nem akarok többé a múltban élni, Gian. Nem akarok többé csak túlélni. - a lélegzete megremeg. - Élni akarok. Veled. - mondja ki végül és a világ megszűnik körülöttünk. Nincs Szicília. Nincs vér. Nincs háború. Csak ez az egy mondat. És bennem…valami végleg eltörik. Nem fájdalmasan. Hanem felszabadítóan. A karjaim szorosabban fonódnak köré. Az arcom a hajába temetem. És hosszú idő után először…nem tartom vissza. A könnyet. A levegőt. Az érzést. - Én is… - suttogom rekedten. - Én is élni akarok. Veled. Csak veled. - a hangom szétesik az utolsó szónál. De most nem szégyellem. Mert előtte…nem kell erősnek lennem. Elena feljebb csúszik, a homlokát az enyémnek dönti. A nap első arany fénye pont ekkor éri el az arcát. És abban a fényben…nem a túlélőt látom. Hanem a nőt, akit mindig is szerettem. - Köszönöm… - suttogja. - Mit? - kérdezek vissza értetlenül.  - Hogy nem adtál fel. Még akkor sem…amikor én már majdnem igen. - a szemembe néz, a torkom elszorul. Mert az igazság az, hogy nélküle élni sem akartam màr. De nem mondom ki. Nem kell. Csak megcsókolom. Lassan. Gyengéden. Úgy mintha nem a testét, hanem a lelkét érinteném. És ebben a csókban nincs múlt. Csak jövő. Odakint a nap végleg felkel. Szicília mögöttünk marad. Nem haraggal. Nem vérrel. Hanem…csenddel. És ebben a csendben két ember végre nem túlélni készül. Hanem élni…..

59. Rész: You and I, blurred lines

~ Gianmarco Salvatore ~ 

A csók nem siet. Nem követel. Nem akar semmit bizonyítani. Csak… ott marad. Mintha két seb lassan ugyanott kezdene gyógyulni. A homlokom még mindig az övéhez simul. Hallom a légzését. Nyugodt. Olyan nyugodt, amilyennek már nem hittem, hogy valaha hallhatom. És ekkor értem meg igazán: tényleg vége. Nem a harcnak. Nem a vérnek. Hanem annak az életnek amiben mindig választanom kellett a hatalom és ő közte. Most először…nem kell választanom. Mert már döntöttem. És ő még mindig itt van. Lassan hátrébb húzódom. Nem azért, mert el akarok távolodni…hanem mert látni akarom. Az arcát. A szemét. Azt a nőt… aki túlélte mindazt, amit én sem tudtam volna. A kezem ösztönösen a hasára siklik. Olyan természetesen…mintha mindig is tudtam volna, hogy ide tartozik. - Hazamegyünk. - mondom halkan. - Mindannyian. - most már nem terv. Nem menekülés. Hanem jövő. A szoba körülöttünk félig üres. Bőröndök. Összehajtott ruhák. Egy élet, amit magunk mögött hagyunk…és egy másik, amit végre nem a vér épít. Hanem mi. Nem beszélünk tovább. Nincs rá szükség. Csak állunk ott…a múlt romjai és a jövő csendje között. És hosszú idő után először…nem félek attól, ami jön. Mert most már tudom: bárhol is éljünk…az az otthon, ahol ő van. - Ez az utolsó napunk itt. Holnap reggel már indulunk. - hozzám bújik és én már ettől boldog vagyok. - Alig várom. - végig simítok a hátán és ő elmosolyodik. Nem tudom mikor láttam, őt utoljára ennyire boldognak. Talán még Londonban, de az azóta történtek annyira elhomályosítják az emlékeimet, hogy nehéz felidéznem azt az életet amit öt éve építettünk fel, távol innen. Csend telepszik ránk. Nem az a nyugtalan csend, ami lövések előtt születik, hanem egy másik. Olyan, amit még nem ismerek igazán. Olyan, amiben nincs készenlét. Nincs félelem. Csak… vége. Elena mosolyogva szakad el tőlem és folytatja a csomagolást. Én is mozdulok, a teraszra vezető üvegajtón lépek ki. Aztán az erkélyen állok. A tenger sötétje egybeolvad az éggel, mintha a világ határai is elfáradtak volna. Ugyanez a látvány kísért végig életemen. Gyerekként. Vezérként. Gyilkosként. Most először…nem jelent semmit. És pontosan ezért jelent mindent. Mert már nem tart itt semmi. Hallom mögöttem a szoba halk neszét. A bőrönd zárjának finom kattanását. Ruhák susogását. Az élet hangjait. Nem a háborúét. Lassan megfordulok. Elena az ágy mellett térdel. Egy apró inget hajt össze, Saulét. Olyan gondosan, mintha a mozdulattal is meg akarná védeni. Megállok a látványtól. Mert ebben a pillanatban látom először igazán, mit jelentett minden döntésem. Nem hatalmat. Nem félelmet. Hanem őt. És őket. Visszasétálok hozzá. Nem szólok. Csak letérdelek mellé a szőnyegre.Felnéz rám. A szemében nincs kérdés. Nincs múlt. Csak csendes, mély bizalom. Ez jobban megrendít, mint bármelyik csata. - Gondolkodtál már neveken? - kérdezem halkan. Nem kell megmagyarázni. Tudja hogy a születendő gyermekünkre gondolok. Bólint. Az ujja lassan az enyémhez ér a bőrönd peremén. Apró érintés. Mégis… erősebb, mint bármely eskü. - Ő volt minden reményem amikor azt hittem elveszítettelek. - suttogja miközben egyik kezemet megfogja és a hasára simítja. - Ha a megérzéseid jók és kislány lesz akkor....- ismét a szemembe néz. - Szeretném ha a neve Hope lenne. - mondja ki végül. - Jól hangzik. - mosolyodok el. - És ő már nem csak a te reményed, hanem az enyém is. - közelebb hajolok hozzá és megcsókolom, nem hosszan, éppen csak megsimítom az ajkait az enyémekkel. - A miénk. - feleli és homlokát az enyémnek dönti. A villa alszik. A gyerekek alszanak. Szicília… talán most először nem kér tőlem semmit. És bennem lassan helyet csinál valami, aminek eddig nem volt tere: béke. Furcsa. Majdnem ijesztő. De nem engedem el. Felemelem a kezem, és végigsimítok Elena arcán. Még mindig ott a törékenység. Még mindig ott a túlélés nyoma. De már nem a félelem az, ami meghatározza. Hanem az erő. Az az erő…ami miatt mindig visszataláltam hozzá. Még akkor is, amikor már nem hittem benne. - Büszke vagyok rád. - mondom a szemeibe nézve. - Miért? - megilletődve pillant vissza rám. - Mert megmutattad, hogyan kell túlélni valamit amibe más talán bele is halt volna. Kitartottál, hittél és erős voltál. És a legszebb az egészben hogy nem magad miatt....hanem miattunk. - mire a mondandóm végére érek a szemei könnyektől csillognak. - Én is büszke vagyok rád. Mert harcoltál, nem adtad fel és küzdöttél értünk. - halvány mosoly jelenik meg az arcán. A szavak után csend marad. De ez már nem üres csend. Hanem olyan, amiben hely van holnapnak. Lassan felállunk. Nem beszélünk tovább. Nincs szükség rá. Az ágyhoz lépünk. Ugyanahhoz az ágyhoz, ahol tegnap még a múlt árnyai feküdtek közöttünk. Most nincs ott semmi. Csak két ember, akik mindig egymást választották. Amikor mellém fekszik, automatikusan magamhoz húzom. Csendes bizonyossággal, amivel az ember hazatalál. A feje a mellkasomon. A kezem a hátán. A légzésünk lassan egy ritmus lesz. Odakint a tenger morajlik. Ugyanúgy, mint mindig. De holnap…már nem ez lesz az utolsó hang, amit hallok este. Hanem a gyerekeink nevetése egy másik kontinensen, egy másik városban. Egy másik életben. Egy olyan világban, ahol nem kell többé Caponak lennem…hogy megvédjem azokat akiket szeretek. Lehunyom a szemem. És hosszú idő után először nem a sötétség jön. - Szerinted ez most már mindig így lesz? - szólalok meg aztán hirtelen. - Mire gondolsz? - felemeli a fejét és a mellkasomra támaszkodik hogy a szemembe nézzen. - Ránk. - felelem. - Reményeim szerint, együtt öregszünk meg. - nevet fel és imádom hallani a hangját. Azok után amiken keresztül ment, nem hittem, hogy visszatér az az Elena aki egykor volt. De örülök hogy megtörtént. - Ebben reménykedek én is. - vallom be őszintén. - Tudom, hogy így lesz. - feljebb csúszik és puha ajkai rátalálnak az enyémekre. Megcsókol, mélyen, a vágy azonnal robban mind a kettőnkben. A teste úgy simul az enyémhez mintha mindig is ide tartozott volna, de talán így is van. - Kívánós vagyok. - poénkodik, de tudom mire célozgat. - Én nem vagyok terhes, de a kívánós rész nálam is stimmel. - vigyorgok rá amire ő felnevet. - Akkor talán...- egyik keze a pólóm alá csúszik és finoman cirógatni kezdi a mellkasom. - Kielégíthetnénk egymás igényeit. - a nyakamba csókol és én már ha akarnék sem tudnék ellenállni. Nem is akarok. - Elena. - suttogom a nevét miközben finoman magam alá fordítom. - Hm? - lehunyja szemeit és csókra vár. - Ha valami nem jó vagy nem akarod csak szólnod kell. - suttogom de ő feleletként csak közelebb hajol hozzám és ajkait az enyémekre simítja. Csókja vágyakozó de én igyekszem türtőztetni magam. Először csak egymás száját kóstolgatjuk, majd nyelvemmel finoman engedélyt kérek, hogy elmélyítsem a csókunkat, amelyet azonnal meg is kapok tőle. Teljesen magával ragad a vágy. És egyértelműen őt is mert hirtelen velem szembe fordul, lábait a csípőm két oldalára helyezi, ám a csókot egy pillanatra sem szakítja meg. Kezeimmel végigsimítok az oldalán egészen a fenekéig, amelybe gondolkodás nélkül bele is markolok. Az érintésemre viszont megfeszül, melynek köszönhetően elszakadok tőle és homlokomat az övének döntöm. - Ne haragudj. - suttogom. De ő visszahúzza kezeimet az előbbi helyükre. - Ne hagyd abba. - kéri lágy hangon. A következő pillanatban pedig felemelem és az ágyra döntöm majd fölé magasodva nézek le rá. Kezeivel végig simít a vállaimon, majd lefelé haladva a mellkasomon egészen a hasamig, miközben egymás szemeibe nézünk, visszafelé is megteszi ezt az utat míg végül a tarkómnál fogva húz le magához egy újabb csókra. Lábait széjjelebb teszi így én teljesen közéjük tudok férkőzni. Ajkaink újra egybeforrnak kisebb simogatások, érintések kíséretében. Kezeimet ismét a fenekére simítom, majd áttérek a combjaira amiket a csípőmre is húzok teljesen, ám nem állok meg a mozdulattal, visszafelé kezdem el simogatni és a hálóinge alá kalandoznak ujjaim egészen a mellei domborulatáig. - Azt hittem már soha nem érinthetlek többet így. - duruzsolom ajkaira. Nem felel csak elmosolyodik. Csípőjét kissé ágyékomhoz billenti amely az amúgy is ágaskodó férfiasságomat még keményebbé varázsolja. Ismételten megfogom a fenekét és magam ellen nyomom még jobban. A nyakába csókolok és ő felnyög a kellemes érzéstől. - Ne finomkodj velem. Kérlek. A tiéd vagyok. - vágyakozva néz fel rám. - Nem akarom hogy bármi miatt rosszul érezd magad. - felelem komolyan, hiszen nem telt el sok idő azóta hogy traumák sorozata érte őt testileg és lelkileg is. - Gian. - ejti ki a nevem határozottan. - Ne csináld ezt velem. Tegnap már szeretkeztünk, akkor sem volt semmi baj. - emlékeztetni akar, de én pontosan tudom mennyire törékeny volt tegnap és én akkor is minden mozdulatomat kétszer is meggondoltam mielőtt cselekedtem volna. - Nem megy Elena. - sóhajtok fel végül. - Mi nem megy? Nem tudsz...- elakad a szava és csak most tudatosul bennem mennyire félreérthető voltam az imént. Felül az ágyon és én nem akadályozom meg benne. - Ez kurvára kellemetlen. - jegyzem meg feszülten. - Nem az. - csóválja a fejét. - Szerintem mi nem egyről beszélünk Elena. - nevetem el magam végül az abszurd helyzeten. - A szex része megy, tudod? Csak az nem hogy kontroll nélkül, csináljuk. Aggódok érted. Ennyi. - magyarázom el végül hogy mi is a baj. - Uramisten Gian. Nem hiszem el, hogy megint itt tartunk. Boldog jövőről ábrándozunk, de egy egyszerű dolgot is túl agyalsz. - kipattan az ágyból és látszik rajta hogy dühös. - Nem agyalok túl semmit. Csak féltelek. - én is felállok és megyek utána. - Nem Christian volt az első aki megerőszakolt. - kiált fel, de ahogy kimondja a szavakat az nem csak őt csapja meg, hanem engem is. Emlékszek Nicora, de az teljesen más helyzet volt. Most pedig ennyire nyíltan beszélni a történtekről, Christianról, nem bírom elviselni. - Nem vagy jól Elena. Még nem. - alig találom a hangom. - Nem te mondod meg hogy, hogy vagyok. - dühösen csapja be maga után az ajtót ahogy a fürdőbe vonul. - Elena. - kopogok be utána de nem jön válasz. - Elena. - próbálkozok ismét, de ezúttal sem járok sikerrel ezért végül feladom és úgy döntök, hagyom hogy megnyugodjon.

58. Rész: Self-medicating hoping I can cope with the pain

 ~ Gianmarco Salvatore ~ 

A nagyterem most csendesebb, mint bármikor. Nem a félelem csendje ez… hanem valami másé. Valami végé. Lassan sétálok végig az asztal mellett. Ugyanaz a márvány. Ugyanazok a falak. Ugyanaz a szék az asztalfőn. És mégis…minden idegenebb, mint valaha. Mert most már tudom: nem ide tartozom. Leülök. Nem sietve. Utolsó alkalommal. Sancia a jobb oldalon ül. Serena mellette. Mindkettőjük tekintetében ott van az erő…és a fájdalom is, amit csak az ért, aki túlélte ezt a világot. Mario balra. Egyenesen ül, mint mindig. De látom rajta, hogy érzi: ma valami végleg megváltozik. Nem beszél senki. Várnak. Végignézek rajtuk lassan. Nem Capóként. Hanem… emberként. - A háborúnak vége. - mondom halkan. - Christian halott. És a többi áruló is. - egyesével nézek rájuk miközben beszélek. - Szicília… végre csendben van. - a szavaim nem hangosak, mégis súlyuk van. Mint egy ajtó, ami lassan bezárul egy korszak mögött. Sancia bólint. Serena mély levegőt vesz. Mario nem mozdul. Tudja, hogy ez még nem minden. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Elena arca villan fel. A gyerekek nevetése. Az a reggeli fény a konyhában. És akkor megértem: ez az egyetlen döntés, ami számít. Kinyitom a szemem. - Elmegyek Szicíliából. - a mondat hangtalanul zuhan a terembe. Nem kérdés. Nem vita. Ez döntés, az én döntésem. Serena szeme kitágul. Sancia megfeszül. Mario… még mindig nem mozdul. - Visszamegyek Londonba a családommal - folytatom nyugodtan. - Nem akarok több vért. Nem tartozom már ide. - vallom be őszintén mit gondolok. - Nem akarok Capo lenni. - a szavak kimondva furcsán könnyűek. Mintha évek óta először kapnék levegőt. Hosszú csend. - Ez nem ilyen egyszerű Gian. - Serena szólal meg elsőként. - A szervezet már nem a régi. Hat alapító családból már csak hárman vagyunk. A Pedersoli, a Salvatore és a Cassetti név végleg kihalt közülünk. És most a Caponk is magunkra hagy? - kérdezi, teljes joggal. - Tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni tőletek. - bólintok, de egy percig sem adom fel amíg meg nem győzöm őket. - És ki vezeti akkor a családokat ha te elmész? - kérdezi végül Sancia halkan. Nem ellenez. Csak tudni akarja. Lassan Mario felé fordítom a fejem. Ő azonnal megérti. Látom a szemében a tiltakozást, mielőtt megszólalna. - Nem… - rázza meg a fejét. - Gian…nem. - határozottan tiltakozik. - Te fogod - mondom egyszerűen. A terem megfagy. - Nem vagyok Caponak való - feleli azonnal. - Nem vezérnek születtem. - próbál meggyőzni. - Ahogy én sem. - halvány, fáradt mosoly jelenik meg rajtam. Csendben figyelnek rám és tudják, hogy igazam van. Mario állkapcsa megfeszül. Küzd. Nem a döntéssel…hanem a súlyával. - Az emberek hallgatnak rád. A férfiak bíznak benned. Ahogy én is. - mondom teljesen őszintén. És ez az utolsó mondat talál célba. Látom rajta. Megtörik benne valami…és közben megszületik valami más. Felemelkedik lassan a székből. Nem büszkén. Nem diadalmasan. Csak… csendben. - Ha ez az akaratod… Capo - mondja rekedten. - Akkor nem foglak cserben hagyni. - ígéri. - Eddig sem hagytál. - bólintok. Nem hivatalosan. Hanem testvérként. - Nem az én akaratom - felelem. - Hanem a jövőé. - teszem hozzá halkan. - Ti hárman újjá építhetitek a szervezetet. Új szabályokkal, új nézetekkel. Felvirágzik majd, tudom. - biztatom őket. - Én már nem tartozom ide. Talán soha nem is tartoztam igazán. - hangosan is kimondom amire gondolok. Sancia feláll. Serena is. Egymás után hajtják meg a fejüket Mario felé. Nem szertartásosan Hanem őszintén. Ezzel elfogadva az új Capot. És ezzel…megtörténik az, amiért annyi vér folyt: új korszak születik. Lassan felállok az asztalfőtől. Most már nincs súlya a széknek. - Vigyázz Szicíliára - mondom Mariónak halkan. - Én… végre hazamegyek. - sóhajtok fel megkönnyebbülve. Nem válaszol azonnal. Csak bólint. Mert mindketten tudjuk: ez nem menekülés. Hanem az első lépés egy élet felé, amit eddig nem igazán mertem választani. Elindulok az ajtó felé. Nem nézek vissza. Mert most először…van hová mennem. A folyosó már üres, amikor kilépek a teremből. A zaj, a döntések súlya, a tekintetek… mind mögöttem maradnak. Csak a lépteim hangja kísér egy darabig, aztán az is elhalkul. Tudom, hogy jönni fog. Nem kell hátranéznem. Mario mindig jön. Nem szólít meg rögtön. Csak megáll mellettem a nyitott erkélyajtónál, ahol a hajnali levegő lassan beszivárog a házba. Szicília illata. Tenger. Kő. Múlt. Egy ideig egyikünk sem beszél. Mert vannak pillanatok, amiket a szavak csak tönkretennének. Aztán halkan megszólal. - Tényleg elmész…- nem kérdés. Csak… fájdalmas tény. A korlátra könyökölök. A tekintetem a sötét kertre esik, ahol nemrég még minden vérrel volt tele. Most csend van. - Igen - mondom egyszerűen. - Itt az ideje. - teszem hozzá halkan. És közben már csak egy valamire tudok gondolni és az nem más mint Elena. Mario bólint, de nem néz rám. Az állkapcsa megfeszül. Ismerem ezt a csendet. Ez az a csend, amikor egy férfi próbál nem érezni túl sokat. - Azt hittem…- kezdi, majd elhallgat. Nagy levegőt vesz. - Azt hittem egy életen át követhetlek majd ebben az őrült világban. - egyik kezét a vállamra teszi. Halvány mosoly csúszik a számra. Nem vidám. Csak… fáradt. - Most téged követnek majd egy életen át. - felelem halkan. Rám néz. És abban a tekintetben több minden van, mint amit valaha kimondtunk egymásnak. Háborúk. Vér. Hűség. Testvériség. - Nem lesz ugyanaz. - mondja. Egyszerűen. Őszintén. Megrázom a fejem. - De jobb lesz. - én magam is biztos vagyok abban amit mondok. Hiszen a szervezet többet vett el tőlem mint amennyit adott. És én már képtelen lennék tovább a része lenni. Csend. Sűrű. Nehéz. Mario halkan felnevet, de nincs benne humor. - Tudod, mi a legrosszabb? - kérdezi. - Hogy igazad van. - a tenger felé pillant. Most én nevetem el magam halkan. Ritka hang. Szinte idegen. Aztán újra csend. Hosszú. Végül ő szólal meg, sokkal halkabban: - Féltem, hogy egyszer így végződik. Hogy vagy meghalsz… vagy elmész. - újra beszélni kezd és én rá nézek. - Egyszer már elmentem. Aztán visszajöttem, és azt hittem meghalok, azt hittem mindent és mindenkit elveszítek akiket szeretek. - ez az igazság. - Nem tudok tovább itt maradni. - jelentem ki határozottan. Mario lenyel valamit, amit nem akar kimondani. A szeme egy pillanatra elárulja. - Ott voltam, amikor majdnem meghaltál…évekkel ezelőtt. Aztán amikor elvesztetted Elenát, amikor megölted Dantét…amikor…sorra ölted meg a családfőket....amikor mindent egyedül vittél. - megáll. A hangja rekedt. Lassan kifújom a levegőt. A szeme megtelik valamivel, amit egyikünk sem nevez nevén. Nem szabad. Ebben a világban nem. Mégis kimondja: - A Testvérem vagy. - nem hangosan. Nem ünnepélyesen. Csak… igazán. A mellkasomban megmozdul valami. Mélységesen. Fájdalmasan. - Te is az enyém - felelem. Nincs több szó, ami kellene. Egy lépést tesz felém. Megáll. Mintha engedélyt kérne valamire, amit sosem szoktunk. Aztán mégis megteszi. Magához húz. Erősen. Röviden. Férfiasan. De a szorításában benne van minden, amit túléltünk együtt. Én is visszaölelem. Ugyanolyan erősen. - Kívánom hogy legyetek boldogok. - mondja halkan. - Vigyázz magadra, Capo. - a szó furcsán hangzik a számból. Mert már nem az enyém a megnevezés. Mario lassan kifújja a levegőt. Mintha most érné utol a súly, nincs több szó. Megfordulok és elindulok a folyosón. Most már nem állít meg senki. A folyosó csendesebb, mint valaha. Nem azért, mert nincs zaj. Hanem mert bennem szűnt meg valami, ami eddig mindig ott volt. A súly. A készenlét. A vér szaga a döntések mögött. Minden lépéssel távolabb kerülök attól az embertől, akitől azt hittem, soha nem szabadulhatok. Már nem vagyok Capo. A gondolat nem hoz megkönnyebbülést azonnal. Csak ürességet. Furcsa, szinte ijesztő könnyűséget… mintha hirtelen kivették volna a kezemből azt a fegyvert, amit évekig szorítottam, és most nem tudnám, hová tegyem az ujjaimat. Megállok az ajtó előtt. Odabent ő van. Elena. A szívem lassabban kezd verni… de mélyebben. Másképp. Nem harcra készen. Hanem… hazaérkezve. Lenyomom a kilincset. A szoba félig már üres. Nyitott bőrönd az ágyon. Összehajtott ruhák. Az életünk darabjai… gondosan egymás mellé téve, mintha nem menekülnénk, hanem visszatérnénk valamihez, ami mindig is a miénk volt. Ő az ágy mellett áll. Háttal nekem. Épp egy inget hajt össze. Nem vesz észre azonnal. És én nem szólok. Csak nézem. Olyan egyszerű ez a kép…mégis jobban megráz, mint bármelyik lövés, amit valaha hallottam. Mert ebben nincs vér. Nincs hatalom. Nincs félelem. Csak… élet. A mi életünk. Megmozdul bennem valami, amit már majdnem elfelejtettem érezni. Remény. Egy lépést teszek befelé. A padló halkan megnyikkan. Ő megfordul. És amikor rám néz…a világ megáll egy pillanatra. Nincs benne kérdés. Nincs félelem. Csak az a csendes, mély bizalom… amit nem érdemeltem ki könnyen. A torkom elszorul. Minden szó, amit odakint ki tudtam mondani férfiként, vezetőként, Capóként…itt bent eltűnik. Mert előtte…csak én vagyok. - Kész. - mondom végül halkan. A hangom idegenül cseng. Üresen… és mégis könnyebben, mint valaha. - Már nem vagyok Capo. - kimondva válik igazán valóságossá. Figyel. Nem szakít félbe. Csak néz… úgy, mintha pontosan értené, mennyibe került ez a mondat. A mellkasomban valami megremeg. - Vége. - teszem hozzá még halkabban. - Tényleg vége. - és ebben a két szóban benne van minden: a vér, a halottak, az apám...mind a kettő, a háború, és az az ember magamból… akit ott hagytam a gyűlésterem ajtaján túl. Csend telepszik közénk. De ez már nem az a csend, ami szétszakít. Hanem az ami gyógyítani kezd. Elena lassan leteszi a kezében tartott ruhát. Felém lép. Nem siet. Mintha tudná… hogy ez a pillanat nem bír el hirtelen mozdulatokat. Megáll előttem. Olyan közel, hogy érzem a melegét. Az illatát. Az otthont. És akkor értem meg igazán: Nem elvesztettem mindent. Hanem választhattam és én még mindig csak őt választom. Elenat, amióta ismerem és szeretem, másra nincs is szükségem. A kezem magától mozdul. Az arcához érek. Óvatosan. Mintha még mindig attól félnék, hogy eltörik… vagy eltűnik. De nem tűnik el. Itt van. És a szemében…ugyanazt látom, amit én érzek: szerelmet. A homlokom az övéhez simul. Lehunyom a szemem egy pillanatra. Nem Capo vagyok. Nem gyilkos. Nem vezér. Csak egy férfi, aki végre hazamehet. Vele. - Hazaviszlek. - suttogom. Nem kérdésként. Nem ígéretként. Hanem úgy…mint az egyetlen igazságot, ami még biztos ebben a világban. És most először hosszú idő után…nem a harctól dobban a szívem. Hanem a békétől és tőle. - Szeretlek. - megfogja a kezem és én azonnal összefonom ujjainkat. - Szeretlek. - ismétlem én is és lágy csókot hintek puha ajkaira....

57. Rész: But put together, the cracks were closing

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

A konyhát betölti a reggeli fény. Nem éles, nem hideg… hanem puha, aranyszínű, mintha maga a ház is tudná, hogy ma valami új kezdődik. Az asztal körül ülünk mindannyian. Nem tökéletes rendben, nem ünnepélyesen… csak egyszerűen. Mégis ez az egyszerűség szinte hihetetlen, a sok rossz után amit mind együtt éltünk át. Beto a poharával játszik. Saul valamit magyaráz neki tele szájjal. Blaise halkan nevet rajtuk, olyan óvatosan, mintha félne, hogy a hangosabb öröm megtörné ezt a törékeny békét. Alberto némán figyeli őket… ugyanazzal a mély, csendes hálával a szemében, amit mindannyian érzünk, csak nem tudunk kimondani. És Gian…Gian velem szemben ül. Nem szól sokat. Csak néz néha. Az a nyugodt, mély tekintet, amitől még mindig megremeg bennem valami… csak most már nem a félelemtől, hanem attól, hogy itt van. Érzem, hogy mondani akar valamit. Az a fajta csend ül rajta, ami mindig megelőzi a fontos szavakat. Végül leteszi a csészét. Nem hangosan. Mégis mindenki rá figyel. - Beszélnünk kell valamiről. - mondja halkan. A gyerekek is felnéznek. Nem ijedten… inkább kíváncsian. Már érzik, hogy ez most nem rossz hír. Gian lassan végignéz rajtunk. Rajtam időzik tovább a tekintete egy pillanatra… mintha erőt merítene belőle. - Hamarosan hazamegyünk Londonba. - mondja ki és a szó, hogy hazamegyünk úgy hullik az asztalra, mint valami meleg fény. Beto szeme azonnal felcsillan. Saul tátott szájjal néz rá. - Tényleg? - kérdezi suttogva. - Tényleg - bólint Gian. És most mosolyog. Az a ritka, tiszta mosoly… amit csak mi láthatunk. A mellkasomban valami halkan megmozdul. Nem fáj. Nem szorít. Csak… megkönnyebbülök. Alberto lassan kifújja a levegőt, mintha ezt a mondatot várták volna mindannyian kimondatlanul is. - Végre… - suttogja. Blaise szemében könny csillan, de mosolyog. Nem törötten már… hanem reménnyel. Gian azonban nem ül vissza teljesen a csendbe. Látom rajta: van még valami. - De előtte… - folytatja nyugodtan. - Még el kell varrnom a szicíliai szálakat. - teszi hozzá és mind tudjuk, hogy ez mit jelent. A szervezet nem egy olyan szövetség amiből bármikor ki lehet lépni, ha az ember kedve úgy tartja. Főleg nem akkor ha te vagy a Capo. A levegő egy pillanatra megáll. Nem félelemből. Csak emlékeztetőként, hogy a múlt még nem tűnt el teljesen. Ránézek. És most már nem rettegés van bennem… hanem bizalom. - Tartoznak neked ennyivel. Hiszem hogy nem lesz gond. - mondom halkan. Hiszen ez az igazság. Már csak három család van a szervezetben. Sancia és Serena szabad nők lettek hála Giannak, Mario pedig a szövetségesünk volt mindvégig. Gian szeme azonnal az enyémet keresi, meg is talál a tekintete. És abban a pillanatban minden zaj eltűnik a világban. - Minden rendben lesz. - bólint. Aztán Beto hirtelen felnevet, mert Saul kilöttyinti a tejet, és a varázs megtörik…de nem rosszul. Hanem úgy, ahogy az élet töri meg a fájdalmat. Nevetés tölti meg a konyhát. Valódi. Meleg. Élő. És én ott ülök köztük…a férjemmel, a gyerekeinkkel, a családunkkal…és először nem félek attól, hogy ez az egész eltűnik. Mert most már tudom: nem a béke törékeny. Hanem mi voltunk azok. És mégis túléltük. Mert mind összetartottunk, és azt hiszem ez már nem is lesz máshogy. - Elena jól vagy? - Blaise teszi fel hirtelen a kérdést. - Igen...- felelem kissé kábán. - Nagyon sápadt vagy. - jegyzi meg Alberto aggódva. - Csak...csak a reggeli rosszullét azt hiszem. - kezem a hasamra simítom és halványan elmosolyodok. - Pihenj le. - Gian kéri lágyan. - Semmi baj csak egy kis hányinger. - csóválom a fejem. - Itt akarok lenni....veletek. Mert ez most...többet jelent nekem mindennél. - végig nézek rajtuk és a szemeim megtelnek könnyekkel. - Boldog vagyok. - mosolyodok el miközben egy könnycsepp gördül le az arcomon. - Ne sírj anya. Majd ha megszületik a baba, nem bántja a pocakodat. - Saul próbál vígasztalni és én elmosolyodok. - Tudom, szívem. - bólogatok. - Talán mégis ledőlök egy órára. - felállok és elindulok az emeletre. Már nem félek egyedül lenni. Talán a múlt éjszaka miatt, amiből bennem maradt valami. Nem egy érintés. Nem egy mozdulat. Hanem az a csendes bizonyosság… hogy nem vesztettük el Gianal egymást végleg. Ahogy a villa folyosóján sétálok, minden lépés könnyebbnek tűnik, mint tegnap. Mintha a testem is emlékezne arra, amit a szívem már tud: Gian még mindig az otthonom. Az éjszaka képei nem hangosak, de tele vannak szenvedéllyel és szerelemmel. A karjai körülöttem. A lélegzete a bőrömön. Az a végtelen gyengédség, amivel hozzám ért mintha nem egy megtört nőt látna, hanem azt a lányt, akibe valaha beleszeretett. És talán először… én is így láttam magam. Nem megszégyenülve. Nem megsebzettként. Hanem valakiként, aki még mindig képes szeretni… és akit még mindig lehet szeretni. A mellkasomban csendesen megszületik egy érzés, amitől hetekig féltem. Remény. Nem hangos. Nem vakmerő. Csak halk, törékeny fény… valahol mélyen. De ott van. És ez elég. Gian hangja még mindig a fülemben cseng, ahogy kimondta, hogy haza akar menni. Londonba. El velünk. Új életet kezdeni… távol mindentől, ami eddig széttépett minket. Tegnap még féltem volna ettől. Ma már nem. Mert most először nem az itt történteket látom magunk mögött…hanem a jövőt magunk előtt. Egy helyet, amit már korábban felépítettünk magunknak, ahol a gyerekeink nevetése nem törik meg lövések zajától. Ahol az éjszaka tényleg csak az alvásról szól, nem fegyverkezésről. Ahol mi ketten… nem túlélünk, hanem élünk. Megállok az ablaknál. A fény beárad a szobába, és melegen simul a bőrömre. Lassan a hasamra teszem a kezem. - Csodálatos életünk lesz. - suttogom alig hallhatóan. Nem kérdésként. Nem imaként. Hanem úgy…mint valami végre kimondott igazságot. És hosszú idő után először nem félek attól, hogy boldog lehetek még. Az arcomra még nagyobb mosoly kúszik amikor meglátom az ablakból, hogy a gyerekek már a kertben vannak Blaisel. A nevetésük néha beszűrődik a nyitott ablakon, könnyű, tiszta hang… olyan, amit sokáig nem hallottam. Egy ideig csak állok az ablaknál. Figyelem őket. Próbálom elhinni, hogy ez most már valódi. Hogy nincs több menekülés. Nincs több félelem. Csak élet. Aztán lépéseket hallok mögöttem. Nem fordulok meg rögtön. Nincs rá szükség. A testem már felismeri őt…mielőtt az eszem felfogná. Gian megáll mögöttem. Olyan közel, hogy érzem a melegét, de nem ér hozzám azonnal. - Mit nézel? - kérdezi halkan. A hangja mély, fáradt…de már nincs benne az a sötétség, amitől féltem. - Őket - felelem. - Próbálom megjegyezni ezt a pillanatot. Hogy tényleg boldogok. - mondom elérzékenyülve. Egy hosszú csend következik. Nem üres. Tele van kimondatlan dolgokkal. Aztán megérzem a kezét a derekamon. Óvatosan. Mintha még mindig attól félne, hogy eltörök. Nem húzódom el. Sőt…hátradőlök egy kicsit hozzá. Hátam a mellkasának simul és ő átölel. - Itt születtünk. Itt nőttünk fel. Életünk nagy részét itt töltöttük. Most újra itt vagyunk. - suttogom. - És mégsem érzem, hogy ide tartoznánk. - vallom be őszintén. Hiszen soha nem is éreztem Szicíliát az otthonomnak. A karja lassan szorosabban zár körém. Nem birtoklóan. Csak… biztosan. - Mert már nem is tartozunk ide - mondja csendesen. - Csak be kellett fejeznünk, amit elkezdtek velünk. - lágy csókot hint a vállamra. Behunyom a szemem egy pillanatra. A szavai nem fájnak, pedig igazak. - Félek egy kicsit. -vallom be halkan. - Nem a jövőtől. Hanem attól…hogy bármit teszünk, időről időre mindig itt kötünk ki.. - mondom komolyan. - Többet nem fogunk. - érzem, ahogy megmozdul mögöttem. A homloka finoman a halántékomhoz ér. - Elmegyünk innen. - suttogja. - És boldogok leszünk. - ígéri. A torkom elszorul. Mert ezt még mindig nehéz elhinni. Lassan megfordulok a karjai között. Most szemtől szemben állunk. Olyan közel…hogy látom a fáradtságot a szemében. És mögötte valami mást is. Békét. A kezem magától emelkedik fel. Az arcához érek. Végigsimítok rajta…mintha meggyőződnék róla, hogy tényleg itt van. - Tudod, mi a legfurcsább? - suttogom. -Hogy már nem félek attól, hogy elveszítelek. - a szemeibe nézek. A tekintete megremeg. Nem látványosan. Csak épp annyira, hogy észrevegyem. - Mert most már tudod - mondja halkan - Hogy bármi történik…én mindig visszatalálok hozzád. - lágyan végig simít a hajamon. A szívem olyan erősen dobban, hogy szinte fáj. Nem mondok semmit. Nem kell. A homlokom az övéhez simul. A világ elcsendesedik körülöttünk. Nincs múlt. Nincs jövő. Csak ez az egyetlen, törékeny pillanat. - Menjünk haza…- suttogom. És ebben a két szóban benne van minden reményem. Ő nem válaszol azonnal. Csak megcsókol. Lassan. Gyengéden. Úgy… mintha nem búcsú lenne ettől a helytől, hanem ígéret arról, ami még előttünk áll. És amikor a csók véget ér, már tudom: nem Szicíliát hagyjuk el. Hanem végleg magunk mögött hagyjuk a fájdalmat és a múltunkat ami eddig ide kötött minket.