42. Rész: Cause I'm a sinking ship that's burning

 ~ Gianmarco Salvatore ~ 

Az éjszaka mélyebb, mint szokott. Nem csak sötét… hanem várakozó. A régi palota termeiben tompán égnek a lámpák. A falakon festmények, halott férfiak tekintenek le ránk, akik ugyanilyen asztaloknál döntöttek életről és halálról. Ma éjjel…mi ülünk a helyükön. Amikor belépek, a beszélgetések nem állnak meg azonnal. Csak lassan. Hullámként. Ez mindig rossz jel. A tisztelet gyors. A félelem… lassú. Végigsétálok a hosszú asztal mellett. Nem nézek senkire. Még nem. Hagyni kell, hogy ők nézzenek engem. Érezzék a változást. A lépteim visszhangja végigsiklik a márványon. Nem sietek. Egy Capo nem siet. De most nem a méltóság miatt lassú a mozdulatom, hanem mert minden egyes lépéssel távolabb kerülök attól az embertől, aki még tegnap voltam. Leülök az asztalfőhöz. A szék hideg. Nehéz. Mintha emlékezne azokra, akik előttem ültek itt…és azokra, akik már nem élnek. Csend. Olyan csend, amit nem a béke hoz, hanem az, amikor mindenki számol. Ki kivel van. Ki meddig él. Ki árul el kit. Mario a jobbomon. Antonio balra. A többi család vezetői körben. Arcok, amiket gyerekkorom óta ismerek… és férfiak, akiket bármikor megölhetek. Ivano tör meg először. - Hallottuk, mi történt. - mondja lassan. - A feleséged… és a gyerekeid…- nem fejezi be. Nem is kell. Felnézek rá. A tekintetem nyugodt. Túl nyugodt. Ő érzi meg először. Az apró rezdülést a teremben. Azt, amit a többiek még nem mernek kimondani: valami megváltozott bennem. - Nem ezért hívtalak ide titeket. - mondom halkan. A hangom nem hangos. Mégis mindenki hallja. Az ilyen csendes hang…mindig veszélyesebb. Marcelo előrehajol. - Akkor miért, Capo? - kérdezi őszinte kíváncsisággal. A szó súlya a levegőben marad. Mintha tesztelnék…még mindig én vagyok-e az. Egy pillanatig nem válaszolok. Hagyom, hogy nőjön a feszültség. Hogy a szívverések hangosabbak legyenek a légzésnél. Aztán kimondom: - Háború lesz. - nem kiabálás és nem fenyegetés. Csak egy tény. Mint az eső vagy a halál. A terem megmozdul. Nem látványosan…de érezni. Székek recsegnek. Valaki levegőt vesz. Valaki túl gyorsan. Ivano szeme összeszűkül. - Biztos, hogy ez bölcs döntés? - kérdezi. - Cassetti erős. Szövetségesei vannak. - a hangjából kitűnik a félelem. Eddig is tudtam, hogy gyáva féreg és ezt most bizonyítja is nekem. Felé fordítom a fejem. Lassan. Nagyon lassan. - Nekem… - szólalok meg ismét. - ...nincs már mit veszítenem. - fejezem be a mondatom, amit hosszú csend követ. Most már másféle. Nem politikai. Nem számító. Hanem…félelemmel teli. Mert ezt nem szabad kimondani. Egy Caponak mindig kell, hogy legyen vesztenivalója. Aki nem fél semmitől…azt nem lehet megállítani. Antonio az apám, rám néz. Ő az egyetlen, aki igazán érti. És talán az egyetlen, aki most először fél tőlem. - De nekünk van. - Marcelo vonja magára a figyelmem. - Igazán? Oh valóban el is felejtettem. - nevetek fel gúnyosan. - Egy sofőrből lett senkinek van mit veszíteni. De azt hiszem neked jobban kellene félned a feleségedtől aki nem rég még az én segítségemért könyörgött, hogy át vehesse a helyed a család élén. - utalok Sanciara aki pár hónapja keresett meg még Londonban. Marcelo elhallgat. Tudja, hogy minden szavam igaz.  - A családokat választás elé állítom. - fordulok ismét a jelenlévők felé. -  Ma éjjel. - végignézek rajtuk. Egyenként. - Velem vagytok…vagy ellenem? - teszem fel végül a nagy kérdést. A mondat után nincs zaj. Még lélegzet sem. Ez már nem tanácskozás. Ez… ítélet. Mario szólal meg elsőként. - A Rossi család melletted áll. Mint mindig. - tisztelettel pillant rám. Bólintok. Az ő válaszában voltam egyedül biztos. Marcelo habozik. Csak egy másodperc. De én látom. Végül megszólal: - A Bianchi Mengoni család szintén. Már csak Ivano marad. A szeme hideg. Számol. Életekben. Esélyekben. Túlélésben. - És ha nemet mondok? - kérdezi halkan. A teremben megfagy a levegő. Felállok. Lassan. Nyugodtan. A szék hangja túl hangos a csendben. Elindulok felé. Minden lépés visszhangzik a márványon. Megállok előtte. Lehajolok hozzá. Csak annyira, hogy csak ő hallja: - Akkor…nem éled meg a reggelt. - közlöm vele könnyedén. Nem fenyegetés. Ígéret. Ivano rám néz. Hosszan. És ekkor látom meg benne…a felismerést. Nem azt, hogy erősebb vagyok. Hanem azt, hogy már nem érdekel, élek-e holnap. Ez többet ér minden hadseregnél. Ivano lassan feláll. - A Borelli Salerno család…melletted áll, Capo. - tisztelettel hajol meg kissé. A döntés megszületett. És vele együtt…a vér. Visszasétálok az asztalfőhöz. Nem ülök le. - Akkor halljátok jól. - mondom. - Ma éjjel a háború elkezdődött. - felnézek rájuk. A szemem már nem fáj. Nem keres. Nem remél. - És addig nem ér véget…amíg Christian Cassetti nem halott. - jelentem ki és érzem magamban a könyörtelenséget. Úgy érzem nincs senki akin át ne gázolnék azért hogy az egyetlen ellenségemet leigázzam. A teremben senki nem szól. Mert mindannyian tudják: ez már nem politika. Nem hatalmi játszma. Hanem egy férfi háborúja… aki elvesztette mindazt ami emberré tette. És az ilyen háborúk…mindig mindent felégetnek. Senki nem lelkesedik, nem tapsolnak. Mert tudják, hogy aki ma mellém állt, az lehet hogy holnap meghal miattam....értem.

◄✦►✦◄✦►

A folyosó üres. Nem azért, mert mindenki alszik. Hanem mert mindenki érzi, hogy valami véget ért ma éjjel. A családok gyűlése után a ház más lett. Sűrűbb a levegő. Nehezebb a csend. Háború lesz. És ezt már nem lehet visszavonni. Alberto ajtaja előtt megállok. Nem kopogok azonnal. A kilincs fölött lebeg a kezem. Capoként már döntöttem. De bátyként… még nem tudom, mit mondjak. Mert vannak mondatok, amiket kimondani majdnem ugyanaz, mint meghalni egy kicsit. Lassan benyitok. A szoba félhomályos. Az éjjeli lámpa tompa fénye sárgára festi a falat. Alberto félig felülve fekszik az ágyban, az elmúlt két hétben már sokat javult az állapota, de még mindig nem az igazi. Ébren van. Várt rám. Mindig érezte, ha baj van. - Vége? -kérdezi halkan. Nem azt kérdezi, mi történt. Nem azt, ki mit mondott. Csak ezt. Mintha tudná, hogy ez az egy szó mindent jelent. Becsukom az ajtót magam mögött. A zár kattanása túl hangos. - Igen - mondom végül. A hangom nyugodt. Túl nyugodt. - Elkezdődött. - lehajtom a fejem. A szó ott marad közöttünk a levegőben. Pontosan tudja miről van szó. Háború. Nem mondom ki. Nem kell. Mindketten tudjuk. Alberto lassan kifújja a levegőt. Nem lepődik meg. Csak… elszomorodik. - Sejtettem - suttogja. Aztán felnéz rám. - És Elena? Mi lesz vele? - kérdezi aggódva. A neve olyan, mint egy kés a bordák között. Nem kívül. Hanem belül. Egy pillanatra nem jön hang. Mert vannak igazságok, amiket még Capoként is nehéz kimondani. Odamegyek az ágy mellé. Leülök. Nem nézek rá rögtön. - Gyereket vár - mondom halkan. Csend. Hosszú. Súlyos. Aztán kimondom a második részt is. - Christiantól. -most sem sírok. Már nem tudok. A fájdalom túl mély lett a könnyekhez. Alberto nem szól azonnal. Látom rajta a döbbenetet. A haragot. A hitetlenséget. Aztán… valami mást is. Szánalmat. Nem Elena iránt. Hanem miattam. - Ez lehetetlen. - mondja végül. Ez a két szó majdnem jobban fáj, mint bármi más ma éjjel. Megrázom a fejem. - Ő maga mondta. Felhívott. - suttogom. - El akar válni. - lehajtom a fejem. Az öcsém előtt ismét lehetek gyenge, ő megérti, ő tudja. - Gian ez őrület. - Alberto a takarót szorítja. - A gyerekek… - leheli. - Blaise…- a hangja megremeg. És ebben a pillanatban sem a saját fájdalmával törődik. Hanem velem. Mindig ilyen volt. Ezért érzem magam még rosszabbul. Felnézek rá. - Meg fogom találni őket. - nem ígéretként mondom. Hanem ítéletként. Mert ha nem sikerül, akkor semmi értelme annak, ami jön. - És ha a háború miatt… – kezdi halkan. Nem fejezi be. Nem kell. Mindketten tudjuk a végét: ha támadok, ők meghalhatnak. A mellkasom megfeszül. Ez az egyetlen pont, ahol még mindig ember vagyok. - Tudom - mondom csendesen. - Minden lépésem az életükbe kerülhet. - kimondani hangosan… más. Valóság lesz tőle. Alberto rám néz. Mélységesen. Testvérként. - Akkor hogy tudsz mégis harcolni? Hogy vagy képes kockára tenni őket? - kérdezi. Ez nem vád. Ez félelem. Hosszú másodpercekig nem válaszolok. Mert ez az igazság legmélye. Végül megszólalok. - Mert ha nem harcolok…akkor biztosan meghalnak. - bólogatok a szavaimra. - Meg kell értened Alberto. Én is tudom mit kockáztatok, de meg kell tennem. Cassetti egyre erősebb lesz. Lépnem kell. Már nem Elena miatt hiszen....ő már döntött. - az ajtó felé pillantok. - Megígértem neki hogy soha többet nem bántok senkit akit szeret. Az apját és a nővérét én öltem meg. De ezt most meg fogom szegni. Nem érdekel hogy Christiant szereti, hogy az ő gyerekét várja. Meg fogom ölni Cassettit. - elszántan magyarázom és látom az öcsémen hogy minden szavamat érti. - És ha Elena szembeszáll veled? Ha ő Christiant próbálja majd védeni? - kérdezi aggodalmasan. Felnézek rá. - Akkor hagyom hogy végezzen velem. - mondom ki megtörten. - Te még mindig szereted - mondja halkan. A szemében már könnyek csillognak. Nem kérdés. Csak tény. Lehunyom a szemem egy pillanatra. - Ez már nem számít. - újabb hazugság. Talán a legnagyobb. Amikor kinyitom a szemem, a hangom már hidegebb. - Most csak az számít, hogy visszahozzam a fiaimat és neked Blaiset. És véget vessek ennek. - nem mondom ki Christian nevét. Nem kell. A levegőben van. Mint a vér szaga vihar előtt. Alberto halkan megszólal: - Ne veszítsd el magad közben… bátyám. - a tekintete a lelkemig hatol. Ez a mondat megállít. Mert pontosan tudom, mitől fél. Attól, hogy mire vége lesz… már nem az az ember leszek, akit ő testvérnek hív. Vagy éppen már nem is leszek, hiszen ha Elena valóban szembeszáll velem Christian védelmében, akkor hagyom hogy végezzen velem, mert én vele képtelen lennék. Felállok. Az árnyékom hosszú a falon. Idegen. - Azt hiszem már késő - mondom halkan. Nem neki. Magamnak. Az ajtó felé indulok, de mielőtt kilépnék, még visszanézek. Alberto ott fekszik. Sebesen. Törötten. És mégis… ő az egyetlen tiszta dolog ebben az egészben. - Pihenj - mondom. - Szükségem lesz rád, amikor vége. - ez az első mondat ma éjjel, ami reménynek hangzik. Alberto halványan elmosolyodik. - Mindig itt leszek Gian. Kérlek....ne cselekedj dühből. Ne legyél az akit Dante nevelt. - a szemembe mondja és az én lélegzetem elakad. Soha nem akartam visszatérni ahhoz az énemhez aki Elena előtt voltam. De már érzem magamban hogy ugyanott vagyok mint akkor. Bólintok. Aztán kilépek. Az ajtó becsukódik mögöttem. A folyosón újra csend van. De már nem ugyanaz a csend. Ez a csend…háború előtti.