43. Rész: I'm Not What Happened To Me

~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

 

 

Az éjszaka túl csendes. Nem az a békés csend, ami után reggel jön, hanem az a sűrű, fojtott némaság, amikor valahol már eldördült az első lövés…csak ide még nem ért el a hangja. Az ablaknál állok. Nem látok semmit odakint, csak a sötétséget. Mégis úgy érzem, mintha a világ visszatartaná a lélegzetét. A kezem a hasamon pihen. Már nem ösztönösen. Hanem tudatosan. Mintha ezzel az egy mozdulattal tudnám megvédeni attól, ami közeledik. Az ajtó halkan kinyílik mögöttem. Nem fordulok meg. Tudom, hogy Christian az. A léptei nyugodtak. Túl nyugodtak. Mint valakié, aki már meghozta a döntést, és most csak közölni jött a következményeket. Megáll mögöttem. Nem ér hozzám. Nem kell neki. - Elkezdődött. - mondja egyszerűen. A szó nem kérdés. Nem magyarázat. Ítélet. Lassan megfordulok. - Mi? - suttogom, pedig pontosan tudom. Christian szája sarkában halvány mosoly. Nem öröm. Elégedettség. - A háború. Gian összehívta a családokat. Nyíltan ellenem fordult. - egyik kezét a hátamra simítja, nem azért hogy megnyugtasson, hanem hogy éreztesse velem mit tettem. A mellkasomban valami megáll. Nem meglepetés. Sokkal rosszabb annál. Felismerés. Ez… miattam van. A levegő nehézzé válik. Mintha minden szó súlyt kapna. - Nem… - rázom meg a fejem alig láthatóan. - Ő nem… ő nem tenné. Addig nem amíg a fiaink veszélyben vannak. - csóválom a fejem,  de már közben tudom, hogy hazudok magamnak is. Mert láttam a szemét a pincében. Azt a csendes törést. Azt a pontot… ahonnan nincs visszaút. És nemrég a telefonhívásom, minden reményt összetört benne, sejtem, hogy Gian mivé vált ismét. Ő újra Dante fia, az akit ő nevelt belőle. Christian figyel. Tanulmányoz. Mint mindig. - Sikerült. - mondja halkan. - Teljesen megtört. - elégedett. A gyomrom összerándul. - Nem. - suttogom. - Te nem érted…- szembe fordulok vele. - Ha Gian megtörik… akkor nem eltűnik. - felemelem a tekintetem. A hangom remeg, de a szavak tiszták. - Hanem veszélyessé válik. Fogalmad sincs mi mindenre képes, ha azt hiszi nincs mit veszítenie. Évekkel ezelőtt megölte az apámat és a nővéremet. Aztán a családok vezetői közül még kettőt. Gian megállíthatatlan. - teljesen komolyan beszélek és tudom hogy igazam van. Gian nem attól gyenge ha én nem vagyok neki, hanem attól ha ott vagyok vele. Ez az igazság. Gian csak értem változott meg évekkel ezelőtt. Pontosan tudom. Egy pillanatra csend. És ekkor látom meg Christian szemében azt, amitől igazán megijedek. Nem kétely. Nem félelem. Számítás. - Igen. - lassan bólint. - Már rájöttem. - mondja. Közelebb lép. Most már túl közel. - Nem egy megtört férfit csináltam belőle. - átkarol. - Hanem egy szörnyet. - a szavai hidegen csúsznak végig a bőrömön. És én tudom…hogy igaza van. Mert Gian mindig akkor volt a legveszélyesebb, amikor nem volt mit elveszítenie. És most… Most én vettem el tőle az utolsó dolgot is. A kezem ösztönösen a hasamra szorul. Christian észreveszi. Mindig észrevesz mindent. - Emiatt lépnünk kell. - mondja nyugodtan. - Azonnal. - a szemembe néz. A szívem kihagy egy ütemet. - Mit… jelent ez? - kérdezem rekedten. Nem válaszol rögtön. Csak néz. És ebben a csendben valami rettenetes igazság formálódik bennem. - A gyerekek… - suttogom. Christian halványan elmosolyodik. Ez a mosoly…rosszabb bármilyen kiabálásnál. - Már úton vannak. - mondja. - Új helyre kerülnek. Oda, ahol Gian soha nem találja meg őket. - közli és a világ megszűnik létezni körülöttem. Nem hangosan. Nem drámaian. Csak… eltűnik. -Nem… - a szó alig jön ki. - Megígérted… hogy biztonságban lesznek, hogy nem bántod őket. - könnyes szemekkel meredek rá. - Azt mondtam, hogy biztonságban lesznek amíg én úgy nem döntök. És most döntöttem. - a tekintete megkeményedik, kegyetlenség sugároz belőlük. Ez a mondat lassan, könyörtelenül szétrepeszti a mellkasomat. Mert most értem meg igazán: nem Gian indította el a háborút. Hanem én. Azzal hogy egy hónapja felhívtam Christiant és oda dobtam neki mindenkit akit szeretek. A lábaim megremegnek. Meg kell kapaszkodnom az ablak párkányában. -Ha ő támad… - folytatja Christian csendesen. - Akkor nekem is eszközök kellenek, amivel hatást tudok rá gyakorolni. - vonja meg a vállát. Neki semmit nem jelentenek a gyerekeim, az életük...semmit. Felnézek rá. A tekintetem tele valamivel, ami már nem is csak félelem. - Ők nem eszközök… - suttogom. - Ők a fiaim…- elcsuklik a hangom. Christian közelebb hajol. - Pontosan. - mondja. És ebben az egy szóban benne van minden kegyetlenség. A könnyek végre elindulnak. Lassan. Hang nélkül. Nem törlöm le őket. Nincs értelme. Mert most történik meg az, amitől végig rettegtem: nem csak Giant veszítettem el. Hanem lehet, hogy a gyerekeimet is. A kezem a hasamon. Ott, ahol egy új élet dobog. És hirtelen soha nem érzett erővel tör fel bennem egy gondolat: Ha most nem teszek semmit mind meghalnak miattam. Felnézek Christianra. Ő nyugodt. Biztos. Győztesnek hiszi magát. És ebben a pillanatban, valami nagyon csendesen megszületik bennem. Nem remény. Nem bátorság. Hanem döntés. Először amióta itt vagyok nem csak túlélni akarok. Hanem…cselekedni. Christian még nem tudja. De én nem Gian végzete leszek....hanem az övé...És most egy kicsit meg kell halnom, hogy ők éljenek. - Christian. - szólalok meg ismét, ahogy kiejtem a nevét a hangom teljesen más, olyan amilyen régóta nem volt. Csábító. - Tudod...ha, legalább tudhatnám, hol vannak a fiaim, megnyugodhatnék. Jobban a tiéd tudnék lenni. - egyik kezem az arcára simítom. Meglepi a mozdulat, de tetszik is neki. - Kicsit...lazíthatnál. - ajkaim az övéihez simítom de még nem csókolom meg. - Kérlek. - finoman megcsókolom amit ő viszonoz. - Tetszik amit most csinálsz. - suttogja vágyakozva és vadul kap ajkaim után, hevesen csókol és mélyen amit én viszonozok is, nem azért mert akarom, hanem mert célom van amit el kell érnem. - A múltkori éjszakáról amit veled töltöttem hazudtam. - nézek fel a szemeibe. - Magamnak sem mertem bevallani, de élveztem. - most hazudok, olyan hihetően ahogy még soha ezelőtt. - Ahogy a testemet uraltad...- hozzá simulok. - Vágyom rá. Újra és Újra. - ismét megcsókolom. - Komolyan beszélsz? - kérdőn néz rám és tudom, hogy most nem szabad szétesnem. Van egy terv a fejemben, amit csak akkor tudok végrehajtani ha Christian elhiszi, hogy az övé vagyok. - Erős férfi vagy Christian. És akarlak. - kezeim a nyaka köré fonom és hevesen csókolom, belül hányingerem van, de kifelé csak azt mutatom mennyire vágyom rá. - Nem tudod mennyire vártam már hogy igazán nekem add magad. - suttogja a fülembe, majd a nyakamba csókol. - Mindenem neked adom. - felelem miközben ő már a blúzom simítja le a vállamról. - Gyönyörű nő vagy Elena. - a bőrömre csókot hint. - És nem kell aggódnod. A fiaid biztonságban vannak itt a közelben. A szomszéd városban van egy birtokom, arról nem tud senki. Ott biztonságban vannak miközben Gian nem tud róluk. - kimondja amit tudni akartam de a pontos cím kell nekem, tudnom kell. - Hiszek neked. - csábítón nézek a szemeibe miközben kezeimmel kigombolom az ingét. Undorodom magamtól, de ismét neki kell adnom magam ahhoz, hogy kiszedjem belőle amit tudni akarok. - Érints meg. - suttogom és ez éppen elég ahhoz hogy az eszét elvesztve újra csókolni kezdjen, vadul, mélyen....birtoklóan. Újra ki kell lépnem a testemből amíg vele vagyok. El kell engednem önmagam, mert csak így van esélyem arra hogy a fiaimat kimentsem a kezei közül...mert nem nő vagyok, nem feleség, hanem elsősorban anya...és egy anya mindent feláldoz a gyerekeiért, még ha kell saját magát is...