44. Rész: I'm alive but I can't breathe

~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

A szoba ajtaja halkan zárul be Christian mögött. A hang alig hallható…mégis úgy visszhangzik bennem, mintha egy ítélet csapódna a falakhoz. Christian léptei távolodnak a folyosón. Nyugodtak. Elégedettek. Mint egy férfié, aki biztos benne, hogy már mindent birtokol. Csak amikor a hang teljesen eltűnik, akkor enged ki a testem. A levegő egyszerre szakad fel bennem, mintha eddig nem is lélegeztem volna…csak túléltem. A kezem remeg. Nem kicsit. Még mindig undor fog el, nem csak tőle, hanem saját magamtól is. Megtettem. Önként adtam oda magam neki és játszottam....egy olyan játékot amiben nem voltam biztos, hogy jó vagyok. De sikerrel jártam. Pontosan tudom, hol tartja fogva a fiaimat és nekem máris a következő lépést kell megtennem, mert most egy dologból van kevés a reményen kívül és az az idő. Alig tudom megfogni a telefont ami eddig az éjjeliszekrényemben elrejtve feküdt. Egy pillanatig nem mozdulok. Csak állok a szoba közepén, és próbálom elhinni, hogy tényleg egyedül vagyok. Hogy most… most nincs itt ő, Christian. Nincs a tekintete a hátamon. Nincs a hangja, ami irányít. Nincs a keze, ami eldönti, mi történik velem. Csak csend van. És ebben a csendben először érzem meg igazán, mennyire remeg a testem. Most nincs idő félni. Most nincs idő szétesni. Most… anya vagyok. A számot fejből tárcsázom. Nem nézek a kijelzőre. Nem merek. Ha meglátom a nevét…talán nem leszek képes végigcsinálni. Kicseng. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Minden egyes hang mintha a szívemet tépné szét darabonként. Vedd fel… kérlek vedd fel…Most az egyszer ne miattam…Hanem a fiaink miatt…Kattanás. Csend. Aztán a hangja. - …Elena? - kérdezi és a hangjában ott van a meglepettség. Most először hívom a saját telefonomról amióta itt vagyok ezen az átkozott helyen, így tudhatja hogy én vagyok az. A torkom azonnal összeszorul. A könnyek égetik a szemem, de most nem sírhatok. Ha sírok… nem tudok beszélni. Ha nem beszélek… a fiaim meghalhatnak. - Ne szólj közbe… kérlek… - suttogom remegve. - Nincs sok időm. - teszem hozzá. A vonal túloldalán csend lesz. Olyan csend, ami figyel. Ami érzi, hogy most valami végleges történik. - Hallgatlak. - mondja halkan. Ez a gyengédség ami belőle árad irántam, most szinte elviselhetetlen. Behunyom a szemem. Mert ha elképzelem az arcát…nem leszek képes végigcsinálni. És most nem is hazudni jöttem. Most… az igazságért telefonálok. Először… mióta elhagytam. A hangom alig létezik. - Tudom, hol vannak. Beto, Saul és Blaise. - szinte hadarom a neveket, de abban bízva hogy van elég időm és Christian nem jön vissza még egy ideig. A levegő a túloldalon megakad. Hallom. Érzem. - Hol? - kérdezi azonnal. A hangja feszült. Él. Mint egy férfié, aki egyszerre fél… és remél. Kinyitom a szemem. A falat nézem. Nem magam elé. Nem a jövőbe. Csak a célt. - A szomszéd város mellett…van egy régi birtoka. Ott tartja őket. - kimondani is fáj. Mert ezzel…valódivá válik a veszély. Hosszú másodpercekig nem szól. - Biztos vagy benne? - kérdezi reménykedve. Bólintok. Aztán rájövök…ezt ő nem látja. - Igen. Most mondta el, mert én...mindegy. - a hangom megbicsaklik. A szégyen felszökik a torkomba, mint valami fullasztó füst. - Nem számít. - suttogom gyorsan. - Elena mi történik? Most komolyan? Együtt vagy Christianal de te sem tudtad eddig hogy hol vannak a gyerekek? Mi az Isten történik? Már semmit nem értek. Felfogtam, hogy már nem szeretsz, megérteni nem tudom és elfogadni sem, de ez....ez... - keresi a szavakat, és ahogy azt mondja tudja, hogy nem szeretem, összetör. - Csak menj értük. Kérlek Gian. Könyörgök. Mentsd meg őket. Hallod? - sürgetem mert nincs időnk. Csend. Érzem, hogy kérdezni akar. Rólunk. Arról, ami még mindig ott van köztünk… kimondatlanul. De most nincs mi. Most csak ők vannak. A fiaim. A mi fiaink. - Gian… - lehelem. A neve szinte szétszakít belül. - Ne értem gyere. Ne miattam harcolj. Csak… értük. Mert Christian ellened akarja őket használni. Kérlek.  - a könny végre kibuggyan. Néma. Forró. Megállíthatatlan. Mert ezzel bevallom, hogy vele vagyok, még mindig mellette. Az ő világában. És mégis…őt hívom segítségül. - Sejtettem. - felsóhajt.  - Gian… - a neve kimondva szétszakít. - Minden… amit mondtam…amit tettem… nem az én döntésem volt. - a hangom remeg. De most nem hallgathatok. - Christian kényszerített mindenre. - nem bírom tovább tartani magam, sírok, halkan fájdalmasan. Csend. Nem szól közbe. Nem kérdez. Ez a csend rosszabb bármilyen kiabálásnál. Mert tudom, hogy hallja…és közben darabokra törik. - Ha választanod kell, ne engem válassz. - kérem ismét, mert ismerem. A mondat után mintha megszűnne a világ. A vonal túloldalán nem hallok semmit. Csak…lélegzést. Azt a fajta lélegzést, amikor valaki épp most töri darabokra a saját szívét…csendben. Amikor megszólal, a hangja mélyebb, mint valaha. - Te soha nem voltál választás. - elcsuklik a hangja. - Te voltál minden. - suttog és tudom, hogy az ő könnyei is szabadon folynak. A térdem megremeg. Majdnem összeesem. De ő folytatja. - És a fiaink....ők is te vagy. - mondja alig hallhatóan. - Kérlek… menj. Most! Azonnal! Mentsd meg őket. - kérem ismét. Hosszú csend után: - Megyek. - mondja. Egyetlen szó. Mégis…ebben az egy szóban benne van az egész élete. A háború. A félelem. A szerelem. És az, hogy még mindig…engem választ. Tudom, hogy most kell letennem. Mert ha még egy másodpercig hallom…nem engedem el. - Gian… - suttogom utoljára. - Vigyázz rájuk. - ebben a két szóban benne van minden amit érzek. Nem válaszol azonnal. Egy lélegzetnyi szünet. - Szeretlek Elena. Mindig. Örökké. - suttogja. A szívem megszakad. Befejezem a hívást. Nem ő. Én. Mert ha ő tenné le…azt nem élném túl. És képtelen voltam kimondani ugyanazt a szót, hogy szeretlek, azok után amit ellene tettem, még ha kényszerből is de megtettem. Persze, hogy szeretem, az életemnél is jobban de úgy érzem már nincs jogom hozzá. A telefon kicsúszik a kezemből. A padlóra esik. Nem hajolok le érte. Lassan lecsúszom a fal mentén. Most már sírok. Hang nélkül. Szétesve. Úgy, ahogy eddig nem mertem. De a könnyek mögött…ott van valami más is. Remény. Mert most először nem csak szenvedtem. Hanem tettem valamit. Anyaként. Érte. Értük. És ha ezért meg is halok…akkor sem volt hiába.