52. Rész: Everything I need

~ Gianmarco Salvatore ~ 

A szoba félhomályban úszik amikor belépek. Az ajtó halkan csukódik mögöttem. A fiaim békésen alszanak, mellettük Elena fekszik, szemei behunyva. Most békés, nem bánthatja senki őket, ez az egy dolog ami megnyugvást ad. Már indulnék is vissza a folyosóra, hogy ne zavarjam…amikor meghallom a hangját. - Láttalak… kint. - suttogja remegő hangon. Megállok. Nem fordulok meg azonnal. Mert ebben az egyetlen kicsi mondatban több fájdalom van, mint bármelyik sikolyban, amit valaha hallottam. Lassan hátranézek. Elena már az ágy szélén ül. Törékenyen. Fáradtan. Mintha egyetlen érintéstől is darabokra hullana. És mégis…még mindig ő a legszebb dolog, amit valaha láttam. A szívem halkan, nehezen dobban. - Sanciával… - folytatja. A hangja nyugodt akar lenni. De túl halk. Túl óvatos. Mint aki már előre készül a veszteségre. Nem szólok közbe. Nem tudok. - Megértem… - suttogja. - Ha tovább akarsz lépni. - rám pillant és a tekintete földig rombol.  Ez a mondat…Nem hangos. Nem drámai. Mégis úgy üt meg, mintha kitépnék belőlem a a szívemet. Tovább lépni?! Mintha létezne olyan világ számomra…ahol ő nincs velem. Gondolatban eltűnődök egy pillanatra hogy vajon, tényleg nem látja, nem érzi, hogy mennyire szeretem?! Egy lépést teszek felé. Aztán még egyet. A mellkasomban valami lassan, könyörtelenül feszül szét. Nem harag. Nem düh, hanem félelem. Hogy tényleg elhiszi…hogy nélküle tudnék élni. Megállok előtte. Olyan közel, hogy hallom a lélegzetét. Olyan közel, hogy érzem, mennyire remeg. De nem érinthetem meg. Még nem. Mert nem tudom, megengedné-e. - Elena… - suttogom. A neve a számban nem szó, hanem ima. Ismét rám elemeli a tekintetét. És abban a pillanatban…minden védelem összeomlik bennem. Annyi fájdalom van a szemében, hogy attól is megfulladok, hogy csak nézem. Lassan kifújom a levegőt. Mert amit most mondani fogok…az az egyetlen igazság, ami maradt bennem. - Tudod, mi az egyetlen dolog, amitől igazán félek? - kérdezem halkan. Nem válaszol. Csak néz. - Nem a haláltól. Nem a háborútól. Nem attól, hogy mindent elveszítek. -egy pillanatra elakad a hangom. Mert az érzések bennem…túl mélyről jönnek.  -Hanem attól… hogy egyszer úgy kell élnem, hogy te nem vagy mellettem. - le sem veszem róla a szemem miközben beszélek. Egyikünk sem szól. Csend telepszik ránk. Súlyos. Mozdulatlan. A szívem minden dobbanása fáj. - Nincs „tovább lépés”, Elena. - suttogom. - Nincs másik nő. Nincs másik élet. Nincs semmi… ami ne te lennél. - közelebb hajolok. De még mindig nem érek hozzá. - Te nem egy része vagy az életemnek. Te vagy az egész. - a hangom megremeg. - És ha azt mondanák, hogy élhetek…hosszú életet…békében de nélküled.... - behunyom a szemem egy pillanatra. - Inkább választanám a rövid életet veled. - lehunyom a szemem egy pillanatra. Amikor kinyitom, könny csillog az övében. És ez…szinte elviselhetetlenül gyönyörű. - Szóval ne mondd nekem…hogy megérted, ha tovább lépek. - suttogom. -Mert nincs hová lépnem. - végre lassan felemelem a kezem. Nem érintem meg azonnal. Csak megáll a levegőben az arca mellett. - Számomra…mindig csak te voltál. Most is. És amíg élek…csak te leszel. - őszinte szerelemmel nézek rá. Mert nekem ő még mindig az a nő, aki mellett megtaláltam önmagam, azt a Giant akit szeretek, a férjet, az apát....mindazt ami most vagyok. - Elena...- mondom ki a nevét halkan. A szívem a torkomban dobog. Mert most… minden az ő következő lélegzetén múlik. Elena nem mozdul azonnal. Mintha a szavaim nem is a füléhez érnének, hanem valahová sokkal mélyebbre…oda, ahol hetek óta csak fájdalom van. A csend köztünk már nem éles. Nem vág. Hanem tart. Látom, ahogy a mellkasa lassan megemelkedik. Ahogy visszatart egy levegőt. Mintha félne kiengedni…mert akkor minden, amit eddig elbírt, összeomlana. A szemében könny csillan. Nem egy. Több. De még mindig küzd ellenük. Még mindig erős akar lenni. Még most is… egyedül. Ez töri össze bennem végleg a maradék falakat. - Nem kell… - suttogom rekedten. - Nem kell erősnek lenned....tudom, hogy az vagy, de most nem kell... - ez az egyetlen mondat. És benne… minden. Valami megváltozik az arcán. Nem látványosan. Csak éppen annyira…hogy tudjam: elengedi. A könnye végiggördül az arcán. Lassan. Némán. Aztán még egy. És még egy. És hirtelen már nem tartja vissza. A vállai megremegnek. A levegő kiszakad belőle. Az a hangtalan sírás, ami nem a pillanat fájdalma…hanem heteké. Éveké. Egy egész életé. És akkor megtörténik. Nem gondolkodva. Nem óvatosan. Hanem ösztönből. Felém mozdul. Először csak egy centit. Aztán még egyet. És a következő pillanatban már a mellkasomba kapaszkodik. Úgy, mintha zuhanna… és én lennék az egyetlen, ami megállíthatja. A karjaim azonnal köré zárulnak. Nem tudatosan. Hanem úgy mintha mindig is ide tartoztak volna. Magamhoz húzom. Óvatosan. Mintha törékeny lenne. Pedig tudom…ő a legerősebb ember, akit ismerek. Az arca a nyakamba temetődik. A könnyei forrók a bőrömön. A sírása rázza az egész testét. És én…csak tartom. Nem beszélek. Nem mozdulok. Csak itt vagyok. Mert most nem szavak kellenek. Hanem jelenlét. Hosszú percek telnek el így. Az idő elveszíti az értelmét. Csak ő létezik. És az, hogy végre…nem egyedül sír. Lassan felemeli a fejét. Az arca nedves a könnyektől. A szeme vörös. Megtört. Őszinte.....Gyönyörű. - Én… - suttogja, de elakad. A hangja tele van érzéssel. Megsimítom az arcát. Nagyon finoman. Nem húzódik el. Ez az első jel…hogy még nem veszítettem el teljesen. - Nem tudom, hogyan...legyek az a nő aki....voltam. - folytatja remegve. - Az aki még megérdemelt téged. - egyik keze az arcomra simul, gyengéden éppen csak érinti a bőröm. A szívem összeszorul. Megrázom a fejem. Lassan. Biztosan. - Elena… - suttogom. - Amit tettek veled… az nem te vagy. Nem változtál meg. Te még mindig az én Elenám vagy. Érted? Annyi mindent túléltünk már ketten, emlékszel? Ezen is túl leszünk. Csak ne add fel. Adj magadnak időt....csak kérlek....ne hagyj el. - szinte könyörgök neki. Újabb könny csúszik végig az arcán. De ez már más. Nem csak fájdalom. Valami… oldódik benne. A tekintetünk összekapcsolódik. És most nincs köztünk múlt. Nincs bűntudat. Nincs félelem. Csak…mi. - Szeretlek. Nagyon szeretlek. - lassan közelebb hajolok. Nagyon lassan. Hagyok neki időt, hogy elhúzódjon, ha akar.  De nem húzódik. A levegő köztünk meleg. Reszkető. Élő. Az ajkam megáll egy lélegzetnyire az övétől. Még mindig adok neki egy utolsó választási lehetőséget. A szeme lehunyódik. - Szeretlek Gian. - suttogja és ez a válasza. Megcsókolom, hosszú idő óta most először.  Először… csak gyengéd érintés az ajkain. Puha és óvatos. Mintha két seb próbálná megtanulni újra, hogyan lehet fájdalom nélkül létezni. Aztán mélyül, lassan, természetesen. Nyelvem az övével táncol és ebban a csókban nincs múlt. Nincs Christian. Nincs háború. Nincs félelem. Csak hazatalálás. A keze a mellkasomra simul. Érzem a szívverésem a tenyerében. Gyors. Erős....Érte dobog. Amikor elválunk, nem megy messzire. A homloka az enyémnek dől. A lélegzetünk összekeveredik. És először...hetek óta először…nem fáj levegőt venni.