54. Rész: And I made myself so strong again somehow

~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

A vacsora túl csendes, de nem azért, mert nincs zaj. Beto mesél valamit Saulnak. Saul nevet. Blaise halkan kérdez tőlük valamit. Alberto figyeli őket, úgy, mintha attól félne, hogy ha egy pillanatra nem néz oda… eltűnnek. Mégis… a csend ott van. Bennem. Egész nap nem láttam Giant. Nincs lépés a folyosón. Nincs az a mély, nyugodt jelenlét, amit akkor is érzek, amikor nem beszél. Nincs az a tekintet… ami mindig megtalál. Semmi. A villa túl nagy nélküle. Túl üres. Túl idegen. A kanalat forgatom a kezemben, de nem eszem. Nem tudok. Egyetlen gondolat jár körbe bennem, újra és újra, egyre hangosabban: Talán meggondolta magát. Talán most… hogy minden véget ért…rájött, hogy nem akar már engem. Talán csak a kötelesség tartotta mellettem. A gyerekek. A múlt. A bűntudat. És most…el akar engedni. De aztán eszembe jut a tegnap este, amiket mondott, ahogy szerelmet vallott és amikor megcsókolt. Nem tudom mit kellene most gondolnom, vagy tennem. Talán elijesztette a távolság amit tartottam tőle. Nem tudom. A mellkasom összeszorul. Gyorsan veszek levegőt, nehogy a gyerekek észrevegyék. Nem sírhatok előttük. Nem törhetek össze. Nem most, amikor végre biztonságban vannak. De a gondolat nem hagy békén: Mi van, ha Gian már nem engem választ?! Az ajtó halkan kinyílik. Felnézek. Mario lép be. Azonnal látom rajta. Valami nincs rendben. A szívem kihagy egy ütemet. - Mario… - szólalok meg halkan. - Hol van Gian? - kérdezem kíváncsian. Ő nem válaszol rögtön. Csak rám néz. És ebben a pillanatban már tudom: baj van. Mario lassan közelebb lép az asztalhoz. Úgy áll meg, hogy a gyerekek ne lássák az arcát. - A szobájában van - mondja halkan. Ennyi. De a hangja…nem ilyen szokott lenni. - Egész nap? - kérdezem. A hangom alig hallható. Bólint. A torkom kiszárad és közben Alberto is közelebb lép hozzám, míg Blaise a fiaim figyelmét vonja magára. - Mi történt? - kérdez ezúttal Alberto. Mario egy pillanatra a gyerekekre néz. Aztán vissza rám majd Albertora. Még halkabban beszél. - A gyűlés után… bezárkózott. Senkit nem enged be. - ő is aggódik ez tisztán látszik rajta. És minden szó… lassan süllyed belém. Mintha köveket tennének a mellkasomra. - Mario… -suttogom. - Mi történt ott? - félve teszem fel a kérdést. Ő habozik. Nem akarja kimondani. De látja rajtunk… hogy addig úgy sem hagyjuk békén. - A Capo parancsára…ma hajnalban Antonio meghalt. - mondja ki végül. Megáll bennem a levegő. A világ egy pillanatra elcsendesedik. Még a gyerekek hangja is eltűnik. Csak ez az egy mondat marad. - Micsoda? - Alberto idegesen áll fel de halk marad, hogy a gyerekeknek semmi ne tűnjön fel. A kezem remeg az asztalon. Gyorsan az ölembe húzom, nehogy észrevegyék. - Miért…? - kérdezem halkan. - Miért tette? - alig tudom kinyögni mit is akarok tudni. Mario tekintete megfeszül. Egy pillanatra lehunyja a szemét, mintha eldöntené, szabad-e kimondania. A gyerekek háttal ülnek nekünk. Nevetnek valamin. Egy másik világban vannak. Mi pedig itt állunk…ahol a szavak ölnek. - Nem a hatalom miatt - mondja végül nagyon halkan. A szívem gyorsabban ver. - Antonio mindvégig tudja hogy hol vannak a fiaitok de elhallgatta Gian elől. Neki csak a hatalom volt fontos. Aztán Gian új törvényt is alkotott, mostantól nő és örökölheti a vezetői posztot. Azon is összevesztek, de még nem is emiatt adta ki a parancsot. - Mario beszél és én alig tudom, felfogni az információkat. Először az sokkol hogy Antonio elhallgatta hol vannak a fiaink. Aztán az döbbent meg, hogy Gian megváltoztatott egy több száz éves hagyományt. A szívem megdobban, hiszen emiatt a hagyomány miatt lettem én is az ő felesége évekkel ezelőtt, apám halála után, amikor még nem tudta senki hogy Alberto is az ő fia és én voltam az egyetlen örököse. - Mond már hogy miért tette. - Alberto néz Mariora, ő türelmetlenkedik helyettem is. Mario viszont rám néz. És most először nem a Capóra néz, nem a főnök feleségére…hanem csak rám. - Mert Antonio megemlítette, hogy bajod eshet. - böki ki végül nagy nehezen.  A levegő kiszakad a tüdőmből. Nem hangosan. Csak belül. - Fenyegetés volt - folytatja. - Nem nyílt. De elég. Elég ahhoz, hogy Gian…előre gondoskodjon arról, hogy ne bánthasson téged. - Mario tekintetében ott a sajnálat. A falnak támaszkodom. A lábaim hirtelen túl gyengék. Mario hangja még halkabb lesz. - Tudjátok, mi volt a legrosszabb? Nem kiabált. Nem dühöngött. Csak… megváltozott a tekintete. - mesél tovább. - Azt mondta…hogy bárkit megöl érted. - Mario mondja ki, de Alberto az aki rám néz közben. A világ elcsendesedik. Minden hang eltűnik. Csak ez az egy szó marad: Bárkit. A szemem megtelik könnyel, de nem sírok. Nem tudok. Gian újra engem választott mint mindig. Évekkel ezelőtt Dantet is értem ölte meg, és most Antoniot is. A szerelme irántam nem múlik és úgy érzem, ez őt teljesen szétszakítja. Mindig választania kell, és még ha nehéz is neki....én vagyok a választása. Itt az ideje hát hogy én is őt válasszam. - Felmegyek hozzá. - állok fel hirtelen. - Mellette kell lennem. Tudnia kell, hogy én....- elhallgatok. - Tudja. - Alberto gyengéden simít végig a hátamon. - De menj! Blaise és én lefektetjük a gyerekeket ha végeztek a vacsorával és velük maradunk egész éjjel. Ti beszéljetek meg mindent. Jó? - Alberto bíztat és én hálás vagyok neki. - Köszönöm. - felállok és elindulok. - Lehet hogy most téged sem enged be. - Mario szól utánam. - Engem mindig beenged. - magabiztosan felelek, hiszem, sőt tudom, hogy így van. A szívem még mindig fáj, de már a férjemért. Itt az ideje hogy elengedjem azt ami Christian miatt történt velem és végre én is támasza legyek Giannak, úgy ahogy ő az nekem mindennap. Elindulok a folyosón. Minden lépés nehéz. Minden lépés közelebb visz hozzá. Aztán a kezem megáll az ajtaja előtt. A kilincsen. A szívem olyan hangosan ver, mintha ő is hallhatná odabent. Lassan lenyomom a kilincset. És belépek.