Prológus

~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

Nehezemre esik úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Nem csak a Gianal való veszekedésünk miatt érzem rosszul magam, hogy nem beszéltük meg, de amiatt is, amit elindított bennem az a délután. Pontosabban a tegnap délután. Az apám még kislány koromban azt tanította, hogy sose feküdjek le haraggal a szívemben, teganap este mégis megtettem. Megtettük. Mintha egy szent esküt szegtem volna meg. És azóta is megszegem, mert nem fogadom egyetlen hívását sem. - Elena minden rendben? - Alberto aggódva néz rám, miközben én kinyomom a telefonom és a táskámba dobom ami az egyik piknik asztalon hever. Egy órája jöttünk ki a parkba, a fiaim Beto és Saul kicsit távolabb Blaisel fogócskáznak, míg én legjobb barátommal és egyben sógorommal, Albertóval ülök egy asztalnál. - Aha, minden rendben. - bólintok de a tekintetem a távolba vész, ahogy a gondolataim is. Öt évvel ezelőtt új életet kezdtem itt Londonban, Gianal, az elmúlt idő alatt született két fiúnk és boldog, meseszerű életet építettünk fel magunknak, a családunknak. Ez a felhőtlen boldogság azonban nagyjából három hete, minden előjel nélkül szerte foszlott. Valami megváltozott a férjem és köztem, és sajnos bármennyire is próbálok rájönni, nem tudom hogy mi ennek az oka. De ha nagyon őszinte akarok lenni, nem is mi változtunk meg, csak ő, csakis Gian. Az eddig szerető férj és apa, most már szinte soha nincs otthon, állandóan dolgozik, és semmire nincs ideje. Ez még rendben is volt eleinte amíg a hétvégéket legalább nekünk szentelte, de tegnap közölte hogy üzleti útra megy ezen a hétvégén. Nem kicsit döbbentett le, hiszen tegnap péntek volt, délután közölte hogy este elutazik, azt persze nem mondta hogy hová, csak hogy vasárnap este érkezik haza. Ebből indult a vitánk tegnap és részemről nincs lezárva a téma. - Gian! - Alberto hangja zökkent ki a gondolataimból és egy pillanatra fel is derülök, bízva benne hogy talán Gian hamarabb visszajött az útról, de azonnal csalódnom kell, ahogy Alberto kezében megpillantom a mobilját. Hát persze! Gondolhattam volna hogy ha engem nem ér el, akkor majd az öccsét hívja. - Elena? Igen itt van. - Alberto zavartan pislog rám. - Persze adom. - teszi hozzá majd mosolyogva nyújtja felém a telefonját. - Nem akarok beszélni vele. - rázom meg a fejem nemlegesen. - Miért? - Alberto aggodalmát már leplezni sem tudná. - Csak nem és kész. - elveszem tőle a mobilt és bontom a vonalat. Alig egy másodperc múlva ismét csörög és Gian neve villog a kijelzőn. - Ha felveszed haza megyek a gyerekekkel. - fenyegetően adom vissza neki a készüléket és látva rajtam hogy komolyan beszélek, inkább kinyomja a hívást. - Összevesztetek? - kérdezi aggódva miközben a folyamatosan csörgő telefonját végül a zsebébe dugja. - Úgy is mondhatjuk. - bólintok. Szómorú vagyok és a csalódott, úgy érzem kezd a gyönyörű életünk szétesni és én ezt nem akarom. - Mesélsz? Vagy hagyod hogy értetlenül üljek itt? - kérdezi Alberto kedvesen. Ő a legjobb barátom már számon sem tudom tartani hogy mennyi ideje. Ki másnak ha nem neki önthetem ki a szívem. - Sok minden van Alberto, túl sok minden. - sóhajtok fel gondterhelten. - Gian megcsal engem. - teszem hozzá már szinte suttogva a sejtésem. Mi más lehet az oka az elmúlt három hétben történteknek?! - Ezt meg miből gondolod? - megdöbbenve pislog rám. - Őszintén Alberto az elmúlt öt év alatt hányszor utazott el üzleti útra? - kérdezem komolyan. - Egyszer sem. - adja meg a választ azonnal. - Hát ez az. Még amikor csak elkezdte felépíteni a céget, akkor sem ő ment ilyen utakra hanem az egyik embere, most pedig hogy már sikeres és több száz ember dolgozik neki, lám ő utazik el. - csóválom a fejem és a szavaimmal a saját szívemet is marcangolom. - Ez nem jelent semmit. - Alberto próbál nyugtatni de ezzel most nem sokra megy. - Reggel felhívtam a titkárnőjét, ő nem tud semmilyen üzleti útról. Szerinted ha valóban oda ment volna ahová mondta akkor a titkárnője nem tudna róla? - teszek fel egy újabb kérdést. - De bizonyára tudna róla. De én akkor sem tudom elhinni hogy Gian megcsalna téged. - kitart a véleménye mellett. - Igazán? Akkor lássunk egy másik tényt. Három hete hozzám sem ér, de nem csak szex nincs, hanem még egy csók sem. Azelőtt nem telt el úgy nap hogy ne estünk volna egymásnak, hogy ne bújtunk volna össze vagy hogy ne használt volna ki minden pillanatot hogy velem legyen. És most semmi. Csak élünk egymás mellett. - már a könnyeimmel küzdök, de nem akarok sírni, bár a gyerekek távolabb játszanak, akkor sem akarom hogy véletlenül így lássanak. - Elena. - Alberto sajnálkozóan néz rám majd feláll és átül mellém. - Én ebből semmit nem vettem észre. - mondja komolyan miközben magához ölel. - Azt hittem boldogok vagytok. - végig simít a hátamon és én jólesően simulok az ölelésébe. - Én is azt hittem. - sírom el végül magam. - Ezt meg kell beszélnetek. Holnap ha haza ér, ülj le vele. Beszéljétek át. Én még mindig úgy gondolom hogy nincs senkije, valami más állhat a háttérben. - legjobb barátom vígasztal de én reménytelennek látok már mindent. - Nem akarom hogy a gyerekek veszekedni lássanak minket. - szipogok tanácstalanul. - Holnap délután átmegyek értük. Nálunk töltik az éjszakát és majd én elviszem őket hétfőn az oviba. Tudod hogy Blaise is imádja őket. - mosolyodik el kedvesen és a felesége felé pillant. - Rendben. Köszönöm. - egyezek bele, hiszen én is azt szeretném ha Gian és én meg tudnánk oldani a problémáinkat, bármi is okozza őket. - Beszéljünk másról kérlek. - suttogom miközben kibontakozok az öleléséből. - Anyukáddal beszéltél mostanában? - váltok végül én témát. - Igen, Donald és ő nagyon élvezik a nászutat. - feleli vidáman. Greta és Donald egy hónapja házasodtak össze de csak két hete utaztak nászútra, egy három hónapos Földközi - tengeri hajóútra. Greta kivirult amióta Donaldal találkozott és azt hiszem most olyan boldog amilyen Dante mellett soha nem volt. Örülök annak hogy rátalált a szerelem, Greta egy csodálatos nő, szeretem őt és mindigis a legjobbakat kívántam neki. - Anya! Anya! - Beto és Saul rohan felém nevetve és ahogy rájuk nézek, az én ajkaim is mosolyra húzódnak. - Blaise néni elvisz minket a fagyishoz. Mehetünk? - kérdezi Beto csillogó szemekkel, míg Blaise a távolban várja a fiúkat. - Persze. - bólintok miközben magamhoz ölelem a fiaimat. - Fogadjatok szót Blaisenek és ne szaladgáljatok el mellőle, jó? - kérem lágyan. Bár mind a ketten jó gyerekek, egy szavam sem lehet rájuk, tisztelettudóak, barátságosak és kedvesek, az egész lényük maga a szeretet. - Jók leszünk. - feleli Beto és megfogja Saul kezét. - Annyira szeretem őket. - mondom Albertonak miközben már a távolodó apró kis manóimat figyelem ahogy Blaise felé sietnek. - Őket csak szeretni lehet. - helyesel legjobb barátom de a szemében megcsillanó szomororúság sem kerüli el a figyelmem. Három éve próbálkoznak Blaisel hogy babájuk legyen, de eddig nem jött össze. Számtalan orvosnál jártak már, mind a kettejüket kivizsgálták többször is, sajnos Blaise az aki nehezen esik teherbe. - Blaise elkezdte már a hormon kezelést? - kérdezem halkan. - Múlt héten kapta meg az első dózist. Még három vissza van, aztán majd meglátjuk. - vonja meg a vállát, de úgy érzem hogy ő már lemondott arról hogy babájuk legyen. - Ne adjátok fel Alberto. Az nem lehet hogy pont nektek ne legyen gyereketek. - mondom komolyan is gondolva, hiszen az én fiaimmal is csodásan bánnak, tudom hogy remek szülők lesznek egy nap. - Nem adtuk fel, de három év alatt az ember elveszíti a hitét. Blaise már megszámolni sem tudom hány féle kezelést kapott, kétszer műtötték is és egyszerűen a sors nem enyhül felénk. Küzdünk, küzdünk. De meddig? Nem akarom hogy Blaise egészsége rámenjen erre. - Alberto aggodalma jogos, hiszen a felesége már szinte belebetegszik hogy nem lehet édesanya. Pár hónapja depresszióval is kezelték emiatt. - Annyira sajnálom. - sóhajtok fel és ezúttal én ölelem őt magamhoz. - Ha tudnád hányszor kívántam azt hogy velem legyen baj. Amikor még nem tudtuk hogy Blaise miatt nem lehet gyerekünk, azért imádkoztam hogy Istenem csak ne neki legyen baja mert abba belebetegszik. És látod, én teljesen egészséges vagyok. Ezzel is ostorozza magát, azt hiszi neheztelek rá emiatt. Pedig nem. - csóválja a fejét. - Mindennél jobban szeretem őt. - teszi hozzá elkeseredve. - A ti szerelmetek gyönyörű Alberto és erős. Kibírtok mindent. - vígasztalom de komolyan is gondolom amit mondok. Ők ketten számomra mindig is példaértékű pár voltak, már akkor is amikor Blaiset még személyesen nem ismertem csak Alberto mesélt róla. - Pár napja mondtam neki hogy fogadjunk örökbe egy babát. De nem akarja. Nem tudom mi lesz ha ez a kezelés sem válik be. Őszintén félek Elena. - vallja be az érzéseit. A szívem szakad meg hogy látnom kell a küzdelmüket, pedig nem vágynak többre csak egy gyermekre. - Minden rendben lesz Alberto. Próbálok majd Blaisel beszélni, támogatni őt. Hidd el minden rendben lesz. - mosolygok rá kedvesen. - Remélem. - sóhajt fel végül, majd ahogy megpillantjuk a távolból közeledő Blaiset a fiaimmal felállunk és elindulunk feléjük.