14. Rész: The love you give to me will free me

~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

Ez az este ha valamire, arra mindenképpen jó volt, hogy sokkolóan törjön a felszínre minden amit egymás iránt érzünk. Gian kegyetlen és gyönyörű drog, amiből nem csupán a testem kér, hanem a lelkem is. Évekkel ezelőtt beleszeretni nem volt nehéz, számtalan nő érezhetett már így a korábbi évek alatt, és lám, még én is a csapdájába estem. De ez a csapda más mint bármelyik másik, mert ebből én soha nem akarok szabadulni. Gian a csapdám ami már a részem, az otthonom, az életem. Mindent akarok belőle. Magamba akarom szívni a gondolatát is a létezésének, azt akarom, hogy reggel ha felébredek mindig itt legyen velem, olyan mélyen akarom, hogy csókoljon, hogy a csókja forrósága a szívemig érjen. Azt hiszem az már csak az egész érzés megtestesült gyönyöre, hogy ő is pontosan ezt érzi. Abból ahogy a közelemben van, ahogy a levegője az egyszerű közelségemtől elakad, ahogy a szívverését érzem a saját mellkasomon táncolni veszett ütemre. Ahogy rám néz. A sötét szembogarak mélyén folyékony fekete tűzként gyullad fel nem csupán a vágy, hanem a szerelem egy olyan hevessége, melyet minden nap látni akarok. Eddig is nézett rám így, éppen ezért vágyom rá az év minden napjának, minden órájának perceiben. Érzem benne a korábbi menthetetlenül felemésztő vágyat, de érzek még mást is. Hogy többet akar belőlem ezeken túl. Tétova egyszerűséggel, mégis a tőle megszokott hevességgel támad le, én pedig egy percig sem ellenkezem, sőt mi több egy édes adok-kapok játékot követően még inkább elbújok a közelségében. Az illata betölti az agyamat, minden lélegzetvételem sikoltva kiált, hogy még többet belőle. Az övé vagyok. Kérdés volt ez bármikor is? A jövőt, vagy éppen a bizonytalan gondolatokat most olyan mélyre ásom magamban, hogy még csak véletlen se szivároghasson felszínre még egy apró foszlánya sem. Feleletem elolvad az ajkán, és reszketek a gondolatától is, hogy mindez most egy ígéret. Mintha az életünket akarnánk összekötni, pedig nevetséges, de mi enélkül is összetartozunk. Mindig is így volt. Számomra ő a tökéletes férfi. Mindig is az volt és az is lesz. - Mi minden vita után itt kötünk ki. - jegyzi meg az ágyon heverészve. - Én szeretek veled itt lenni. - mosolyodok el miközben a fejem a mellkasára hajtom és átölelem őt. Volt már itt számtalan alkalommal, amit ezek a falak láttak. Szedtük már szét egymást, a testünk csapódott számtalan alkalommal, mint valami gellert kapott biliárdgolyó ide meg oda, de ez a fajta gyengédség, amivel magházoz von, az a fajta évődés, amit én a kuncogás közé csempészett vállcsókokba rejtek, ez mind közül a kedvencem. És izgalmas, és izgató egyszerre. A hűvös ágynemű végigsimít a felforrósodott testemen, amint fordít a helyzetünkön. Mint egy életre kelt istenség, úgy magasodik fölém. Ajkaim elnyílnak, szinte szólnék, de nem tudok, csak egy reszkető sóhajra futja, amint keze az arcomhoz ér, és végig simít rajta. Lehunyom a szemeimet, és élvezettel simulok bele az érintésébe. Majd kissé oldalra fordítom a fejem, mielőtt elhúzná az arcomról, még a keze utána nyúlok és a tenyerét az ajkaim felé húzom. Lágyan és forrón csókolom végig a tenyerét, miközben kávébarna lélektükröm elmerül, elolvad az ő örvénylő obszidiánfekete íriszeiben. Végül elengedem a kezét és hagyom hogy egy lágy puszit hintsen ajkaimra. - Szeretlek Elena. - suttogja és a hangja tele van érzelmekkel. - Tudom. - bólintok a vallomására. - Szeretlek Gian. - vallom be én is ma már századszor. De ami ennél sokkal fontosabb hogy érzem is hogy szeret. Nekem nem kell sokkal beszédesebb, annál ahogy most fölém hajol, hogy szinte belém olvadjon, akár a lángoló testre cseppentett hűvös vaníliafagylalt. A csókja időtlenül mély, szinte érzem, hogy az összes sejtem elnyeli a sóhaját, a testének minden rezdülése összhangba kerül az enyémmel. A vágy immár nem csupán a sejtjeinkben pulzál, hanem mindenben amit érzünk, amit némán és kimondatlan ígéretekkel egymásnak tettünk. Nem csupán az övé vagyok, hanem mindig is az övé voltam. Halk nyögésbe fojtom azt a zakatoló és felszínre kívánkozó sóhajtást, amit az érzések kiváltanak belőlem. Olyan felfokozott, olyan kegyetlenül isteni és annyira akarom, hogy jelenleg minden kifejezés elcsépelt és semmitmondó ahhoz, hogy ezt kifejezhessem. Ajkai után kapok. Visszaszívom az alsó ajkát, fogaim bilincsébe vonom lágyan, mégis akaratosan, mert amit eddig éreztem belőle még kevés, még több kell, bár azt sem tudom jelen pillanatban, hogy létezik az ami elég lenne belőle? Aligha. Most én csapok le rá, nyaka köré vonva a karjaimat és a tenyeremet a nyakszirtre simítva húzom le magamhoz. Már alig van levegő, én mégsem tudom elengedni. A forróság amelyet nyelvünk játéka, és a csók végtelensége gerjeszt, szinte megfullaszt. Szuszogva vesszük és engedjük ki a levegőt, mégsem tudunk, vagy éppen akarunk szabadulni. Olyanok vagyunk, mint akik életükben először csókolják meg egymást, és feledhetetlenné akarják tenni. Nehezen szakad el tőlem, én pedig nehezen engedem el. Kipirultam, mintha egy kályha mellett üldögéltem volna órákat. A vallomásaink után lassú csend telepedik közénk, melyet egy apró hümmentés tör meg a részemről. Úgy teker az ujjai köré, ahogy csak akar, és képtelen vagyok egy pillanatra is elszakadni tőle. A felfokozottság éppen olyan erős kettőnk között, mint a folyamatos és megállás nélküli érzelmi kisülések egy-egy csók közepette. Máskor is csókoltuk már meg egymást. Ennek az egésznek a varázslata most valamiért mégis más. Kiapadhatatlanul kortyolnám a levegőt az ajkai közül, kapaszkodnék belé még tovább, végig simítanám a teste minden porcikáját. Legszívesebben Síva lennék, ezer karral, amelyekkel magamhoz vonnám, és nem ereszteném el őt soha. - Soha ne hagyj el, Gian! - kérem őt szerelmesen és a nyakát átkarolva húzom le magamhoz, hogy ajkaiba belenyögjem a csók közben a forróságot, a kívánságot, minden pajzán, és érzelmes gondolatom. A szerelem lenyomata ég a száján, mikor levegő után kapkodva elhúzódom tőle, és hagyom, hogy ajkai ezúttal a testemet barangolják be. Reszket minden porcikám. El sem hiszem! Szinte remegek, mert ebben az egész totálisan őrjítő helyzetben, amelyben nem először vagyunk, mintha most veszíteném el másodszor a szüzességem. Az idejét akarom. Minden idejét. A egész életét, őt magát, a jövőjét, amelyet velem oszt meg. A világmindenséget akarom vele átölelni. Általa kiteljesedni, egésszé válni. Tekintetében minden percben újjászületek. A mélysége, a sötét örvénylése szinte magával ragad, és elmerülök benne. Barna íriszeim mélyén lángok gyúlnak. Miatta és főleg általa. - Nem hagylak el. Nem is lennék rá képes. - duruzsolja a bőrömbe a szavakat amikor már a köldökömnél jár a csókjaival és egyre csak halad lefelé míg végül megérzem az ajkát a legérzékenyebb pontomon és belőlem egy hangos, szinte kiszakadó fájdalmasan gyönyörű mély sóhaj szakad ki. Engedem a fejemet hátrahanyatlani újra a párnára. A combomat cirógató ujjaira feleletül felhúzom kissé a lábam, a csípőm megemelkedik, és hozzápréselem magam. Forró vagyok, mintha ezer fokos lázban égnék, és semmi sem tudná csillapítani a vágyak keltette lávafolyamot, amely vér helyett zubog végig a testemben. Két kezem a fejére simítom, és először a tarkóján alulról vezetem végig finoman az ujjaim. Ujjbegyeim, szinte sétálva tapintják ki a bőrének lüktetését, az apró pihéket a nyakszirtjén, hogy aztán tovább engedjem őket. A hajába fúrom a kezem, miközben ő érzéki csókjaival megállás nélkül záporozza legérzékenyebb pontomat. Majd egy pillanatra felnéz rám, szerelmesen nézünk egymás szemébe mint akik valami különlegeset, valami megismételhetetlent tartogatnak a másik számára és én hiszem hogy így is van.