13. Rész: You’re hittin’ rock bottom and I’m full of fear

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

Miután Gian elszólta magát és kiderült, hogy a szervezetet alkotó családok őt akarják, a mi kapcsolati problémánk háttérbe szorult. És bár részleteket nem árult el arról hogy mit is ért az alatt hogy őt akarják, bennem mégis megfogalmazódott egy aprócska gyanú. Ha nem bántani akarják, már pedig Gian azt állítja hogy szó sincs bosszúról, akkor egyértelműen a szervezet vissza akarja kapni Giant, mint egykori Dont, a szervezet egyik ha nem a legerősebb vezérét. Nem tudom eldönteni hogy mi a rosszabb. A félelem pedig csak egyre erősebb bennem. Félek hogy így vagy úgy de el fogom veszíteni a férjem. Ha bosszúról van szó akkor bánthatják, ha pedig a vezérükként akarják visszakapni akkor nagyon esélyes hogy Gian előbb vagy utóbb visszamegy Szicíliába, főleg most hogy a kapcsolatunk romokban hever. Gian egyértelműen csak miattam jött Londonba, és én vagyok az aki ezidáig is visszatartotta őt, de most hogy a házasságunk kezd széthullani, benne van a pakliban hogy ő a jelen állás szerint másodszor már nem engem, hanem Szicíliát fogja választani. Egy kisebb pánik roham tör rám ahogy megfogalmazódik bennem a tény, miszerint el fogom veszíteni Giant. A hálószobánkban, az ágyon ülve záporoznak a könnyeim, minden porcikám remeg és úgy érzem kezd elfogyni a levegő. Hálát adok az égnek, hogy a férjem nem lát éppen mert a fürdőben van a tus alatt. Percekig próbálom összeszedni magam de nem igazán jön össze. Az egész helyzetet még jobban megnehezíti az is hogy itt csengnek még a fülemben Gian korábbi szavai, miszerint nem tudunk együtt élni tovább. Mi másra is gondolhatnék, ezek után. Gian el akar hagyni. Soha nem voltam még ennyire közel az őrülethez. Hirtelen pattanok fel az ágyról és fel-alá kezdek járkálni a szobában, úgy érzem képtelen vagyok egy helyben maradni. Majd szét feszít a düh, a tehetetlenség, a félelem és reménytelenség egyvelege. A könnyeim szüntelenül záporoznak és nem tudok megnyugodni. Újabb gondolat fogalmazódik meg bennem. Mi van ha Gian azért bántotta Jonaht mert tudta hogy ha rájövök akkor ki fogok akadni és akkor lesz egy baromi jó indoka arra hogy miért is hagy el, csak azért hogy aztán visszatérhessen a kibaszott maffiához amit annyira imád?! Mi van ha direkt alakított mindent így hogy aztán még neki adva igazat, lépjen ki a házasságunkból?! Nem! Nem! Nem! Ezt nem tehette! Már szinte rohangálok fel-alá a szobában és feszülten túrok a hajamba. Szívemszerint minden tincsemet kitépném a helyéről, mert most kifejezetten idegesít hogy az arcomba libben minden lépésem után. Végül aztán a fésülködő asztalomról megragadok egy hajgumit és olyan szoros kontyba fogom össze a hajam hogy a fejbőröm is belesajdul. - Szemétláda! - üvöltök fel, kiadva magamból a dühöm amit jelenleg Gian iránt érzek. Kezdem magammal elhitetni hogy a gondolatmenetem jó, a férjem valóban egy jól kidolgozott terv alapján próbál meg elhagyni. - Elena. Mit ordítozol? - szinte úgy ront ki a fürdőből egy szál törölközőben, és megdöbbenve néz rám, mondjuk meg is tudom érteni mert el tudom képzelni milyen képet festhetek ebben a pillanatban. - Én vagyok a világ legnagyobb hülyéje. Hittem neked, még magamat okoltam mindenért. - elé lépek és felnézek rá, egyenesen a szemeibe akarom mondani minden szavam. - Pedig ez az egész csak egy jól kiagyalt terv része. - nem bírok az indulataimmal, meglököm őt bár az én erőm eltörpül az övé mellett így meg sem érzi. - A Jonah ügy, az hogy összevesztünk, minden de kurvára minden a te terved része hogy lelkifurdalás nélkül léphess le. El akarsz hagyni hogy visszamenj a kibaszott maffiádhoz. Te szemét. - az utolsó két szót már magamból kikelve teljes torkom szakadtából üvöltöm az arcába és a mondandóm végén a tenyerem hatalmasat csattan az arcán. - Állj már le! - szól rám miközben kezeimet lefogja, erősebben szorítja a csuklóimat amikor újra meg akarom őt ütni. - Szicíliát választottad helyettem. - zokogok fel erőtlenül. - Teljesen elment az eszed? - emeli meg a hangját. - Milyen tervről zagyválsz itt? - kérdezi, de mielőtt bármit mondhatnék ő beszél tovább. - Hogy lett volna ez az egész az én tervem? Szerinted Jonaht is én bíztam meg hogy nyomuljon rád? Mi a fasznak nézel te engem Elena? Ha ekkora szemétségeket nézel ki belőlem, miért vagyunk még együtt? - elenged és kikerül én pedig lefagyva állok a szoba közepén. - Sok rosszat tettél már. - suttogom magam elé. - De nem ellened. - üvölti erős, mély hangján. Rá kell jönnöm hogy ebben a pillanatban is pontosan azt teszem vele amiről korábban beszélt. A múltal bombázom, miközben ő tényleg csak jót akar nekem. - Azt mondtad nem tudunk együtt élni. - térek vissza hirtelen egy korábbi kijelentésére, mert amióta ezt kimondta, csak erre tudok gondolni. Talán ez az őrület közeli állapotom is éppen emiatt van most, mert azt sejteti hogy el akar hagyni. - Miért neked jelen helyzetben úgy tűnik hogy együtt tudunk élni? - kérdez vissza gúnyos hangon. - Boldogok voltunk, csak az elmúlt pár hét az ami felkavart mindent. - próbálom magamat is meggyőzni arról hogy így van. - Én csak azt tudom hogy az életem folyamatos erőlködés és megfelelési kényszer amióta Londonba jöttünk. Azt akartam hogy boldog legyél, ezért mindent úgy tettem ahogy te akartad. Irányítasz, elvárásaid vannak, egyedül hozod meg a döntéseket hogy mi a jó a családunknak. Tagadhatatlan hogy Alfonzó lánya vagy. Ugyan az a személyiségetek. Ha nem az van amit te akarsz akkor rögtön összedől a világ. - gondolkodás nélkül vágja hozzám a szavait, bár okolni nem tudom érte, mert van igazság abban amit mond és mivel korábban én is az apjával támadtam őt, érthető hogy most ugyanezt teszi ő is velem. Ennek ellenére sikerül feldühítenie és meggondolatlan mondat szalad ki a számon. - Ha ennyire apám lánya vagyok, akkor ölj meg ahogy őt! - a szemeibe mondom, ismét egy régi bűnét. - Bárcsak képes lennék rá. - vág vissza és ezzel el is éri hogy a szavaim a torkomon ragadjanak. Erőtlenül lépek el mellett és a szekrényből egy bőröndöt dobok az ágyra abba pedig a ruháimat kezdem el bele pakolni. - Most hová készülsz az éjszaka közepén? - kérdezi lekezlő hangon. - Albertoékhoz költözök amíg nem találok magamnak és a fiaimnak egy saját otthont. - mondom miközben rá sem nézek. - Az én családomnál keresel menedéket? - gúnyolódik és ezzel eléri hogy ismét elöntsön a harag. - Nincs más választásom tekintve hogy az én családomat kiírtottad. - kiáltok fel. - Fejezd be! - üvölt rám és ezzel egy időben egyik ökölbe szorított kezét teljes erővel a szekrény ajtóba üti. A fa megreccsen és ketté is törik. Én ijedtemben megugrok és remegő végtagokkal hátrálok tőle egészen a falig. Most először félek tőle. - Kurvára elegem van! - ezúttal a bőröndömet ragadja meg és a szoba másik felébe hajítja. - Nem fogod tovább ezt csinálni velem. - megindul felém, én pedig a falhoz simulva várom hogy talán ezúttal rám súlyt le a keze, de nem teszi. Szorosan megáll előttem, a testem a fal és a mellkasa közé szorul. Lenéz rám és a tekintete szikrákat szór. - Hozzám ne merj érni. - fenyegetően pillantok fel rá, arra utalva hogy ha megüt annak komoly következményei lesznek. - Soha nem bántanálak. - feleli és a hangja ezúttal gyengéd, erőtlen. - Fizikailag és szándékosan biztosan nem. - teszi hozzá halkan. - Ha elhagysz azzal is bántasz. - közlöm a nyílvánvalót. - Nem én kezdtem el csomagolni hanem te. Szóval aki itt el akarja hagyni a másikat az te vagy. - vág vissza. - Te mondtad hogy nem tudunk együtt élni. - kontrázok rá, miközben még mindig a fal és a mellkasa közé szorulva figyelem őt. - Mert így nem is tudunk. - bólogat. - Akkor hogyan tudnánk mégis együtt maradni? - kérdezem suttogva, hiszen én továbbra is azt szeretném ha a kapcsolatunk szikla szilárd lenne. - Ne gyötörj a múltal, ne támadj minden hibámnál, ne okolj engem mindenért és úgy fogadj el, úgy szeress ahogy vagyok. Ha nem akkor engedjük el egymást. - feleli komolyan. - Te el tudnál engedni? - kérdezem már megint a könnyeimmel küzdve. - Nem. - vágja rá azonnal a határozott választ. - Én nem akarok nélküled élni Gian! Veled akarom leélni az életem, és ha ehhez nekem is változtatnom kell akkor megteszem. Belátom hogy amikor Londonba költöztünk mindent azonnal akartam és elvártam tőled hogy egyik napról a másikra megváltozz. Hibáztam. Tudom és látom hogy mennyi mindent tettél értem és teszel is mindennap. Én....én...annyira sajnálom. - sírom el magam a mondandóm végére. - Elena. - gyengéden ejti ki a nevem. - Szeretlek. - két tenyerem a mellkasára simítom míg ő egyik kezével az arcomon simít végig, hogy letörölje a makacs könnyeimet. - Én is szeretlek Elena, mindennél jobban. De van hogy a szerelem nem elég egy kapcsolathoz. - elhúzódik és én kétségbeesetten nyúlok utána. - Ne mond ezt, kérlek. - szüntelenül sírok, mert úgy érzem itt a vége valami gyönyörűnek, a házasságunknak. - Mindent megteszek amit csak szeretnél. Többet nem veszekedek veled, nem szólok bele az ügyeidbe. Esküszöm hogy mindent megteszek. - már szinte könyörgök neki, de nem érdekel. Ebben a helyzetben tényleg bármit megtennék azért hogy velem maradjon. - Elena. - gyengéden ejti ki ismét a nevem miközben visszalép elém. - Ne hagyj el, mert abba bele is halok. - mondom ki őszintén amit érzek. - Ezt ki ne mond még egyszer. Ne emlegesd a halálod. - szól rám erős hangon. - Fogalmad sincs mit érzek irántad Gian. Az életem vagy. - idegesen lépek el mellette. Úgy érzem megfulladok. Az érzelmek lavinaként temetnek maguk alá. - És ha az ember elveszíti az életét akkor bizony az egyet jelent a halálal. - teszem hozzá remegő hangon. Nem szól egy szót sem, csak meredünk egymás tekintetébe majd hirtelen mozdul felém és amikor elér, határozottan ránt magához. Olyan hevesen csókol meg mint talán még soha ezelőtt. Ebben a csókban benne van a közös jövőnk ígérete is.