19. Rész: You Don't Owe Me Anything

 ~ Gianmarco Salvatore ~

Az autóban ülök, a motor jár, de nem indulok el. A város fényei elmosódnak a szélvédőn, mintha nem lennének hajlandóak élesre váltani. Pont, ahogy én sem. Elena vár otthon. Ez a gondolat egyszerre megnyugtat és összetör. A kezem a kormányon pihen, túl erősen markolom. Próbálom végiggondolni, mit mondhatnék neki. Hányszor játszottam már le ezt a beszélgetést a fejemben az elmúlt órákban?! Túl sokszor. Mindegyik másképp végződött És egyik sem jó. Elmondhatnám neki az igazat. Elmondhatnám, hogy el kell mennem. Hogy Szicíliába megyek. Hogy az öcsém élete múlik rajta. Hogy nem választás, hanem kötelesség. Hogy visszajövök...egy nap...talán. Látom magam előtt az arcát. Azt, hogy először nem érti. Aztán ahogy megérti. Elena mindig gyorsan kapcsol. Túl gyorsan. És pontosan ezért nem mondhatom el neki. Mert kérdezne. És marasztalna. Nem kiabálna, nem sírna, azonnal. Csak nézne rám azzal a tekintettel amitől, mindig elgyengülök. Azzal a csendes, tiszta szeretettel, ami nem követel csak létezik. És én nem lennék akkor képes elmenni. Tudom, mert jól ismerem magam és azt hogy Elena milyen hatással tud lenni rám. Egyetlen érintése elég lenne, hogy feladjam mindazt, amit most  meg kell tennem....Maradj...mondaná halkan és én maradnék. De akkor Alberto meghalna. A gondolat, hidegen, kegyetlenül hasít belém. Nem engedhetem meg magamnak, ezt a gyengeséget. Nem most! A Capo nem adott választást, csak egy kis időt hogy lépjek. Lehunyom a szemem, egy pillanatra elképzelem, hogy mégis elmondok mindent Elenának. Hogy mindent az asztalra teszek. A Capot, az apámat, a vért, a múltat és a jövőt...azt a jövőt ami nem az enyém. Elena talán velem jönne. És épp ez az amit nem tehetek meg sem vele, sem a fiainkkal. Nem jöhetnek velem. Elena már nem csak a feleségem hanem anya is és talán soha nem bocsájtaná meg hogy a gyerekeinket visszarángattam a múltba, abba a múltba amit ő annyira gyűlöl. Inkább gyűlöljön azért mert elhagytam. Legyen ebben a hitben. Inkább ne értsen. A döntésem szép lassan de megszületik. Véglegesebb mint eddig bármikor. Nem mondom el neki, nem ma, sőt talán soha. Mert ha kimondom az valósággá válik. És ha valóság akkor elveszítem őt, már most. Így legalább van még egy estém vele. Leállítom a motort. Kiszállok és mély levegőt veszek mielőtt belépek a házba. Most még a férje vagyok. Most még az övé vagyok. És ez az egyetlen dolog ami számít. A döntés bennem született meg, csendben, úgy ahogy a veszteségek szoktak. Visszamegyek Szicíliára a Capoval. Megteszem amit kér. Megmentem Albero életét. Az árát is tudom...az árat ami nem más mint Elena és a közös életünk. Ő itt marad és talán egy nap majd újra boldog lesz, velem, vagy nélkülem. A gondolat jobban fáj mint bármi más eddigi életem során. Az utolsó estét vele töltöm, mintha lenne holnap. Úgy mintha nem készülnék eltűnni az életéből. Elena a konyhában van, halk zene szól, a fiúk tudom már alszanak. Elena dúdol, ugyanaz a lejátszási lista, amit mindig akkor tesz be amikor főz. A fény melegen csillan a haján, ahogy a tűzhely fölé hajol. Egy pillanatig csak állok az ajtófélfának dőlve, és nézem őt. Arra gondolok, hogy ez a látvány önmagában elég lenne egy egész életre. - Megint így nézel. - mondja mosolyogva, anélkül hogy megfordulna. - Mintha most látnál először. - nevet fel. Nem szólalok meg, csak mögé sétálok, a kezeim a derekára csúsznak. Ismerős mozdulat. Biztonságos. A homlokomat a vállához érintem. - Csak szeretlek. - suttogom halkan. Ez az igazság, most talán jobban mint valaha. Vacsora közben beszélgetünk. Jelentéktelen dolgokról. Egy régi ismerősről, egy tervezett utazásról, ami sosem fog megtörténni. Elena nevet, gesztikulál, él! Én minden pillanatot elraktározok.A hangját. A szüneteket a mondatai között. Azt, ahogy rám néz, amikor biztos akar lenni benne, hogy figyelek. Figyelek én, túlságosan is. Később a nappaliban ülünk. A kanapén közelebb húzódik, a lábait maga alá húzza, a fejét a vállamra hajtja. A kezem automatikusan simít végig a karján és egy rövid csókot is lopok tőle. - Olyan furcsa vagy ma. - mondja halkan. - Mintha máshol járnál. - teszi hozzá kedvesen. - Csak fáradt vagyok. - adom meg a kíméletes, hazug választ. Hazudni tanultam egész életemben. Most is megy. Felnéz rám, az ujjaival a kezemet keresi. Ujjainkat összekulcsolja. Ez az apró érintés jobban szorít mint bármilyen bilincs. - Maradjunk még így. - kéri lágyan és még inkább hozzám bújuk. Én maradok. Az éjszaka csendes. Nincs bennünk sem kapkodás, csak az a különös, mély közelség, ami akkor születik, amikor két ember nem tudja, hogy búcsúzik, csak azt érzi, hogy fontosabb most minden érintés. Elena a mellkasomhoz simul, lélegzete lassú, egyenletes. Arcom a hajába temetem, az illata ismerős, megnyugtató és elviselhetetlen most egyszerre. Minden mozdulatot megjegyzek. Mintha az érintése képes lenne megállítani az időt. - Szeretlek. - ejtem ki ezt az egyszerű szót, talán most utoljára a számon. - Gian. - ijedten néz rám, talán sejt valamit. - Nincs semmi baj kicsim. Nem mondhatom hogy szeretlek? - kérdezem halványan mosolyogva. - Én is szeretlek Gian. - mondja csillogó szemekkel nézve rám. Nem bírok már tovább magammal és a vágy iránta, átveszi felettem a hatalmat. Egyik kezem az arcára simítom és gyengéden húzom őt egy csókra. Nyelvem végig siklik alsó ajkán majd az övével jár édes táncot. - Érezni akarlak. - suttogom vágyakozva. Még egyszer utoljára éreznem kell hogy az enyém. - Menjünk fel. - kezemet el nem eresztve húz maga után az emeletre a hálószobánkba. - Nem akarok elsietni semmit. Élvezzük ki amennyire lehet. - becsukom magam mögött az ajtót és máris újra csókolom. - Mindenedet akarom. - az ágyra döntöm és ő magára húz. - Mindenem a tiéd szerelmem. - suttogja miközben én már a nyakát halmozom el apró csókokkal. Az éjszaka lassan telik. A hálószobánkban szeretkezünk, de nincs benne sietség, nincs benne éhség. Csak a szenvedély. Úgy érünk egymáshoz, mint akik azt hiszik, még van idejük egymásra. A mozdulataink óvatosak, figyelmesek, mintha mindketten éreznénk hogy ez a közelség most törékenyebb, mint valaha. Minden érintést megjegyzek. A bőre illatát. A lélegzetét. A nevemet a száján. S miután az éjszakát átszeretkeztük, figyelem ahogy alszik. Én nem akarok aludni, nem akarok időt pazarolni, egy percet sem a kevésből ami még nekem adatott. - Sajnálom - suttogom, de nem hallja. Mély álomba merült. A haját kisimítom az arcából. A mellkasom szorít, mintha valaki belülről markolná. Egészen hajnalig nézem őt, majd óvatosan kimászok az ágyból. Nem gyújtok lámpát. Halkan öltözök fel, hogy véletlenül se ébresszem fel. Egy pillanatra megállok az ajtóban. Visszanézek rá. Arra gondolok hogy ez az utolsó kép róla amit magammal viszek. Levelet nem hagyok. Nem lenne erőm írni, mert akkor maradnék. Csendben becsukom az ajtót. Elindulok a repülőtérre, tudva, hogy az öcsém életét megmentem....de....a sajátomat éppen most veszítem el....