21. Rész: Bleeding Heart

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

A reggeli már az asztalon van. Pirítós és kakaó. Semmi különös. Pont olyan mint máskor. Pont olyan, mintha nem történt volna semmi. Beto és Saul leülnek, egymással szemben, lábuk nem ér le a földig. Összesúgnak, nevetnek aztán egyszerre esznek. A világuk működik tovább. Nem tudnak semmit. És ez így van jól. Én a pultnak támaszkodok és figyelem őket. Próbálok jelen lenni. Próbálok mosolyogni. Próbálok anya lenni. Még ha ez most nehezen is megy. - Anya. - szólal meg hirtelen Beto. - Igen, kicsim? - nézek rá szeretettel. Egy pillanatig habozik, a bögréjét szorongatja apró ujjai között. Ugyanaz a mozdulat mint Giané. A felismerés belém mar. - Apa mérges ránk? - Saul teszi fel végül a kérdést. Megdermedek. - Miért gondolod ezt? - kérdezem óvatosan. Vállat von. Gyerekes mozdulat, mégis most túl komoly. - Mert elment puszi nélkül. - mondja. - Ha mérges mindig úgy megy el. - teszi hozzá Beto. A levegő bennem reked. Érzem hogy a mellkasomban valami megroppan. Tegnap este...tegnap este minden rendben volt. Legalábbis én azt hittem. És most a fiaim tekintete és kérdése darabokra szedi az illúziót, amit még próbáltam megtartani. Letérdelek eléjük. A szemükbe nézek, erősen koncentrálva, hogy ne sírjak. Nem szabad. - Apa nem mérges. - mondom halkan. - Soha nem lenne mérges rátok. - teszem hozzá, jobb kezemmel Saul míg bal kezemmel Beto arcát simogatva. - Akkor miért nem mondta hogy szeret minket? Miért nem adott puszit reggel? Mindig szokott. - Beto képtelen elengedni a témát, és persze Saul ebben is a partnere. A torkom összeszorul, egy pillanatra nem találom a szavakat. Mert, nincs olyan mondat ami ezt megmagyarázhatná. Nincs olyan, ami ne fájna. - Apa...sietett. - felelem végül. - De szeret benneteket. Nagyon. - mosolyodok el halványan. Bólintanak. Elfogadják. Mert gyerekek. Mert bíznak bennem. Mert még nem tudják, hogy vannak dolgok, amiket még a felnőttek sem értenek. Felállok, háttal nekik. Az asztalra támaszkodok, a kezem remeg. Gian...nem csak engem hagytál itt....hanem őket is. Magamban a férjemhez beszélek, pedig tudom hogy minden szó itt marad bennem, mélyen, legbelül, válaszok nélkül. Engem a férjem hagyott el, de a gyerekeimet, az apjuk. És én most itt állok egyedül, próbálkozva összetartani azt amit Gian rombolt le. A nap lassan telik, kínzóan lassan. Saul és Beto játszanak, majd ebéd után ismét a szobájukban térnek nyugovóra, a jól megérdemelt délutáni alvásukat töltve. Én újra egyedül maradok, a gondolataimmal és a fájdalmammal. Úgy érzem szétesek. Forró fürdőre vágyom ezért a fürdőszobába sétálok. Becsukom magam mögött az ajtót, halkan, nehogy zajt csapjak. A mosdókagyló fölé hajolok. A tükörben nem ismerem fel magamat azonnal. A szemem vörös, az arcom sápadt. A szám sarkában ott maradt az a mosoly, amit az imént még magamra erőltettem a fiaim kedvéért. De most lassan ez is eltűnik. Megnyitom a csapot. A víz zúgása betölti a teret. Jólesik. Elnyeli a hangokat a fejemben. A kezem a porcelán szélére szorul. Egy pillanatig tartom még magam. Egy pillanatig. Aztán elszakad. A vállaim megremegnek, a fejem lehajtom. A könnyeim hirtelen, megállíthatatlanul törnek elő. Nem sírok hangosan. A számra szorítom a kezem, hogy tompítsam a hangot, de a fájdalom így is utat talál magának. A mellkasom rázkódik, a levegő szaggatott. - Hogy tehetted ezt? - suttogom a tükörnek. Gian nincs itt, de ki kell mondanom ami bennem van. Még ha ez őrültség is. - Hogy tudtál így elmenni? - a kérdésem ott marad válasz nélkül a párás levegőben. Leülök a kád szélére. A csempék hidegek a combom alatt. Összegörnyedek, a karjaimat magam köré fonom, mintha ezzel össze tudnám tartani, ami bennem darabokra hullott. A tegnap esti képek újra felvillannak. Az érintése. A közelsége. Az, ahogy azt hittem, minden rendben van. Hazugság volt. Vagy csak félelem? Nem az nem lehet. Gian soha nem félt semmitől. A Capotól sem. Tehát csakis önszántából mehetett el. Ez a gondolat még jobban fáj. Felnézek a tükörre. A könnyeim végigcsorognak az arcomon, a szemem idegennek tűnik. Egy idegen nő néz vissza rám. Olyan, akit elhagytak. Olyan, aki próbál erős lenni, de most nem megy. - Gyere vissza. - nem parancs ez részemről. Könyörgés. A víz tovább folyik, válasz nem jön, soha nem fog talán. Egy pillanatig csak ülök ott, a fürdőszoba zárt terében, ahol végre nem kell erősnek lennem. Ahol nem látják a fiaim. Ahol kimondhatom, amit máshol nem merek. Azt hogy hiányzik Gian, és félek és hogy semmit sem értek. Végül elzárom a csapot. Megmosom az arcom hideg vízzel, majd a ruháimtól megválok és a forró fürdővizembe merülök. Fáj de most mégis jól esik, mert a fizikai fájdalom kissé tompítja azt a fájdalmat ami belül van, milyen a szívemben. Kezem az ölembe ejtem, s csak akkor veszem észre, hogy tekintetem megakadt valamin. A jegygyűrűn, az ujjamon. Egy pillanatig csak nézem. Mintha most látnám igazán először. Emlék s egyben ígéret is amit viselek. Hüvelykujjammal végig simítok rajta. Automatikus mozdulat, annyiszor csináltam már, amikor ideges voltam. Amikor vártam Gianra. Amikor hiányzott. Most fáj. - Még itt vagy. - suttogom, nem tudom Gianhoz beszélek e vagy magamhoz. Nem veszem le a gyűrűt, meg sem fordul a fejemben. Mert amíg az ujjamon van, addig nem végleges. Addig talán még vissza lehet csinálni. A kezem ökölbe szorul, az ékszer hideg fémje a bőrömbe nyomódik. Ez az egyetlen dolog ami most biztos. Az egyetlen dolog ami bizonyítja, hogy nem képzeltem mindent. Hogy volt egy életünk. Hogy volt egy tegnapunk. Még mindig....én még mindig...még mindig a felesége vagyok és ő a férjem...