22. Rész: Almost Said It

 ~ Gianmarco Salvatore ~

 

 A tenger sós illata már a levegőben van, amikor kiszállok az autóból. Szicília. A föld ahová visszajöttem. A hazám, és egykor az otthonom. Sokszor játszottam el a gondolattal milyen lenne ide visszajönni. Sosem tagadtam, hogy Londonban sokszor gondoltam vissza ide. Itt születtem, itt nőttem fel és életem nagy részét itt töltöttem. Most mégsem érzem otthon magam. Mintha idegen lennék egy ismeretlen helyen. Hirtelen már nem érzem ezt a helyet az otthonomnak. A magyarázat annyira egyszerű. A családom nincs itt. Elena, a gyerekek, az anyám és az öcsém távol vannak tőlem, minden téren. Sosem éreztem magam magányosnak, elveszettnek. Most megismerem ezt az érzést is. Most amikor a legerősebbnek kellene lennem, én mélyebben vagyok mint valaha. Nincs miért küzdenem. Egyszerűen már nem érdekel a szervezet, nem érdekel az sem hogy mi fog történni itt napokon, heteken belül. Talán annak örülnék most a legjobban ha ezt az egészet elnyelné a föld, velem együtt. Soha nem fogok megbocsájtani magamnak és gyanítom Elena sem. Egyetlen egy cél lebeg már csak előttem, ami egyben az oka is annak hogy itt vagyok. Alberto, az öcsém élete. Ez a tét. Ezért teszem amit a Capo mond és sodródok az árral. Itt állok a hatalmas, palota szerű épület előtt ami azé az emberé akit apának kellene szólítanom. De nem megy. Nem tudom kimondani. A hatalmas kovácsolt vaskapu becsukódik és én elindulok a ház felé. Elena jut eszembe. Nem azért mert gondolni akarok rá, egyszerűen magától törnek rám az emlékek és a gondolatok. Elképzelem mit csinálhat most. Biztosan gyűlöl, nem érti miért jöttem el. Vádol, teljes joggal és talán sír is. A szívem összeszorul, majd ez az érzés csak fokozódik bennem amikor a fiaimra gondolok. Könnyek szöknek a szemembe. Nem szokásom sírni, most mégis kikívánkozik belőlem néhány kósza könnycsepp, amiket azonnal le is törlök. Nem láthatnak sírni. Itt nem! Belépek a szobámba, amit kijelöltek nekem. Idegen. Túl nagy. Túl üres. Majd a telefonom rezegni kezd. A kijelzőre pillantok és látom Elena nevét felvillanni. Nem veszem fel. Legalább százszor hívott már, hagytam kicsengeni majd a vonal mindig megszakadt. Leülök az ágy szélére. Arcomat a tenyerembe temetem. Megérkezik hozzám egy idegen érzés....a hiány. Ismét a fiaim képen villan fel. Beto és Saul, ahogy mindig az ajtóhoz futnak amikor hazaérek. Vagy amikor reggelente megpuszilom őket és elmondom nekik mennyire szeretem őket. De most nem vagyok ott. Nem tudom mikor láthatom őket viszont.  A mellkasom egyre jobban szorít. Érzem, ahogy a döntésem ára elkezd dolgozni bennem. Tudtam, hogy fájni fog, de nem hittem, hogy ennyire hirtelen és erősen. Felállok és az ablakhoz lépek. A tenger sötét, mozdulatlan. Ugyanolyan mint évekkel ezelőtt. De én már nem vagyok ugyanaz. Nem tartozom ide. Már nem. - Bocsáss meg. - mondom halkan. Nem tudom kinek. Elenának? A fiaimnak? Magamnak?! A telefonom ismét megrezzen. Elena... A neve ott világít a kijelzőn mint egy seb, amit nem szabad megérintenem. A hüvelykujjam lebeg a a képernyő fölött. Egy mozdulat és minden összedőlne. Visszafordulnék. Lezárom a képernyőt. A csend visszatér. És ebben a csendben, most először értem meg igazán. Nem csak elhagytam őket. Hanem magamat is ott hagytam velük. A telefonom még mindig a kezemben. Elena neve már eltűnt a kijelzőről, de a hiánya ott maradt. Nem tehetem meg. Nem hívhatom vissza. Ha meghallom a hangját, minden szétesik. Másik nevet keresek meg, az öcsém, Alberto az utolsó reményem. Tudom, hogy ha valaki, akkor ő ott lehet velük. Ez az egyetlen dolog amit még megtehetek. A vonal kicseng, egyszer...kétszer. - Gian? - szól bele végül, meglepetten. Gyanakvó. - Én vagyok. - felelem. A hangom nyugodtabbnak tűnik mint amilyen valójában. - Hol a fenében vagy? Elena keresett reggel. - mondja azonnal. - Azt hitte tudok rólad valamit. - teszi hozzá. - Meg van győződve róla, hogy visszamentél. - utal Szicíliára. Most sem csalódok. Elena okos, pontosan tudja mi történt. - Figyelj! Azért hívtalak mert szükségem van rád. Jobban mint valaha. - vallom be, hiszen ez az igazság. A családomat készülök rá bízni. - Ez nem hangzik jól. Mi történt? - kérdezi feszülten. Egy pillanatig hallgatok. Az igazság itt feszül a nyelvemen. De nem mondhatom ki, nem a teljes igazságot. Ha elmondok mindent, akkor veszélybe sodrom, mert ismerem már annyira hogy tudjam, utánam jönne. Ő az öcsém, a vérem. - Elena, jól gondolja. Visszajöttem. - mondok csupán ennyit, és úgy érzem ez épp elég is. - Tessék? - Alberto szinte felordít. - Elment az eszed? - kérdezi idegesen. - Nem..- sóhajtok fel. - Csak hiányzott ez a hely. Te is tudod hogy ez volt az életem. - hazudok mint vízfolyás. - Ezt most ugye nem mondod komolyan Gian? - kérdezi reménykedve. - Itt van hatalmam. - hazudok tovább, hányingerem támad. Ki nem szarja le a kurva hatalmat?! Magamban üvöltök. Vissza akarok menni. Haza, az otthonomba a gyerekeimhez és Elenához. Csak nézek magam elé. - Valami nem oké Gian. Érzem. - Alberto azonnal átlát rajtam. - Rosszul érzed. Az én helyem itt van. Újra a régi akarok lenni. Ez vagyok én, mindig is ez voltam. - beszélek úgy mintha ez lenne az igazság. - Azonnal gyere haza. Hallod? Elena és a fiúk ezt...nem fogják tudni feldolgozni. - könyörög. Ezt nem akartam, nem akarom Alberto győzködését hallgatni, mert tudom hogy Elena mellett ő a másik ember aki képes hatni rám. - Elena és a fiúk... - ismét megszólalok de ahogy kimondom a szavakat elcsuklik a hangom. - Szükségük lesz rád. - mondom ki végül. - Nem rám van szükségük, hanem rád. Azonnal gyere haza! Te vagy az apjuk! - követeli. - Tudom. - sóhajtok fel. - Ezért kérlek téged. Benned bízom. Legyél mellettük helyettem. Én nem...én most nem lehetek az akire szükségük van. - egyre inkább kínoznak a szavak amik elhagyják a szám. - Én ezt nem hiszem el. - annyira dühös, hogy a vonalon keresztül is érzem benne a haragot. - Alberto kérlek. - szinte suttogok. Ha kell könyörgök neki. - Csak legyél mellettük. - megszorítom a telefonom. Az érzések bennem tombolnak. - És mit mondjak nekik? Hogy az apjuk a hatalmat választotta helyettük? - kérdezi szemrehányóan. - Mondj nekik amit akarsz. Csak legyél mellettük. - lehajtom a fejem, megint könnyek marják a szemem. - Persze hogy mellettük leszek. Mint mindig. - mondja végül. - Köszönöm. - suttogom erőtlenül. - Ne köszönd. Inkább gondolkodj el azon mit hagytál hátra. - vágja hozzám az erős szavakat majd bontja is a vonalat. A telefonom lassan kicsúszik a kezemből. A hazugságaim még mindig a torkomat szorongatják. Tudom hogy Alberto haragszik rám, csalódott. Elítél.