35. Rész: I don't wanna let go

~ Gianmarco Salvatore ~

 

A papírok egy fekete borítékban érkeznek. Nincs rajta feladó. Nincs rajta kézírás. Csak egy pecsét. Hivatalos. Hideg. Olyan, mint az egész helyzet. Az irodámban vagyok. Az ablak előtt állok, háttal az asztalnak, a város fényei alattam vibrálnak, mintha semmit sem tudnának arról, hogy bennem épp temetés van. Mario hozza be. Nem kérdez. Csak leteszi az asztalra. - A futár azt mondta, sürgős. - ennyit mond csupán. Nem nézek rá. Tudom, mi van benne. A testem előbb tudja, mint az eszem. A mellkasom feszül, mintha valaki belülről szorítaná. Megvárom, míg kimegy. Csak akkor fordulok meg. Ott van. A boríték. Vastag. Nehéz. Mintha ólomból lenne. Mintha nem papírt tartalmazna, hanem egy ítéletet. Lassan ülök le az asztalomhoz. Nem kapkodok. Egy Capo nem kapkod. De most nem vezér vagyok. Most férj vagyok. Aki még mindig az. Felnyitom. A nevem. Az övé. A dátum. A szó: válás. A betűk szabályosak, hivatalosak, személytelenek. Nem tudják, mit jelentenek. Nem tudják, hogy ez nem egy aláírás, hanem egy szív kivégzése. Elena aláírása ott van. A papírok előttem, mintha egy nyitott sír lenne. Nézem Elena nevét. Az írását. A kanyarokat a betűkben, amiket ezer közül is felismernék. A kéz, ami ezt leírta, az a kéz simította végig az arcomat éjszakánként. Az a kéz kapaszkodott belém szüléskor. Az a kéz fonta össze az ujjait az enyémmel, amikor azt mondtuk: örökre. Ledermedek. Nem mozdulok. Csak nézem. Az a kéz írta, amivel a gyerekeinket tartotta. Amivel az eskünknél remegett. A papír szerint már nem vagyunk mi. A valóság szerint… még mindig érzem őt. A toll ott fekszik mellé készítve. Mintha csak ennyi lenne a dolgom. Egy vonás. Egy név. Egy pont. Keserűen felnevetek. Halkan. Rekedten. Nem vidáman. - Azt hiszitek, ez így működik? - suttogom a szobának. - Hogy egy aláírás eltöröl mindent? Egy életet? Két fiút? Egy szerelmet? - felveszem a tollat. A kezem biztos. Nem remeg. Ez ijeszt meg a legjobban. Odaillesztem a vonalhoz, de nem írok. Nem tudok. Nem azért, mert nem értem. Hanem mert nem hiszem el. Mert minden porcikám azt üvölti: ez hazugság. Nem ő. Nem így. Nem velünk. A tollat lassan leteszem. - Nem engedlek el. Nem így. - mondom halkan. Felállok. A papírt kettéhajtom. Nem tépem szét. Nem dobom el. Nem rombolok. Zsebre teszem. Mintha a szívem egy darabját hajtanám össze, és tenném el bizonyítéknak. - Nem írom alá. - mondom ki végül hangosan. Nem dühből. Nem makacsságból. Hanem mert a szerelem nem jogi aktus. Járkálni kezdek. Egy Capo nem roskad össze. Egy Capo irányít. De most nem tudok irányítani semmit. Nem tudom irányítani a gondolataimat, az emlékeimet, azt a rohadt hiányt, ami minden lélegzetvétellel belém mar. Elena illata még itt van a bőrömön. Két hét telt el, és még mindig érzem. Mintha beleégett volna. Mint egy seb, ami sosem gyógyul, csak hegesedik, de alatta mindig ott marad a fájdalom. Eszembe jut a tekintete a pincében. Nem sírt. Nem könyörgött. Nem kapaszkodott belém. Nem azt mondta: ments meg. Hanem azt: felejts el. És amikor Christian megérintette, nem lépett el. Amikor kimondta, hogy már nem szeret… nem remegett meg a hangja eléggé ahhoz, hogy remény maradjon. Ez öl meg igazán. Capo lettem. Hatalmam van. Emberek hajolnak meg előttem, városok sorsa függ a döntéseimtől. És mégis… az a nő, akiért az életemet is odaadtam volna, más karjában találta meg azt, amit bennem már nem. Talán túl gyenge voltam neki. Talán túl sötét. Talán túl sok vér tapadt a kezemhez. Talán belefáradt abba, hogy egy olyan férfit szeressen, aki mindig a halál árnyékában él. Nem rég még egy kislányt akartunk. Emlékszem amikor arról beszéltünk, hogy egy kislánnyal lenne teljes a családunk. Azt hittem, együtt öregszünk meg. És most… más mellett akar új életet. A gondolat belém mar, mint egy kés. Mindent odaadtam neki. A szívemet. A hűségemet. A nevemet. A gyerekeinket. És mégis kevés volt. Nem tudtam megvédeni attól a világtól, amibe beleszületett. Nem tudtam elég tiszta maradni neki. Nem tudtam elég jó férj lenni ahhoz, hogy maradjon. De nem haragszom rá. Nem tudok. Ez a legrosszabb. Mert ha haragudnék, könnyebb lenne. Akkor gyűlölhetném. Akkor pusztíthatnék. Akkor nem ez a tompa, végtelen üresség feszítene szét belül, hanem tűz, amit ki lehet élni. De nem. Csak fáj. Úgy fáj, mintha egy darabot kitéptek volna belőlem, és a helyén nem maradt semmi, csak egy sötét, hideg üreg. Christian megkapta őt. Én pedig elveszítettem mindent. És a legkegyetlenebb az egészben az, hogy nem azért szenvedek, mert elvették tőlem. Hanem azért mert lemondott rólam, rólunk és elhagyott. - Gian. - Mario kopogása szakít ki a gondolataimból. - Gyere be. - felelek neki és ő be is lép az irodámba. - Azt hiszem nyomon vagyunk. A fiaid és Alberto felesége talán megvannak. - közli és én felsóhajtok. - Hol vannak? - kérdezem kíváncsian. - Főnök még nem biztos az infó, csak azt akartam, hogy tudj mindenről. Ha a füles amit kaptunk igaz, akkor Rómában vannak, Christian egyik birtokán. Még ma oda megyek az embereimmel és kiderítem. - szolgálatra kész és bár egy alapító család vezetője, hűségesen segít nekem, azt hiszem joggal nevezhetem barátomnak. - Hálás vagyok neked Mario. - kezemet nyújtom felé amit ő el is fogad. - Ha ott vannak mi a parancsod? - kérdezi a szemeimbe nézve. - Hozd haza őket. Kérlek. - megtörten nézek rá. Talán nem lenne szabad Capoként gyengének mutatkoznom, most mégsem vagyok képes magamra erőltetni az álcámat. Elena után a gyerekeimet már nem veszíthetem el. - Úgy lesz. - bólint majd sietve távozik, de nem maradok egyedül, mert ahogy ő kilép, úgy Antonio, az apám sétál be. - Mire véljem ezt fiam? - von kérdőre, bár nem értem mi a kérdése oka. - Pontosan mit is? - nézek rá értetlenül. - Christian ellen kellene szervezkedned. Magad mellé kellene állítanod a szervezet tagjait. Ehelyett te mentő akciókat szervezel. Először Alberto most meg a feleségét menekíted. - szemmel láthatóan dühös. De ez engem egy cseppet sem érdekel. - A családomat menekítem. - emelem meg a hangom. - A fiaimat. Az öcsémet és a feleségét. - teszem hozzá hasonló hangnemben. - De nem ezt kellene tenned. - kiált fel. - Nem te mondod meg mit kell tennem. - elé lépek és le nézek rá. - Mindent elveszítettem miattad. Mindent. - sziszegem már a dühömtől fuldokolva. - Ami számít az még megvan. - feleli. - Mire célzol? - értetlenkedek. - A hatalmad fiam. Az ami igazán fontos. - egyik kezét a vállamra teszi amit én azonnal le is söprök magamról. - Ostoba vénember. Fogalmad sincs mi számít igazán az életben. - kikerülöm őt és kifelé indulok az irodámból. - Fogalmad sincs mi vár rád fiam ha nem készülsz fel. - szól utánam. - Ennél már aligha lehetne rosszabb. - sóhajtok fel. - Most hová mész? - újabb kérdést tesz fel. - Megnézem az öcsémet. - adom meg a választ majd kilépek a szobából...