36. Rész: And we'll be carrying each other

~ Gianmarco Salvatore ~

A folyosó csendes. Túl csendes. Az ilyen házakban a csend sosem jelent békét, csak azt, hogy mindenki fél megszólalni. Lépteim visszhangzanak, de nem sietek. Nincs hová. Az idő most nem ellenség. Inkább büntetés. Alberto szobájának ajtaja résnyire nyitva van. A fény tompán szűrődik ki. Megállok egy pillanatra. Capo vagyok. De itt… itt bátya leszek. Megint. Benézek. A szoba félhomályos. Az orvos már elment, a kötések friss fehéren világítanak Alberto testén. A légzése egyenletesebb, de még mindig fájdalmas. Lassan  leülök az ágya szélére, és szinte mozdulatlanul figyelem őt, mintha ha nem mozdulnék, nem változna semmi. Mintha így visszatarthatnám az időt annál a pillanatnál, amikor még élt, amikor még nem történt meg az ami végül lesújtott ránk. A szeme lassan felrebben. Először nem is tudom, hogy engem lát-e, vagy csak az emlékeit. -  Gian… - rekedt a hangja, mintha minden szó felsértené a torkát. A mellkasomban valami összerándul. - Itt vagyok. - hajolok közelebb. - Biztonságban vagy. - teszem hozzá halkan. Próbál elmosolyodni, de az arca fájdalomba rándul. Düh támad bennem. Olyan, ami nem ordít, csak éget. - Azt hittem… nem jössz értem - suttogja. Ez a mondat jobban megüt, mint bármelyik ütés, amit ő kapott. - Mindig megyek. -  felelem. A tekintete rajtam pihen. Fáradt, de tiszta. Most látom igazán, mit tettek vele. A zúzódások nem csak a testén vannak. A tekintete fáradt. Öregebb, mint kellene. És ezt én hagytam. - Már tudom az igazságot. - szinte hang nélkül szólal meg, de így is értem amit mond, és rögtön tudom mire gondol. - Nem számít, hogy kik voltak az apáink. Te a testvérem vagy. Érted? - egyik kezemmel megfogom az övét. - Az öcsém vagy. - szorítom meg finoman. - Nem tudtam, mit akarnak tőlem Gian. - elcsuklik a hangja. - Olyan dolgokat kérdeztek, amikre nem tudtam a választ. - mesélni kezd az én torkom pedig elszorul. - Először kérdeztek Antonioról, aztán rólam, arról, hogy ki volt az igazi apám. - egy pillanatra megáll. - Rólad. - mutat rám. A mellkasom összeszorul. - Mit mondtál? - kérdezem kíváncsian. - Az igazat. - ismét felnéz rám. - Hogy nem tudok semmit. És hogy ha tudnék, akkor sem mondanám el. - a hangja egy pillanatra megerősödik. Bólintok. Pontosan ezt vártam tőle. És mégis… belehalok, hogy ezt kellett átélnie miattam. Aztán a szemem láttára darabokra hullik az öcsém. - Elszakították tőlem Blaiset. Nem tudom hová vitték. És a fiúk...Istenem. Nem tudtam megvédeni őket. - felzokog és körülöttem hirtelen forogni kezd a szoba. - Nekem kellett volna megvédenem mindenkit. - lehajtom a fejem. Pontosan tudom, hogy minden ami történt, csakis az én bűnöm. - Nem számíthattál rám. - csóválja meg finoman a fejét. - Én mindig számíthattam rád Alberto. Mindig. Még a múltban is, amikor kegyetlen és önző voltam veled. Sajnálom, hogy nem védtelek meg régen. Sajnálom, hogy hagytam, hogy bántsanak. És most is… - elakad a hangom.  - Sajnálom. - csúszik ki belőlem újra ez a szó amit csak ismételgetni tudok. Felém fordítja a fejét. - Ezt most Capóként mondod… vagy bátyként? - kérdezi és ezzel betalál. Mélyen. - Bátyként. - felelem gondolkodás nélkül. - Nem lett volna szabad ide jönnöm. Nem akartam Capo lenni. És emiatt majdnem meghaltál. - feszülten túrok a hajamba. - Ha nem hagyom ott Elenát, Cassetti nem jut ilyen közel hozzád. Nem történik meg ez az egész. - vádolom magamat és tudom, hogy ha valaki akkor az öcsém az, aki megért. De ő lassan megrázza a fejét. - Nem a te hibád. Ő így is, úgy is megtette volna. - aztán rám néz, komolyabban. - De Elena...- kiejti a feleségem nevét, aztán elhallgat. A nevét kimondani olyan, mintha kést húznának végig a szívemen. - Elena őt választotta. - felelem csendesen. - Mert Christian mellett áll. Mert engem elhagyott. - mondom ki azt amit a feleségemtől tudok. Látom Alberton, hogy nem hiszi. De nem vitatkozik. - És te ezt elhiszed? - halkan kérdez végül. Hallgatok egy pillanatig. - Igen. - mondom végül. - Mert láttam a szemében. Nem könyörgött. Nem jött velem. Nem nézett vissza. Ott maradt mellette. - magamat is győzködöm a szavaimmal. Alberto ujjai megmozdulnak a takarón, mintha kapaszkodna. - Amikor elhagytad Elenat, ő teljesen kikészült. Látnod kellett volna Gian. Én magam sem ismertem rá. Végső elkeseredésében hívta fel Cassettit. Bosszút akart állni rajtad, de amikor tudatosult benne hogy az a haláloddal járna már késő volt. Ő akarta, hogy Blaise és én meneküljünk el a gyerekekkel. Én nem hiszem, hogy saját akaratából van Cassetti mellett. És abban is biztos vagyok, hogy ha tudott volna rólam akkor segített volna. - magabiztosan beszél. Figyelmesen hallgatom, de vele ellentétben én már képtelen vagyok hinni. - Felhívott engem pár napja. Ő maga mondta, hogy el akar válni. Ma pedig megkaptam a válási papírokat is. Tudja, hogy egy szavába kerülne és én harcba indulnék érte. De nem kérte. Nem kellek neki. Ez az igazság. - felnézek a plafonra, hogy az öcsém ne lássa a szememben a törést. - A fájdalommal még tudok mit kezdeni. - mondom. - De azzal a tudattal, hogy elvesztettem őt… azzal nem. - sóhajtok fel, de a mellkasom ismét szorítani kezd. Csend telepszik ránk. Olyan csend, amit csak testvérek tudnak megosztani, akik túl sok mindent éltek túl. -  gyerekek… és Blaise....- szólal meg hirtelen. – Élnek? - a hangja kétségbeesett. - Igen. - válaszolom azonnal. - És meg fogom találni őket. Bármi áron. Az embereim már nyomon vannak. - bíztatom. Alberto rám néz. Ugyanazzal a tekintettel, mint gyerekkorunkban, amikor hitte, hogy én vagyok az egyetlen biztos pont a világban. - Hiszek benned Gian. Hiszem, hogy te mindent megoldasz. Hiszem, hogy minden rendbe jön. Nem azért mert nincs más lehetőségem a hiten kívül, hanem mert te vagy a bátyám, te vagy a Capo. És tudom, hogy nincs vége mindennek, bátyám. - utal egyúttal Elenára is. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Nem, még nincs vége, ezt én is érzem. A zsigereimben érzem, hogy a java még hátra van. De azt is érzem, hogy ami Elena és köztem volt… az ma éjjel meghalt. - Köszönöm, hogy itt vagy. - nézek az öcsémre ismét. - És itt is maradok. - bólint. - Elenat pedig ne engedd el. Küzdj érte. - kéri szinte könyörögve, hogy ne adjam fel.  - Nem írtam alá...a válási papírokat. - vallom be végül. Felnéz rám. - Mert még szereted. - jelenti ki. Nem kérdés. Tény. - Mert elhiszem, hogy elment. - felelem. - De azt nem, hogy ez így rendben van. - felállok és járkálni kezdek a szobában. Csend telepszik ránk, egyikünk sem szól, de a fejemben ezer hang kavarog. - Tudod mi a legrosszabb? -folytatom hirtelen. - Nem az, hogy elhagyott. Hanem hogy amikor rám nézett… nem láttam benne haragot. Csak döntést. Talán nem is tudja, hogy a földig rombolt. - megállok az ablak előtt és kibámulok rajta. Alberto lassan bólint. - Az fáj a legjobban. - helyesel, érzem, hogy ő megért engem, mint mindig. - Igen. - nyelek egyet. - Mert ha haragudna, lenne esély. De így… - elhallgatok. - Így azt hiszem, tényleg elveszítettem. - egyik kezem a falra simítom és megtámaszkodok. A szobában megül a mondat. Súlyosabb, mint bármely fenyegetés. - Gian… - szólal meg végül. - Ha egyszer mégis visszajönne… te visszafogadnád? - kérdezi halkan. A válaszon egy pillanatig sem gondolkodom. - Azonnal. - bólogatok és mélyen legbelül azt kívánom, bár így lenne. Bárcsak visszakapnám az én Elenámat. És ez a válasz jobban megijeszt, mint bármi más. Mert rájövök: nem gyógyulok. Csak túlélni próbálok. Lassan megfordulok és elindulok az ajtó felé. - Pihenj. - mondom Albertonak. - Holnap új nap lesz. - vonom meg végül a vállam. Hazugság. Tudom. Ő is tudja, de nem szól egy szót sem. Egyetlen gondolat mar belül, makacsul, megsemmisíthetetlenül: Ha Elena tényleg másé… akkor ezt a háborút már nem a hatalomért vívom. Hanem azért, mert nélküle nem maradt más, csak az, ami belőlem lett. - Akkor legalább tudd, hogy én itt vagyok. - Alberto vonja magára ismét a figyelmem. - Akármit is hiszel róla. Akármi is az igazság. Én a testvéred vagyok. És ezt nem veheti el tőled senki. - látszik rajta, hogy komolyan beszél. Visszamegyek hozzá. Letérdelek az ágya mellé. Nem mondok semmit. Csak ott maradok. Egy ideig. Mert most nem Caponak kell lennem. Most csak egy férfi vagyok, aki elveszítette a nőt, akit szeretett, és majdnem elveszítette az öccsét is. És ez a kettő együtt…összetör.