38. Rész: I close my eyes and turn to stone

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

 

A folyosó hosszú. Túl hosszú. A fény hidegen csúszik végig a falakon, mintha ez a ház nem lenne tele ki nem mondott dolgokkal. Mintha itt nem tartanának fogva életeket. Mintha itt nem dőltek volna romba sorsok. Lassan lépek Christian mögött. Nem sietek. Nem merek sietni. Mert ha sietnék…az azt jelentené, hogy reménykedem. És már megtanultam, hogy a remény ebben a házban veszélyesebb, mint a félelem. Christian tegnap azt mondta, hogy ma láthatom a fiaimat. De csak akkor hiszem el hogy ez lehetséges ha már a karjaimba zárhatom őket. Christian szava nekem nem ér semmit, mégis úgy beszél mindig mintha ez természetes lenne. Mintha nem hetek óta élnék abból az egyetlen gondolatból,hogy a fiaim élnek. Hirtelen megáll egy ajtó előtt. A szívem akkorát dobban, hogy belesajdul a mellkasom. Itt vannak. Itt kell lenniük. Beto és Saul az én kicsikéim. A fiaim. A kezem remegni kezd, de csak akkor veszem észre, amikor már alig tudom ökölbe szorítani az ujjaimat. A levegő megakad a torkomban. Még egy lépés…és láthatom őket, csak erre tudok gondolni. Még egy pillanat és talán újra emlékezni fogok arra, ki vagyok. Christian azonban nem nyit ajtót. Csak áll. Mozdulatlanul. Lassan felém fordul. Az arca nyugodt. Túl nyugodt. És abban a másodpercben már tudom. Mielőtt megszólalna. Valami nincs rendben. - Változás történt. - mondja végül. Ennyi. Csak két szó. A világ mégis megbillen körülöttem. - Mit jelent ez? - kérdezem. A hangom halk. Túl halk. Mintha már most védeném magam attól, ami jön. - A férjed emberei, pontosabban Mario közel került hozzájuk. El kellett vinni őket onnan ahol eddig voltak. Nem hozathatom ide őket mert megfigyelnek. - közli könnyedén. Nem értem. Az agyam nem engedi megérteni. - Hova vitted őket? - suttogom. Christian vállat von. Könnyed mozdulat. Kegyetlenül könnyed. - Biztonságos helyre. Ahol Gian nem talál rájuk. - adja meg a választ. A gyomrom összerándul. - Azt mondtad… ma látom őket. - most már alig kapok levegőt. A mondat szétesik a számban. - Úgy is volt. Amíg a helyzet meg nem változott. Ha hibást keresel, okold a férjed. Ő nem bírt magával és rám küldte a kutyáit. - düh lobban a szemeiben miközben beszél hozzám. Gian nevét hallva a szívem összeszorul és pontosan tudom, hogy azon dolgozik most is, hogy a fiainkat megtalálja, és bármi is történt, ennek most örülök és bízom benne hogy sikerrel fog járni. Csend telepszik ránk. Hosszú. Fullasztó. Valami bennem lassan… eltörik újra. Nem hangosan. Nem látványosan. Csak véglegesen. Azt hiszem ezt nevezik lemondásnak, reménytelenségnek. Pontosan ezt érzem. Giant elveszítettem, a fiaimat nem tudom hol vannak....most mégis abban bízom hogy az apjuk hamarosan rájuk talál és legalább ők együtt lehetnek újra. Azt hiszem az ő életük része én már soha nem lehetek. - Hazudtál. - förmedek hirtelen Christianra, ami meglepi. Nem kérdés ez részemről hanem tény. Christian tekintete megvillan. Nem bűntudat. Csak színtiszta düh. - Megmondtam Elena! Meg akartam adni neked ezt. De nem az én hibám, hogy így alakult. - kissé megemeli a hangját. - De most nem ez a legfontosabb. - int le, figyelembe sem veszi, hogyan is érzem én magam. A mellkasomban hirtelen üresség tátong. Nem sírok. Még mindig nem jönnek a könnyek. És ez sokkal ijesztőbb, mint a fájdalom, mert a testem nem képes megkönnyebbülni. - Élnek? - kérdezem végül. Ez az egyetlen szó, ami számít. Az egyetlen, ami még tart bennem valamit. Christian bólint. - Igen. Blaise-szel együtt. - kapom meg tőle a választ. A lábaim megremegnek. De nem esek össze. Mert még ehhez sincs jogom. Nem most. Nem előtte. - Akkor… minden rendben. - suttogom. Persze semmi sincs rendben, de egy csepp megnyugvást nyújt számomra a tudat, hogy jól vannak....legalább élnek. És ebben a pillanatban megértem az igazságot. Nem fogom látni őket. Nem ma. Nem holnap. Talán soha többet. A felismerés hidegen kúszik végig bennem. Lassan. Könyörtelenül. Mint amikor valaki bezár egy ajtót…és eldobja a kulcsot. Christian közelebb lép. Az ujja az állam alá csúszik, felemeli a fejem. - Ne nézz így rám. - parancsol rám kemény hangon. De a tekintetem nem változik. - Látni fogod őket, idővel. Ígérem. - közelebb hajol hogy megcsókoljon, de én elfordítom tőle a fejem. - A szavad számomra nem jelent semmit. Nincs jelentősége az ígéretednek. Nem hiszek neked és nem bízok benned. - erős hangon szólalok meg. - A szavam nem jelent számodra semmit? - nevet fel gúnyosan. - Semmit. - erősítem meg az előbbi állításomat. - Valóban? - felvonja a szemöldökét. - És mi a helyzet a múlt éjszakával? Egyetlen szavamba került és te oda adtad nekem magad. Önként. - megragadja a kezem és visszaránt magához. - Nem tudod mit éreztem akkor. Ne is emlegesd. Hányingerem van tőled és a múlt éjszaka emlékétől is. - szinte köpöm felé a szavakat. - Hallgass! - rám förmed és ezzel egyidőben megérzem a tenyerét az arcomon. Erősen üt meg, nem finomkodik. Az alsó ajkamból kiserken a vér, aminek a számban érzem a fémes ízét. - Szánalmas vagy. Több nem telik tőled? - dacolok vele, olyan küzdelem lobban bennem ami már rég nem. A tekintete megkeményedik. De nem érdekel. Nekem csak egyetlen dolog maradt. A gyerekeim. És a bennem növekvő élet. És értük…még mindig lélegzem. - Mint mondtam a fiaid élnek Elena, de csak rajtad múlik, hogy még meddig. És csak rajtad múlik, mikor és hogyan látod őket újra. Élve vagy holtan. - fenyeget, a szavai pedig célt érnek nálam. Rettegés fut végig rajtam. Harcolnék ellene, amíg lélegzek, de így....így nem tudok. Amíg nála vannak a fiaim, esélyem sincs. Nem szólalok meg, csak magamban elmondok egy imát, azért hogy Gian mielőbb találja meg a fiainkat, menekítse ki őket Christian kezei közül és akkor én is küzdhetek. Már nem érte, nem is a fiaimért, hanem magamért és a szívem alatt növekvő kis életért. Lassan bólintok. Nem azért, mert elfogadom amit mond. Hanem mert túl kell élnem. Christian elégedetten elfordul, és elindul a folyosón. Én pedig ott maradok az ajtó előtt, ami mögött nincs semmi. Csak a hiány. A csendben…egészen mélyen megszületik bennem valami új. Nem remény. Nem félelem. Valami sokkal veszélyesebb.....Elszántság.