39. Rész: I lost everything

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

Nem kiabálok. Nem sírok hangosan. Nincs jelenet. Nincs dráma. Csak… elfogyok, amikor visszaérek a szobámba. Egyedül. Christian szavai még ott lebegnek a levegőben, mintha nem is hangok lennének, hanem valami láthatatlan por, ami lassan ülepszik rám… be a bőröm alá… a tüdőmbe… a szívembe. Nem láthatom a fiaimat. Hiába ígérte. Hiába tettem meg mindent. Hiába adtam oda… még azt is, amit nem lehet visszavenni. Semmi sem volt elég. A testem nem mozdul. Mintha már nem is tartozna hozzám. Mintha csak egy üres helyiség lenne, amiben valaki más lélegzik helyettem. És akkor megértem. Nem lassan. Nem fokozatosan. Hanem egyetlen, kegyetlenül tiszta pillanatban. Én soha nem fogom innen megmenteni őket. A gondolat olyan, mintha valaki belülről tépné szét a szívemet. De nincs hangja. Csak egy néma repedés… ami egyre tovább fut bennem. Leülök. Nem emlékszem mikor. Csak arra, hogy már a föld hidegét érzem a combom alatt. A kezem az ölemben. Mozdulatlan. Mint egy halotté. És hirtelen…nem a fiaim jutnak eszembe először. Hanem Gian. Ez a legrosszabb. Ez az, amit nem bírok elviselni. Mert most már nem csak elveszítettem őt. Nem csak hazudtam neki. Nem csak összetörtem. Hanem mindezt hiába. Ha legalább a fiaimat láthatnám…ha legalább tudnám, hogy biztonságban vannak…akkor lenne értelme. Akkor azt mondhatnám: megérte meghalni egy kicsit. De így…Így csak meghaltam. És semmit sem mentettem meg. A levegőm bent akad. Nem jön ki. Nem megy be. Mintha a testem is rájött volna arra, amire az eszem már igen: nincs kiút. És ebben a pillanatban történik meg az, amitől mindig féltem. Nem a sikítás. Nem az őrület. Hanem a csend. Az a fajta csend, amikor az emberben valami végleg feladja. A hasamra csúszik a kezem. Ösztönből. Kétségbeesésből. Vagy talán csak azért, mert ő az egyetlen, aki még nem hagyott el. Egy új élet. Bennem. És én…még őt sem tudom megvédeni. A gondolat olyan erővel üt meg, hogy végre eltörik bennem valami. Nem hangosan. Nem látványosan. Csak…szétesem. A vállam megremeg. Aztán még egyszer. És a levegő kiszakad belőlem egy hangtalan zokogásban. Nincs hang. Nincs könny először. Csak az az iszonyú, fullasztó érzés, amikor a test sír…de a lélek már túl fáradt hozzá. Anya vagyok. Ez a szó hasít belém. És én…nem tudom megvédeni a gyerekeimet. Nem tudom megvédeni magamat. Nem tudom megvédeni azt a férfit, akit szeretek. És most már…még ezt a kicsi életet sem bennem. Akkor mire vagyok jó?! A kérdés nem hangzik el. Csak ott mar bennem. Lassan. Mélyen. Könyörtelenül. Előrehajolok. A homlokom a térdemhez ér. Összegömbölyödöm…mint egy gyerek. Talán mert ott…abban a pózban…még lehetett remény. Most már nincs.És ebben a teljes, néma sötétségben egyetlen gondolat marad életben bennem: Gian nélkül…a fiaim nélkül…én már nem vagyok senki. Nem feleség. Nem anya. Nem nő. Csak egy test…ami még lélegzik. De már nem él.

 

~ Gianmarco Salvatore ~ 

Az irodában vagyok, de nem dolgozom. A papírok előttem hevernek, rendezetten, ahogy egy Capohoz illik. Csak éppen… semmit nem jelentenek. A hatalom nem ér semmit, ha nincs, akiért használjam. És nekem már alig maradt valakim. Amikor az ajtó kinyílik, azonnal tudom, hogy Mario az. A lépéseiből. A csendjéből. A rossz híreknek mindig más a súlya a levegőben. Nem nézek fel rögtön. Mert van egy ostoba, gyermeki részem, ami még hisz abban, hogy ha nem nézek oda, talán nem is történt meg. - Megvoltak. - mondja végül. A szívem egyetlen ütésre kihagy. Felnézek. A tekintetét keresem. A legkisebb jelet, hogy ez most jó hír lesz. - Hol vannak? - kérdezem azonnal. Túl gyorsan. Túl reménykedve. És már ebből tudom hogy baj van. Mario nem válaszol rögtön. Csak néz rám. És abban a csendben már mindent megértek. - Christian elvitette őket. - mondja halkan. - Pár perccel azelőtt, hogy odaértünk volna. - csóválja a fejét, csalódott, ahogy én is. A mondat nem hangos. Nem drámai. Mégis…mintha egyenesen a mellkasomba lőtt volna. Nem mozdulok. Nem szólok. Csak ülök…és érzem, ahogy valami végleg elszakad bennem. Elenat elvesztettem. Most…a fiaimat is. A levegő hirtelen túl nehéz lesz. Mintha nem akarna bemenni a tüdőmbe. Felállok, de nem tudom miért. Nincs cél. Nincs terv. Nincs semmi, amit egy Capo ilyenkor mondani szokott. Csak egy férfi vagyok…aki már másodszor marad üres kézzel. - Mennyire voltatok közel? -kérdezem végül. A hangom idegen. Rekedt. Mintha nem is én beszélnék. - Percek. - feleli Mario. Percek. Egyetlen szó. És mégis… egy egész világ omlik össze benne. Ha hamarabb indulok. Ha gyorsabban döntök. Ha nem Elenán rágódom napokig. Ha… ha… ha…A „ha”-k lassan megfojtanak. A kezem az asztal szélére szorul. Érzem, ahogy a fa belefeszül az ujjaimba. De a fájdalom nem segít. Semmi nem segít. Mert most már nem csak az fáj, hogy elveszítettem a nőt, akit szeretek. Hanem az, hogy nem tudtam megvédeni a gyerekeimet sem. És ez…ez az, amit egy apa nem él túl ugyanúgy. Felnevetek. Halkan. Üresen. Keserűen. - Capo vagyok, Mario. - mondom. - Emberek halnak meg egyetlen szavamra…városok hajolnak meg előttem…és a saját fiaimat sem tudom megmenteni. - a mondat végére elcsuklik a hangom. Próbálom visszanyelni. Nem sikerül teljesen - Meg fogjuk találni őket. - mondja határozottan. Bólintok. Automatikus a mozdulatom, de belül…nem a remény mozdul. Hanem a félelem. Az a sötét, hideg félelem, amit eddig nem mertem kimondani: mi van, ha mindig csak egy lépéssel később érek oda?! Elena. Alberto. Most a fiúk. Ki a következő? A mellkasom összeszorul. Most nem robbanok. Nem török-zúzok. Ez rosszabb. Ez a csendes összeomlás - Elena már nincs. - suttogom. - És most… a fiaim sincsenek. - a mondat kimondva először hangzik el. És így…már valóság. A szemem ég. De nem sírok. Capok nem sírnak. Apák sem. Csak…belül halnak meg egy kicsit. Mario közelebb lép. - Gian… még nincs vége. - próbál belém lelket önteni. Felnézek rá. Sokáig. Aztán lassan megrázom a fejem. - Dehogy nincs. - mondom halkan. - Csak… még nem értünk a legrosszabb részhez. - az ablakhoz sétálok A város fényei alattam vibrálnak. Ugyanúgy, mint minden éjjel. Mintha semmi sem történt volna. Pedig bennem…most halt meg az utolsó biztos pont. Férjként már elveszítettem Elenat. Apaként most veszítem el a fiaimat. És nem tudom…mi marad egy férfiból ezután.