41. Rész: When all that's left to do is watch it burn

 ~ Gianmarco Salvatore ~ 

A vonal megszakad. Nem hangosan. Nem drámaian. Csak… eltűnik. Egy halk kattanás, ahogy megnyomom a hívás megszakítást  és vele együtt eltűnik minden, ami eddig még tartotta bennem a levegőt. Nem mozdulok. A telefon még mindig a fülemnél. Mintha ha ott tartom, visszajöhetne a hangja. Mintha az egész csak félbeszakadt volna, nem pedig véget ért. Terhes. A szó nem gondolatként jelenik meg, hanem ütésként. Újra. És újra. És újra. De nem tőlem. A tüdőm nem működik rendesen. Mintha elfelejtettem volna, hogyan kell lélegezni. Lassan engedem le a kezem. A telefon még mindig a markomban. Olyan erősen szorítom, mintha ha elengedném, ő is végleg eltűnne. A szoba csendes. Túl csendes. Pár perce még létezett egy világ, ahol minden ugyan fájt, de még volt remény. Most már az sincs. Leülök. Nem tudom mikor. Nem emlékszem rá. Csak azt veszem észre, hogy az ujjaim az asztal szélébe kapaszkodnak, mintha nélküle leesnék valahová nagyon mélyre. Boldog vagy? A saját kérdésem visszhangzik a fejemben. És az ő válasza: Igen.Felnevetek. Halkan. Rekedten. Üresen. Ez nem nevetés. Ez valami… törés hangja. - Hazudtál… - suttogom a semminek. Nem vádként. Könyörgésként. Mintha még mindig lenne esély, hogy nem igaz. De a testem már tudja. Az a hideg, ami most szétterjed bennem, nem hazudik. Ez az a hideg, amikor valaki végleg egyedül marad. Felállok. Túl hirtelen. A szék felborul mögöttem, de nem fordulok vissza. Nem érdekel a zaj. Nem érdekel semmi. Csak járok. Céltalanul. A szobában körbe. Mint egy állat ketrecben. Christian gyereke. A mondat szétmar belül. Megpróbálom elképzelni. Őt…más mellett. Más karjában. Más életével. Nem megy. Az agyam egyszerűen nem hajlandó elfogadni. Mintha két valóság létezne: Az egyikben ő az enyém. A másikban…ő már soha nem lesz az. A mellkasom hirtelen összeszorul. Nem érzelem. Fizikai. Mintha valaki belenyúlna, és ökölbe szorítaná a szívemet. A levegő nem jön. Próbálok mélyet lélegezni. Nem sikerül. Az asztalnak támaszkodom. Aztán már nem elég. A térdem megremeg. És akkor megtörténik az, ami gyerekkorom óta soha. Összerogyok. Nem látványosan. Nem drámaian. Csak lecsúszom a fal mentén, mintha a testem egyszerűen feladná.A tenyerem a mellkasomon. Mintha meg tudnám tartani azt, ami bent darabokra törik. Nem sírok. Ez a legijesztőbb. Nincs hang. Nincs könny. Csak ez a néma, végtelen fájdalom, ami nem tör ki, csak szétfeszít belülről. - Elena… - suttogom. A neve alig létezik. Mint egy ima, amit már senki nem hall. Eszembe jut az arca. Régebbről. Nevetve. Álmosan. Ahogy reggel hozzám bújik. Ahogy azt mondja: szeretlek. A fejem a falnak koppan. Nem erősen. Csak… nincs már erőm tartani. Most értem meg igazán. Nem akkor vesztettem el, amikor eljöttem. Nem akkor, amikor kimondta hogy el akar válni. Hanem most. Amikor új élete van nélkülem. És ebben az életben nincs hely számomra. A torkomból végül mégis kiszakad valami. Nem szó. Nem sírás. Egy hangtalan, fulladt levegővétel, ami inkább fájdalom, mint hang. - Mindenem te voltál… - lehelem. - Minden…- a szó vége nem jön ki. Mert rájövök valamire, amitől még rosszabb lesz. Nem csak őt veszítettem el. Hanem vele együtt magamat is. Egy pillanatra Elena arca villan fel bennem ismét. A nevetése. A hangja. A „szeretlek”.  Aztán az amikor előttem állt a pincében. Az a tekintet. Az a mondat: „Én már nem szeretlek.” Azt hittem, annál nincs rosszabb. Tévedtem. A fiaim. Valahol… egy idegen helyen. Félnek. Várnak. És én…nem vagyok ott. Az a gondolat, hogy nem tudom megvédeni őket, lassabban öl, mint bármely golyó. Mindig volt valami, ami visszatartott. Elena. A gyerekeim. Az, hogy még van mit megőrizni az emberből magamban. Az, hogy nem akartam olyanná válni, mint amilyen voltam régen. Hosszú percekig csak ülök a földön. Mozdulatlanul. Mint aki túlélte a robbanást, de még nem érti, hogy a világ már nem ugyanaz. És valahol mélyen, a fájdalom alatt, a romok alatt, megszületik valami más is. Hideg. Sötét. Veszélyes. Egy gondolat. Ha ő már nincs…és a fiaimat is elveszítettem, akkor nincs mit elveszítenem. És ez a gondolat sokkal félelmetesebb, mint maga a fájdalom. Nem tudom, mennyi idő telik el. Percek. Órák. Talán csak néhány lélegzet. A fájdalom nem múlik. Nem is csökken. Csak… átalakul. Az elején még éles volt. Szúró. Széttépő. Most már tompa. Mint amikor egy sebet nem varrnak össze, csak hagyják elfertőződni. A fejem még mindig a falnak támasztva. A kezem a mellkasomon. Ott, ahol percekkel ezelőtt még az életem dobogott. Terhes. Boldog. Vele... A szavak már nem ütnek. És ez a legijesztőbb. Lassan veszek egy levegőt. Ez az első igazi levegővétel a hívás óta. Fáj. De működik. Kinyitom a szemem. A szoba ugyanaz. Az asztal. A felborult szék. A telefon a kezemben. Minden pontosan ott van, ahol a világ szétesett. És hirtelen megértem valamit. A világ nem állt meg. Csak bennem. A gondolat hideg. Tiszta. Kegyetlen. Ha én itt maradok a földön, attól semmi nem változik. Elena akkor sem jön vissza. A gyerekeim akkor sem kerülnek elő. Christian akkor sem hal meg. A nevét kimondani már nem fáj. Ez új érzés. Lassan leveszem a kezem a mellkasomról. Megnézem a tenyerem. Nem véres. Pedig úgy érzem, mintha belül kivégeztek volna. - Ennyi volt… - suttogom. Nem kérdés. Nem panasz. Megállapítás. A következő mozdulat nem érzelemből születik. Hanem döntésből. Felállok. A lábam először megremeg. Aztán megtart. Még élek. Kihúzom magam. Nem tudatosan. Ösztönből. Mint egy katona, aki csata közben jön rá, hogy már mindenki más halott. A tekintetem az asztalra esik. A válási papírok, nincsenek itt. Még mindig zsebemben vannak. Mindennap az elmúlt két hétben magamnál hordtam. A szívem fölött. Lassan odanyúlok. Érzem a papír szélét az ujjaim alatt. Nem veszem ki. Nem nézek rá. - Nem… - mondom halkan. Nem neki. Nem magamnak. Hanem annak az embernek, aki pár perce még a földön ült. Ő ott maradt. A padlón. A romok között. A múltban. Én már nem ő vagyok. Az ablakhoz lépek. A város fényei hidegen égnek odalent. Ugyanúgy, mint minden éjjel. Mintha semmi sem történt volna. És ekkor történik meg az igazi fordulat. Nem hangosan. Nem látványosan. Csak egyetlen, tökéletesen tiszta gondolat formájában: Ha mindent elvettek tőlem…akkor többé nincs mit féltenem. A félelem eltűnik. Teljesen. Olyan hirtelen, hogy szinte megdöbbent. A helyén valami sokkal veszélyesebb marad. Hideg nyugalom. Most először nem fáj Elena neve. Nem azért, mert nem szeretem. Hanem mert a fájdalom már nem gyengeség. Hanem üzemanyag. Lassan bólintok. Mintha valaki láthatatlanul kérdezett volna tőlem valamit. És most válaszolnék.- Rendben. - suttogom. Ez az első szó, amit Capóként mondok ki azóta, hogy meghalt bennem a férj. Az ajtó felé indulok. Minden lépés egyre biztosabb. Egyre csendesebb. Egyre…könyörtelenebb. A kilincsre teszem a kezem. Egy pillanatra megállok. Nem habozás. Búcsú, Nem Elenától. Hanem attól az életemtől, amiben még létezett kegyelem. Kinyitom az ajtót. A folyosón fény van. Őrök. Emberek. Mozgás. Világ. Amikor kilépek, már látszik rajtam. Nem a fájdalom. Az veszélyesebb lenne. Hanem a hiánya. Mario az első, aki meglát. Megáll. A szemében valami villan. Felismerés. - Capo…? - kérdezi halkan. Mintha nem lenne biztos benne, hogy ugyanaz az ember áll előtte. Ránézek. Hosszú másodpercig. Szótlanul. És amikor megszólalok, a hangom nyugodt. Túl nyugodt. Mario még mindig ott áll és figyel. Vár. - Találd meg. - mondom halkan. - Meg fogom, megint nyomon vagyunk. Meglesznek a fiaid. - feleli azonnal. Lassan megrázom a fejem.  Nem. - suttogom. - Nem őket. Mario homloka ráncolódik. - Hanem… Christiant. A név kimondva is hideg. Mint egy ítélet. Csend. Olyan csend, amiben már benne van a vér szaga. Mario tudja. Pontosan tudja, mit jelent ez. Ez már nem mentőakció. Nem tárgyalás. Nem figyelmeztetés. Ez…háború. - Biztos vagy benne? - kérdezi halkan. Korábban haboztam volna. Most nem. - Elvette tőlem a feleségem. Elvette a gyerekeimet. A testvéremet majdnem megölte. - egy pillanatra megállok. A hangom teljesen nyugodt. - Ha most sem teszem meg…akkor nem vagyok Capo. És nem vagyok apa sem. - határozottan beszélek. Pontosan tudom mit akarok. Bosszút állni. És ennek most jött el az ideje. Mario lassan bólint. Nem örül. De elfogadja. Mert látja rajtam: ez már eldőlt. A fegyverem már nálam van. Ugyanott, ahol mindig. Sokszor fogtam már. De most…más érzés ahogy rá simítom a kezem. Most nem hatalom van benne. Hanem véglegesség. - Hívd össze a családokat. Ma éjjel. - adom ki a parancsom. Mario szeme megvillan. - Mindet? - kérdez vissza. Ránézek. A válaszom halk. De könyörtelen. - Mindet. - bólintok. Mert ez már nem egyetlen emberről szól. Ez arról szól, hogy vagy Cassetti marad… vagy én. Kettőnknek nincs hely ugyanabban a világban. Az ujjaim a fegyver hideg fémére zárulnak. És először…nem érzem a súlyát. Csak egyetlen gondolat marad bennem. Tiszta. Éles. Megállíthatatlan: Ha már mindent elvett…akkor legalább tudja meg, milyen az, amikor egy férfinak tényleg nincs mit veszítenie. A Capo felemeli a fejét. És Szicília… lassan lélegezni kezd a háború előtt