40. Rész: I know that your love is gone

~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

Újabb két hét telt el ezen az átkozott helyen. Egy hónapja vergődök napról napra előre s mégis egy helyben. Még mindig nem tudom hol vannak a fiaim és nem tudom, mi lesz ennek az egésznek a vége. Én továbbra is Christian irányítása alatt állok, ahogy most ezekben a percekben is. A lehetetlent kérte tőlem, mégis azon vagyok hogy engedelmeskedjek neki, pedig tudom, hogy ezek után valóban nem lesz visszaút, nem lesz több boldogság az életemben, még a reménye is kihal. A telefon hideg a kezemben. Nem nehéz…mégis úgy érzem, mintha egy követ tartanék. Mintha ez az egyetlen mozdulat képes lenne életeket összetörni. Talán képes is. Christian a szoba másik végében áll. Nem közel. Nem ér hozzám. Nincs rá szüksége. A tekintete elég. Az emlékeztető: a fiaim valahol miatta élnek. És ha nem teszem meg…nem fognak. A hüvelykujjam a kijelző fölött lebeg. Gian neve ott van. Ugyanúgy. Ugyanazzal a betűtípussal. Ugyanazzal az egyszerűséggel. Mintha semmi sem változott volna. Pedig minden megváltozott. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Ha most nem hívom fel…még marad egy kis idő, amíg nem válik végleg valósággá az, amit tenni készülök. Még létezhet az a világ, ahol mi még mi vagyunk. De csak egy pillanatig. Megnyomom a hívást. A csörgés hangja, túl hangos a csendben. Minden egyes kicsengésnél mintha egy ideg szakadna el bennem. Ne vedd fel. Kérlek, ne vedd fel. Magamban könyörgök. Aztán…kattanás. - Cassetti. - szól bele azonnal. A hangja kemény. Éles. Védekező. Nem tudja, hogy én vagyok. És ez az utolsó másodperc, amikor még nem törtem össze. A levegő bennem reked. - …Gian. - suttogom aztán csend. Olyan csend, amiben egy egész élet fér el. - Elena? - a hangja megváltozik. Nem hangosan. Csak… mélyen. Mint amikor valaki egyszerre remél és fél. A torkom összeszorul. Nem szabad sírnom. Ha sírok, elbukom. Ha elbukom… meghalnak. - Beszélnünk kell. - mondom. Idegen a hangom. Mintha nem is én beszélnék. - Hol vagy? - kérdezi azonnal. Nem azt kérdezi, hogy vagyok. Nem azt, miért hívtam. Csak ezt. Mert még mindig keres. Behunyom a szemem. - Nem ez a fontos. - felelem. - De. - vág közbe halkan. - Nekem ez a fontos. - teszi hozzá, de még mindig végtelen türelemmel. A mellkasomban valami szétszakad. Majdnem kimondom. Majdnem elárulom. Majdnem… De...Nem teszem. Christian megmozdul a háttérben. Csak egy lépés. De elég is. Folytatnom kell. - Megkaptad a papírokat? - kérdezem. Csend. Hosszú. Súlyos. - Meg. - feleli végül. Nem kérdez vissza. Nem támad. Nem könyörög. Ez rosszabb, mint bármi. - Akkor… írd alá. - mondom. A szavak kiszakadnak belőlem, mint amikor valaki saját magát vágja meg. A vonal túloldalán nem hallok semmit. Csak a légzését. Lassú. Mélységesen fáradt. - Ennyire könnyű? - kérdezi halkan. Nem dühösen. Nem keserűen. Csak… összetörve. - Tényleg csak ezért hívtál? - kérdezi de remény már nincs a hangjában. A szemeim megtelnek könnyel, de nem engedem ki őket. Mondd meg neki az igazat. Mondd, hogy szereted. Mondd, hogy mentsen meg. A lelkem üvölt. A szám viszont tovább hazudik. - El akarok válni, Gian. - mondom. - Ez a legjobb mindenkinek. - teszem hozzá. A „mindenkinek” szó úgy hangzik, mintha mérget köpnénk. Hosszú csend. Aztán nagyon halkan megjön a válasza. - Nekem nem. - a hangja feszült. És ebben a két szóban benne van az egész életünk. Majdnem megtörök. Majdnem. De még nem mondtam ki a legkegyetlenebb részt. A kezem remeg. A hasamhoz szorítom a másik tenyerem. Bocsáss meg. Kérlek bocsáss meg gondolom magamban aztán Christian sürgetően rám pillant. - Van… valami más is. - suttogom. A szívem olyan hangosan ver, hogy nem hallok tőle semmit. - Hallgatlak. - mondja. Még mindig gyengéden. Még mindig… szeretve. Ez teszi igazán lehetetlenné. Kinyitom a szemem. Christian néz. Vár. És én kimondom. - Terhes vagyok. - a hasamra pillantok, ami még mindig lapos, de én tudom, hogy a szerelmünk újabb gyümölcse fejlődik éppen a szívem alatt. A vonalban csend. Nem az a fajta csend, amikor valaki gondolkodik. Az a fajta, amikor megáll a világ. Nem hallom a légzését. Nem hallok semmit. Mintha eltűnt volna. - ...Tőlem? - kérdezi lágyan. És ebben a kérdésben még ott él az utolsó remény. Az utolsó. Amit most kell megölnöm. - Nem. - suttogom. A szó alig létezik. - Christian gyereke. - gyűlölöm magam amiért ezt képes vagyok kimondani. Valami leesik a túloldalon. Üveg. Vagy talán csak én képzelem. Nem kiabál. Nem kérdez. Nem átkoz. Ez a legrosszabb. Hosszú idő után megszólal. De a hangja már nem ugyanaz. Üres. Teljesen üres. - Értem. - mond csupán ennyit És ebben az egy szóban meghal valami. Nem hangosan. Nem látványosan. Csak… végleg. Nem bírom tovább. - Kérlek… írd alá a papírokat. - suttogom. - Engedj el. - szinte könyörgök neki. A valóságban azt akarom mondani: ments meg. De nem teszem. Csend. Aztán nagyon halkan: - Boldog vagy? - a kérdése még mindig gyengéd. Ez összetör. Hazudnom kell. Most jobban, mint valaha. - Igen. - mondom. És ezzel saját magamat is megölöm. A vonal másik végén nincs válasz. Csak csend. Olyan csend, ami után már nincs visszaút. Aztán…megszakad a hívás. A telefon kiesik a kezemből. Nem hajolok le érte. Nem tudok mozdulni. Mert most történt meg igazán. Nem akkor, amikor elment. Nem a pincében. Nem az éjszakában. Hanem most. Most vesztettem el őt. Végleg. És a legkegyetlenebb az egészben, hogy közben a szívem mélyén, még mindig ugyanazt suttogom: Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.