45. Rész: I put my armor on, show you how strong I am

 ~ Gianmarco Salvatore ~ 

A telefon már rég néma a kezemben. Elena hangja mégis itt maradt. Nem a szavai. Azok hazudhattak. Ő nem. Az a remegés a hangja mélyén… az a levegővétel két mondat között…az a csend, mielőtt kimondta, hogy menjek a fiúkért, ne érte… Az nem volt hazugság. És pontosan ez az, ami a legjobban megijeszt. Mert ha ez csapda…akkor ő adott fel. Ha ez csapda…akkor ő áll a túloldalon. Ha ez csapda akkor én megyek bele saját akaratomból. A gondolat hidegen fut végig rajtam. Christian nem ostoba. Pontosan tudja, mit tennék, ha Elena hív. Pontosan tudja, hogy érte bármibe belesétálok. Ez túl könnyű. Túl tiszta. Túl… végzetes. Lehunyom a szemem egy pillanatra. Látom magam előtt a pincét. A tekintetét. Azt, ahogy kimondta, hogy nem szeret. Azt a csókot. A mellkasom összeszorul, de most nem a fájdalomtól. Hanem a kérdéstől: Mi van, ha igaz volt? Mi van, ha most is őt védi? Mi van, ha én csak egy eszköz vagyok ebben az egészben? A gyomrom görcsbe rándul. Egy Caponak ilyenkor számolnia kell. Hidegen. Érzelem nélkül. Ez csapda lehet. Nagy eséllyel az is. Christian nem hagyna ilyen rést. Nem adná ki a gyerekek helyét csak úgy. Ez öngyilkosság. Tudom. Pontosan tudom. És mégis…Kinyitom a szemem. A szobában csend van. Az a fajta csend, amikor egyetlen döntés két világot választ szét. Az egyiket, ahol élek. A másikat, ahol Elena van. Keserűen elmosolyodom. Mindig ugyanoda jutok vissza. Mindig hozzá. - Lehet, hogy csapda… - suttogom magam elé. A hangom nyugodt. Túl nyugodt. - Lehet, hogy meg fogok halni…- ez sem ijeszt meg igazán. Ami igazán ijesztő… az egy másik gondolat. Mi van, ha nem megyek? Mi van, ha most először nem őt választom? Mi van, ha életben maradok… de nélküle? A mellkasomban valami lassan, könyörtelenül megmozdul. Az nem élet lenne. Csak… létezés. És én már éltem így egyszer. Elena előtt. Sötéten. Üresen. Halottan, csak még lélegezve. Soha többé. Lassan kifújom a levegőt. A döntés nem hirtelen jön. Nem robban. Csak… megérkezik. Csendben. Végleg. - Ha csapda… - mondom halkan. Akkor is megyek. Nem hősiességből. Nem becsületből. Nem a háború miatt. Hanem mert…lehunyom a szemem egyetlen másodpercre, és kimondom az igazságot: - …mert szeretem. - a szó nem hangos. Mégis mindent betölt. Ebben a pillanatban megszűnik a számítás. Megszűnik a stratégia. Megszűnik a Capo. Csak egy férfi marad, aki ugyanahhoz a nőhöz indul vissza, aki talán elárulta...talán csapdába csalja…talán a halálba vezeti…és mégis ő az egyetlen hely, ahová tartozik. Kinyitom a szemem. Most már teljesen tiszta. Mario a folyosón vár. Amikor rám néz, azonnal látja: valami eldőlt. - Készítsd az embereket - mondom csendesen. - Adok egy címet. A fiaimért mentek. Azonnal. - bólint aztán valami megvillan a tekintetében. - És te? - kérdezi, szinte érzi, hogy valamire készülök. Megállok egy pillanatra. Ez az egyetlen pont, ahol még visszafordulhatnék. Ahol még biztosan élhetnék hosszú életet. Hatalomban. Biztonságban. Elena nélkül. A gondolat üres. Hideg. Értelmetlen. Megrázom a fejem. - Én… máshová megyek - teszem hozzá halkan. Mario tekintete megfeszül. Tudja. Pontosan tudja. - Capo… ez lehet, hogy csapda. Legalább vigyél magaddal embereket akikben bízhatsz....engem. Bárkit. - aggódik és ez sokat jelent számomra. Mario bár fiatalabb mint én, olyan barátra leltem benne az ittlétem alatt amire soha nem számítottam.  Ránézek. És most először nincs bennem harag, nincs bennem düh, csak egy furcsa, csendes béke. - Tudom. De egyedül megyek. Ha a gyerekeim biztonságban lesznek, gyertek utánam. Szólj a többieknek is. - adom ki a parancsot. Nem ellenkezik tovább. Hosszú csend. - Indulj. Siess és vigyázz rájuk és magadra is. - kérem komolyan. - Igen Capo...- bólint. - Te is vigyázz magadra...Gian. - egyik kezét a vállamra teszi. - Vigyázok. De ha ő hív…én akkor is megyek. És hívott. Ha meghalok, hát meghalok. - vonom meg a vállam. Többet nem szólunk. Ő elindul a folyosón én pedig felkészülök. Mert vannak háborúk, amiket hatalomért vívnak. És vannak…amiket szerelemből. Ez az utóbbi. És az ilyen háborúkban a túlélés sosem az igazi győzelem. Mario léptei lassan eltűnnek a folyosó végén. A ház újra elcsendesedik. Egyedül maradok. Nem Capoként. Nem vezetőként. Nem férfiként, akitől rettegnek. Csak… egy emberként, aki most indul el talán a saját halála felé. Furcsa módon nem félek. Ez az, ami a leginkább nyugtalanít. Mert a félelem mindig azt jelenti, hogy van mit elveszíteni. Most már csak egyetlen dolog maradt. Ő....Elena. Visszalépek az irodámba. Még nem indulhatok...addig nem amíg Mario jelt nem ad, hogy a fiaim nála vannak. Ez a várakozás a legőrjítőbb. Lassan az asztalhoz lépek. A fegyver ott fekszik, ahol mindig. Ugyanaz a súly. Ugyanaz a hideg fém. Mégis más érzés megérinteni. Régen hatalmat jelentett. Bosszút. Vérrel írt rendet. Most… csak egyetlen dolgot jelent: utat hozzá. Az ujjaim rázárulnak. Nem remegnek. Ez sem jó jel. Elena hangja újra visszatér a gondolataimba. Nem a szavai. Hanem az a törés a végén. Az a visszafojtott sírás, amit megpróbált elrejteni előlem…mintha még most is védeni akarna. Ha ez színjáték volt…akkor ő már nincs sehol. Akkor tényleg elvesztettem. De ha nem volt az…akkor az azt jelenti, hogy mindvégig veszélyben volt és én nem mentem érte. Christian megfizet...mindenért ezt már eldöntöttem. A mellkasomban valami élesen megmozdul. Remény? Nem. Valami sokkal veszélyesebb. Hit. És a hit… mindig több vért kér, mint a gyűlölet. Az ablakhoz lépek. A város fényei mozdulatlanul égnek odalent. Ugyanúgy, mint minden éjjel. Mintha a világ nem tudná, hogy ma éjjel egy férfi eldöntötte, hogy vagy mindent visszakap…vagy mindent elveszít végleg. A homlokomat az üvegnek támasztom egy pillanatra. Hideg. Jólesik. Legalább valami még érezhető. - Ne értem gyere… - suttogom magam elé, Elena szavait. Keserű mosoly húzódik a számra. Mindig ugyanaz. Mindig ő akar megmenteni engem…még akkor is, amikor nekem kellene őt. Lassan megrázom a fejem. - Túl késő… Elena - lehelem. - Én érted megyek. Mindig. - kiegyenesedem. A döntés már nem fáj. Ez a legveszélyesebb pont. Amikor a szerelem csenddé válik…és a csendből tett lesz. Felveszem a kabátom. Lassan. Nyugodtan. Mintha egy átlagos éjszakára készülnék. Pedig ez az éjszaka vagy a végem lesz…vagy egy új kezdet. Mielőtt kilépek, még egyszer megállok az ajtóban. Nem a ház miatt. Nem a hatalom miatt. Nem az élet miatt, amit itt hagyok. Hanem miatta. Behunyom a szemem. Egyetlen kép villan fel: ő…Elena....nevetve. Még onnan, amikor minden egyszerű volt. Amikor még nem kellett vérrel szeretni. A mellkasom lassan megtelik levegővel. - Várj meg… suttogom, mintha hallhatná. Nem tudom igazából neki mondom-e…vagy Istennek.....vagy a halálnak. Kinyitom az ajtót. Kilépek. És abban a pillanatban már nincs visszaút. Csak az út marad…ami hozzá vezet. Akár az életen át. Akár a halálon. És ha elkések...akkor legalább ott halok meg, ahol a szívem maradt....