46. Rész: And I know there's a meaning

 ~ Gianmarco Salvatore ~ 

A motor hangja mélyen rezeg a mellkasomban. Gyorsan vezetek. Mégis úgy érzem, mintha túl lassú lenne minden másodperc. Az út fekete szalagként nyúlik előttem, a fényszórók sápadt csíkot vágnak a sötétbe. Nincs forgalom. Nincs zaj. Csak én… és az a gondolat, hogy minden lélegzetvétellel közelebb kerülök hozzá. A feleségemhez, mert igen...hiszem hogy Elena még mindig az, még mindig az enyém. A neve már nem fáj ugyanúgy. Most inkább húz. Mint valami láthatatlan erő, ami nem kérdez, csak visz előre. Nem gondolok arra, mi vár rám. Nem gondolok Christianra. Még a halálra sem. Csak arra, hogy újra lássam őt, akkor is a végzetem felé hajtok most éppen. A telefonom hirtelen rezegni kezd a zsebemben. A hang olyan váratlanul ér, hogy egy pillanatra megfeszül a kezem a kormányon. Egyetlen név villan a kijelzőn: Mario. A szívem kihagy egy ütemet. Ez az a hívás ami eldönt mindent. Felveszem. Nem szólok bele azonnal. Félek attól az egyetlen mondattól, ami jöhet. A túloldalon ziháló levegő. Mozgás. Autózaj. Aztán Mario hangja. - Megvannak. - lihegi, mint aki hatalmas harcot vívott az imént és tudom hogy így is volt. A szó nem hangos. Mégis mintha belül robbanna fel valami. Nem értem elsőre. Az agyam túl lassú. A szívem túl gyors. - …mi? - suttogom rekedten. - A fiúk. Blaise. Mind élnek. Úton vagyunk Antonio háza felé. Biztonságban vannak. - mondja és a világ egy pillanatra… megáll. Nem látok. Nem hallok. Csak egyetlen érzés árad szét bennem, olyan hirtelen, hogy szinte fáj: megkönnyebbülés. A levegő kiszakad a tüdőmből, mintha eddig visszatartottam volna. A kezem megremeg a kormányon. Alig bírom tartani az autót az úton. Élnek. A fiaim… élnek. Behunyom a szemem egyetlen másodpercre. Túl hosszúra. Az autó finoman megbillen, visszarántom a kormányt. Nem sírok. Még nem. De valami forró feszíti a mellkasomat belülről, és nem tudom eldönteni, fáj-e… vagy gyógyít. - Hallasz engem? - kérdezi Mario halkan. Lenyelem a torkomban rekedt mindent. - Igen… - suttogom. - Hallak. - felsóhajtok.  Csend a vonalban. Az a fajta csend, amit csak azok ismernek, akik együtt jártak a pokol szélén. - Köszönöm… - mondom végül. És ebben az egy szóban benne van minden, amit nem tudok kimondani. Mario nem válaszol rögtön. Tudja, hogy ez most nem a Capo hangja. Hanem egy apáé. Aztán… valami zaj a háttérben. Nem autó. Nem rádió. Gyerekhang. Először azt hiszem, képzelem. Mert az agyam hetek óta játszik velem. De aztán újra hallom. - …Apa? - Beto hangja elér hozzám. A világ megáll. A szívem nem dobban. A levegő nem mozdul. Semmi. Csak az a hang. Az én fiam hangja. Olyan halk, mintha félne még a saját szavaitól is. Olyan törékeny, hogy attól félek, ha megmozdulok, eltűnik. A torkom azonnal összeszorul. Nem jön ki hang. - Beto és Saul itt vannak mellettem - mondja Mario halkan. - Hallani akarnak téged. - teszi hozzá és mind két fiam hangja felcsendül. Apa....apa...apa...Nem tudok beszélni. Capo vagyok. Férfi vagyok. Gyilkos vagyok. És most…egy szó kimondására sem vagyok képes. Aztán mégis kiszakad belőlem. -…itt vagyok. - alig hallható. Szinte csak levegő. A vonal túloldalán csend. Az a fajta csend, amikor egy gyerek eldönti, elhiheti-e még a világot. - Apa… tényleg te vagy? - Beto szipog, a szívem összeszorul. Látni akarom őket, átölelni és elmondani neki hogy itt vagyok, biztonságban vannak, de még nem lehet, nem most mert előtte vissza kell hoznom nekik az anyjukat. A mellkasomban valami darabokra törik. Nem fájdalmasan. Hanem… túl mélyen. Könny égeti a szemem. De nem látom. Csak őt hallom. - Igen… - suttogom. - Én vagyok. - szeretettel a hangomban mondom de közben reszketek. Nem tudom megállítani. - Azt hittem… - a mondat félbemarad. Nem kérdezem meg, mit hitt. Mert tudom. Azt hitte, nem jövök. Azt hitte, többet nem lát engem. Azt hitte, egyedül maradtak. És ez a gondolat jobban fáj, mint bármi, amit Christian tett. Lehunyom a szemem. Most már nem az útra figyelek. Csak arra, hogy életben van. - Figyeljetek rám… -mondom halkan. - Biztonságban vagytok. Mario veletek van. És én is megyek...nem sokára. - ígérem és közben remélem, hogy valóban tudok majd menni, hogy újra láthatom őket. Bízom benne, hogy nem a halál felé igyekszem, hanem hozzájuk vissza. A túloldalon halk szipogás. Nem sírnak hangosan. Próbálnak erősek lenni. Pont, mint én. És ettől végleg szétesem belül. - Várunk… apa. - szólal meg ismét Beto. - Jók leszünk apa. - teszi hozzá Saul. Fájdalmas tudat, hogy mindezt át kellett és kell élniük, alig hat évesen. És ez a legfájdalmasabb. Most már muszáj odaérnem. Most már nem halhatok meg útközben. Most már vannak akik várnak. Lassan kifújom a levegőt. A könny végigcsúszik az arcomon. Nem törlöm le. Hónapok óta ez az első…ami nem a veszteségből születik. - Szeretlek titeket. - suttogom. Nem tudom, hallják-e. Csak azt tudom, hogy ebben a pillanatban nem vagyok egyedül a sötétben. Mario visszaveszi a telefont. Nem szólunk egymáshoz. A vonal másik végén egy pillanatra csak zaj van. Mozgás. Ajtócsapódás. Férfihangok. Aztán… egy hang, ami mindent kettévág bennem. Zokogás. Női. Megtorpan a levegő a tüdőmben. Ismerem ezt a hangot. Blaise. Nem hiszem el azonnal. Az agyam késik egy ütemet, mintha félne felfogni. De a sírás nem hagy kétséget. Az a fajta zokogás, ami nem félelemből jön…hanem amikor valaki végre biztonságban van, és a teste utoléri a túlélést. A kezem erősebben szorul a kormányra. És hirtelen nem a háborút látom magam előtt. Nem Christiant. Nem a vért. Hanem Albertót…ott a pincében…összetörve…és azt a pillanatot, amikor megígértem neki „Visszahozom őt. Bármi áron.” Megcsináltam. Az öcsém… visszakapja a feleségét. A gondolat olyan csendesen érkezik, hogy először fel sem fogom. Csak ülök ott a kocsiban, a motor jár alattam, a világ mozog körülöttem…és közben bennem egy pillanatra minden megáll. Nem tudtam megvédeni Elenát. Nem tudtam megvédeni a családunkat. Nem tudtam megállítani ezt az egészet. De ezt…ezt az egy dolgot igen. Albertónak nem kell egyedül élnie tovább. Nem kell ugyanazt az ürességet hordoznia, amit most én. A torkom elszorul. Nem sírok. Még mindig nem. De a lélegzetem megremeg, és ez majdnem ugyanaz. A háttérben Blaise még mindig zokog. Valaki próbálja nyugtatni. Talán Mario. Talán az egyik emberem. De én csak egyetlen dolgot hallok ki belőle: életben vannak. Lehunyom a szemem egy másodpercre. Csak egyre. - Köszönöm… - suttogom. Nem is tudom, kinek. Mariónak. Istennek. Vagy annak a világnak, ami még nem vette el tőlem teljesen mindent. Amikor kinyitom a szemem, a fájdalom visszajön. Azonnal. Teljes erővel. Mert van valaki…akit még nem hoztam vissza. És érte most vagyok úton. A kezem a kormányra szorul. A tekintetem az útra élesedik. Albertónak betartottam az ígéretemet. Most…Elena jön. - Vigyázz rájuk… amíg oda nem érek. - szólok ismét Mariohoz. - Úgy lesz. - feleli. A hívás megszakad. A telefon lassan lecsúszik a kezemben az ülésre. A sötét út ugyanaz. Az éjszaka ugyanaz. És mégis…minden megváltozott. Most már van, ami él. Van, ami vár. És ettől az egész sokkal félelmetesebb lesz. A mellkasomban a megkönnyebbülés lassan átalakul valamivé sokkal csendesebbé. Sokkal mélyebbé. Reménnyé. És ez veszélyes. Mert akinek van reménye, annak már van mit elveszítenie is. A lábam erősebben nyomja a gázt. A motor felmorajlik alattam. Most már nem csak hozzá megyek. Most már van akikért vissza kell jönnöm. És ez sokkal félelmetesebb mint a halál. De csak egyetlen gondolat marad bennem, tisztán, élesen: Elena.