47. Rész: I didn't mean to end his life

~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

 

Valami megváltozik a levegőben, mielőtt még bármit hallanék. Nem hang. Nem lépés. Csak… az a furcsa, hideg üresség, amikor a test előbb érzi a veszélyt, mint az ész. Az ablaknál állok. Nem tudom, mióta. Talán percek. Talán órák. Azóta, hogy először tettem valamit, ami nem a túlélésről szólt…hanem a reményről. A szívem még mindig túl gyorsan ver. Minden zajra összerezzenek. Minden másodperc ajándék… és ítélet egyszerre. Egyetlen reményem, hogy a fiaim megmenekülnek. A gondolat olyan törékeny bennem, hogy félek kimondani, még magamban is. Aztán lépések a folyosón. Nem sietnek. Nem idegesek. Túl nyugodtak. A gyomrom azonnal görcsbe rándul. Tudja....Christian tudja..érzem. Még mielőtt az ajtó kinyílna, már tudom. A kilincs lenyomódik. Lassan. Szinte gyengéden. Christian belép. És a világ megszűnik létezni. Nem kiabál. Nem rohan felém. Nem kérdez. Csak becsukja maga mögött az ajtót. Kattanás. Az a halk, végleges hang…mintha egy koporsót zárnának le. Nem mozdulok. Nem menekülök. Nincs hová. Ránézek. És amit a szemében látok…az rosszabb, mint a düh. Üresség. Az a fajta, ami mögött már nincs fék. Egy ideig csak néz. Hosszan. Mozdulatlanul. Mintha most látna először igazán. - Elvitték őket. - mondja végül halkan. Nem kérdés. Tény. A torkom kiszárad. Nem válaszolok. Nem is tudnék. Közelebb lép. Egyet majd még egyet. A léptei halkak a szőnyegen…de bennem mennydörgésként visszhangzanak. - Tudod, mi az érdekes? - folytatja nyugodtan. - Nem az, hogy megtalálták őket. - megáll előttem. Túl közel. - Hanem az… - suttogja, és a hangja szinte gyengéd. –...hogy csak egyetlen ember tudta, hol vannak. - egyik keze a hajamba simul. A szívem kihagy egy ütemet. Aztán még egyet. Nem tagadok. Nem magyarázkodom. A fiaim élnek és ez mindent megváltoztat. Christian lassan oldalra dönti a fejét, úgy néz rám, mint egy törött játékra. - Amikor önként nekem adtad magad. - mondja halkan. - Amikor azt mondtad, hogy vágysz rám…én elmondtam neked. - belemarkol a hajamba, még nem fájóan, csak hogy erősen tartson. A gyomrom felfordul, de nem mozdulok. - …Akkor már eldöntötted, hogy elárulsz. - magához von. A szívem olyan hangosan ver, hogy azt hiszem, ő is hallja. - Elena… - leheli a nevem és most először reped meg a hangja. - Én hittem neked. - a szemében valami megremeg. Nem szeretet. Nem fájdalom. Hanem fékezhetetlen őrület. - És te… - a szája széle rándul. - Hazudtál! - hirtelen nevetni kezd. Halkan. De a nevetésben nincs élet. Csak törés. A hátamon végigfut a hideg. Most jön, tudom, érzem hogy most fog bántani. Érzem a testemben, mielőtt még megmozdulna. A kezem ösztönösen a hasamra csúszik. És amikor észreveszi ezt a mozdulatot…valami végleg eltörik benne. A nevetés abbamarad. A csendje…sokkal félelmetesebb. - Még most is… - suttogja rekedten. - Giant véded! - ránt egyet a hajamon, felszisszenek majd felnézek rá. És először, amióta itt vagyok…nem könyörgök a szememmel. Csak nézem. Csendben. Fáradtan. És ez jobban megijeszti, mint bármilyen sírás. Látom rajta. Mert most érti meg igazán: soha nem voltam az övé. Lassan felemeli a kezét. Nem üt még. Csak ott tartja a levegőben…remegve. Mintha ő maga sem tudná, mit fog tenni. A szoba megtelik azzal a feszültséggel, ami közvetlenül a robbanás előtt születik. Bennem egyetlen gondolat motoszkál: Talán ma meghalok. De a fiaim élnek. És ezért…már megérte. Lehunyom a szemem egy pillanatra, de nem félelemből. A csend túl hosszú. Az a fajta csend, ami már nem béke…hanem visszaszámlálás. Christian keze még mindig a levegőben. Nem üt meg. Még mindig nem. És ez a „még” sokkal rosszabb bárminél. Mert tudom, hogy el fog jönni az a pillanat. Látom a szemében. Abban a sötét, üres mélységben, ahol már nincs gondolat…csak ösztön. A szívem olyan hangosan ver, hogy fáj. Mégis mozdulatlanul állok. Nem menekülök, nem könyörgök mert nincs értelme és nincs hová futnom. Az arca túl nyugodt. A lélegzete egyenletes. Mintha nem is ember lenne…hanem valami hideg, törött dolog emberi bőrben. - Hittem neked amikor azt mondtad velem vagy, hogy engem akarsz. - suttogja. A hangja rekedt. Szinte gyerekes. - És te…megint őt választottad. - utal Gianra. A „őt” kimondva megváltozik a levegő. Gian neve nincs jelen…mégis itt van közöttünk. Mindig is itt volt. Christian ujjai hirtelen a karomra szorulnak. Erősen. Túl erősen. Felszisszenek, de nem kiáltok. Nem adom meg neki ezt az elégtételt. A szorítása fáj, de a tekintetem nem esik szét. Csak nézem. És látom, hogy ettől még jobban dühbe jön. - Még most sem félsz tőlem? - kérdezi hitetlenkedve. Félek. A testem remeg belül. A gyomrom görcsben. A tüdőm alig kap levegőt. De már nem úgy félek, mint eddig. Nem válaszolok. Ez a csend…olyan, mint egy pofon. És ekkor elveszíti az utolsó maradék kontrollt. A keze hirtelen megmozdul. A fájdalom villámként hasít végig az arcomon, amikor megüt. Pontos és jól célzott, elég ahhoz, hogy a világ kibillenjen. - Könyörögj a kibaszott életedért. - ordít rám. Megrezzenek. - Soha nem akartalak Christian. Soha. - szólalok meg vékony hangon, a sírás szélén állva, de még tartom magam. - Te Gian közelébe sem érsz. Kevés vagy mellette, egy nulla. - szinte köpöm felé a szavakat. - Mindig is az voltál. - teszem hozzá és ő megragadja a torkom. Erősen tart, szinte fojtogat de érzem hogy csak büntetni akar nem megölni. - Mégis az enyém lettél újra és újra. Szerinted mit érez majd amikor megtudja hogy önként tetted szét a lábaidat nekem? Hm? Örömmel fogadna vissza? Vagy hányingere lenne tőled? - kérdezi gúnyosan és a szavai jobban fájnak mint a szorítása a nyakam körül. - Nem....nem....- képtelen vagyok kimondani amit akarok. - A felesége egy kurva. Micsoda szégyen. - ellök magától. Megbotlom. A hátam az éjjeliszekrénynek csapódik. A levegő kiszakad a tüdőmből. Egy pillanatra minden elhomályosul. Ugyanaz az érzés. Ugyanaz a régi, fullasztó bénultság. Nico. A pince. Az éjszaka. A tehetetlenség. A testem emlékszik. És pontosan ezért…most nem dermedek meg. A kezem a szekrény peremébe kapaszkodik. Az ujjaim remegnek. És akkor megérzem. A hideg fémet. Először fel sem fogom. Csak egy érintés. Egy idegen, kemény forma az ujjaim alatt. Aztán a felismerés lassan, dermesztően tisztán érkezik meg: pisztoly. Christiané. Ott rejtegette. Mindig ott volt…karnyújtásnyira tőlem. A szívem kihagy egy ütemet. A világ hirtelen beszűkül. Nincs múlt. Nincs jövő. Csak ez az egyetlen pont a térben…és a döntés, ami benne születik. Christian még beszél. Nem is hallom a szavait. Csak a hangját. Zaj. Távoli. Jelentéktelen. Mert bennem valami egészen más történik. Most először nem túlélni akarok. Hanem megállítani. A kezem lassan ráfonódik a fegyverre. Olyan óvatosan, mintha a mozdulat hangja is elárulhatna. A fém jéghideg. Mégis forrón égeti a bőröm. Remeg a kezem. Annyira, hogy attól félek, elejtem. Nem tudom megtenni. Nem vagyok ilyen. Én nem ölök. A gondolatok egymásnak csapódnak bennem. Káosz. Félelem. Szégyen. Aztán…eszembe jut mi mindent vett el tőlem Christian. És ebben a pillanatban valami végleg eldől. Nem erő születik bennem. Nem bátorság. Hanem valami sokkal csendesebb…és sokkal erősebb. Már nem csak anya vagyok, nem csak feleség hanem egy sebzett, tönkretett nő. Lassan felemelem a fegyvert. A mozdulat végtelennek tűnik. Mintha az idő is visszatartaná a lélegzetét. Christian csak ekkor veszi észre. A szeme elkerekedik. Nem félelemtől. Hanem a hitetlenségtől. -  Elena…? - suttogja. A neve a szájából idegenül hangzik. Mintha most először értené meg, hogy már nem ő irányít. A kezem remeg. A szívem majd kiszakad. Sokszor tartottam már fegyvert a kezemben a múltban, de soha nem néztem még senkire ezzel a döntéssel a kezemben. Könnyek égetik a szemem. Nem törlöm le őket. - Ne… - leheli. És ebben az egy szóban először van valódi félelem. De már késő. Mert most nem őt látom. Hanem mindazt, amit elvett. Mindazt, amit még elvenne. Mindazt, amit meg kell állítanom. A hangom alig hallható, amikor megszólalok: - Vége van, Christian. - nem kiabálok. Nem gyűlölködöm. Csak kimondom az igazat. És ebben a csendes mondatban több erő van, mint bármilyen fegyverben. Az ujjam lassan a ravaszra csúszik. A világ egyetlen pontra szűkül. A levegő megáll közöttünk. A fegyver a kezemben remeg. Nem kicsit. Úgy, hogy attól félek, a hangja is elárul. Christian szeme a pisztolyra siklik…aztán vissza rám. És abban a pillanatban látom meg: nem fél. Nem igazán. Mert nem hiszi el, hogy képes vagyok rá. - Elena… tedd le. - parancsol rám, mintha még mindig ő irányítaná ezt az egészet. A szívem olyan erővel ver, hogy fáj. A tüdőm kapkodja a levegőt. Nem akarom. Nem tudom. Én nem vagyok ilyen. De a kezem nem engedi le a fegyvert. - Ne gyere közelebb… - suttogom. A hangom idegen. Törékeny… mégis éles. Egy pillanatra megáll. Csak egy pillanatra. Aztán halványan elmosolyodik. És ebben a mosolyban több őrület van, mint minden eddigi dühében. - Nem fogsz lelőni. - mondja csendesen. - Nem vagy rá képes. - a hangja gúnyos. A gyomrom összerándul. Mert ez az egyetlen mondat…amitől a legjobban félek. Hogy igaza van. Christian tesz még egy lépést. A távolság köztünk elfogy. Túl gyorsan. Túl hirtelen. Elindul felém. - Állj meg! - a hangom most már hangosabb. Ő viszont nem áll meg. Még egy lépés. A keze megmozdul. És ekkor megértem. El fogja venni a fegyvert. És akkor vége. Nem csak nekem. Mindenkinek. Az idő hirtelen lelassul. Látom a mozdulatát. Az ujjait. A vállának feszülését. A testem emlékszik a tehetetlenségre. Arra a bénultságra… amikor nem tettem semmit. Most nem dermedek meg. A könnyek elhomályosítják a látásom. A kezem remeg. - Ne… -suttogom utoljára. De Christian megragadja a pisztoly csövét, én minden erőmmel kapaszkodok a fegyverbe aztán...Reflex, félelem, vagy túlélés....az ujjam megfeszül. Dördülés. A hang túl hangos. Szétrobban a szobában. Visszaverődik a falakról. Mintha a világ tört volna ketté. Christian teste megtorpan. Egyetlen lépésre tőlem. A szeme kitágul. Nem haragtól. Nem gyűlölettől hanem meglepődéstől, mert megtettem amiről hitte, hogy nem fogom. Lenéz a mellkasára, ahol lassan…nagyon lassan…megjelenik a vér. Az én fehér blúzom is az ő vérétől szennyezett...A pisztoly kiesik a kezemből. Nem érzem az ujjaimat. -…Elena… - leheli. A hangja már nem ugyanaz. Üres. Távoli. Meginog. Megpróbál még mondani valamit. Talán ismét a nevemet. Talán egy hazugságot. Talán az igazat. Soha nem tudom meg....Összeesik. A teste tompán csapódik a padlónak. És hirtelen…csend lesz. Teljes. Súlyos. Visszavonhatatlan. Nem mozdulok. Felsírok de nem sikítok. Csak állok ott…a fegyver füstjének szagában…és nézem a férfit, aki miatt darabokra tört az életem. És akit most…én öltem meg. A térdeim feladják. Lassan lecsúszom a fal mentén. A mellkasom rázkódik, de hang nem jön ki. Nem megkönnyebbülés. Nem győzelem. Csak egyetlen, végtelenül nehéz felismerés: VÉGE. És ugyanabban a pillanatban távoli zaj hallatszik a folyosóról. Léptek. Gyorsak. Ismerősek. A szívem kihagy egy ütemet. Mert ezt a járást…bárhol felismerném........Gian.