50. Rész: Watch you slip through my hands

~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

A ház lassan elcsendesedik. Nem egyszerre. Nem hirtelen. Hanem úgy, ahogy a vihar után ül le a por…óvatosan, szinte félve a békétől. Már a fiaim között ülök egy szobában, az ágy szélén. Beto a vállamnak dőlve alszik el, Saul az ölemben, a pólómba kapaszkodva, mintha álmában is attól félne, hogy eltűnök. Nem merek megmozdulni. Még lélegezni sem igazán. Attól félek, ha mozdulok…vége lesz ennek a pillanatnak. Az ajtó halkan nyílik. Nem rezzenek össze. Már tudom, ki az. Gian lép be, csendesen, óvatosan. Mintha egy templomba jönne, nem egy szobába. Megáll az ajtóban. Nem jön rögtön közelebb. Először csak néz minket. És abban a tekintetben…nincs birtoklás. Nincs követelés. Csak valami mély, fáradt gyengédség. - Pihenned kellene… - mondja halkan. Nem válaszolok azonnal. Csak nézem a fiúk arcát. Annyira békések. Annyira kicsik még. És közben belül ordít bennem a gondolat: nem érdemlem meg őket. Nem érdemlem meg, hogy itt feküdjenek mellettem, biztonságban…miközben én voltam az, aki veszélybe sodorta őket. A mellkasom összeszorul, de most nem sírhatok. Nem itt. Nem előttük. Gian közelebb lép. Megáll az ágy mellett. - Azt szeretném… - kezdi óvatosan. -…hogy aludj egy kicsit. - hangja nem parancs. Nem kérés. Inkább… könyörgés. Felnézek rá. Annyi minden van a szemében, hogy szinte fáj nézni. Fáradtság. Megkönnyebbülés. És valami más is…remény. Ami bennem még nincs. - Maradhatsz velük… - folytatja halkan. - Vagy… ha szeretnéd… készíttetünk neked külön szobát. - olyan óvatosan mondja, mintha attól félne, hogy már az is túl sok, hogy beszél hozzám. A gyomrom görcsbe rándul. Külön szoba. Távol tőlük. Mint aki nem tartozik ide. Mint aki… vendég a saját életében. A kezem ösztönösen Saul hátára simul. Érzem a melegét. A lélegzetét. És hirtelen pánikszerű félelem szorít össze belül: ha elengedem őket…megint elveszítem. - Nem… - suttogom gyorsan. Túl gyorsan. Túl kétségbeesetten. Gian nem szól közbe. Csak figyel. - Itt szeretnék maradni… - teszem hozzá halkabban. - Velük. - a hangom remeg. Nem tudom elrejteni. Mert ez nem csak az alvásról szól. Hanem arról, hogy nem tudok egyedül lenni magammal. Gian bólint. Azonnal. Kérdés nélkül. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Rendben. - mondja egyszerűen. És ebben az egy szóban nincs csalódás. Nincs fájdalom. Csak elfogadás. Ez sokkal jobban fáj. Mert nem tudok mit adni cserébe. Csend telepszik ránk. Puha. Törékeny csend. Gian még mindig ott áll. Nem megy el. De nem is jön közelebb. Mintha nem tudná, szabad-e. Régen… már az ágyban lenne mellettem. A karjai körülöttem. A homloka az enyémhez érne. Most pedig…két lépés távolság is végtelennek tűnik. - Gian - a neve csúszik ki halkan a számon.  Megáll a mozdulatban. Felém néz. Annyi minden van ebben az egy pillantásban, hogy belesajdul a szívem. De nem tudom kimondani, amit szeretnék. Nem tudok közelebb hívni egy férfit, akit szerintem nem érdemlek meg. Így csak ennyit mondok: - Köszönöm…hogy hazahoztad őket. - a hangom alig hallható. Gian arca megfeszül egy pillanatra. Mintha ez a mondat több lenne, mint köszönet. - Mindig hazahozlak titeket. - suttogja. Titeket. Nem engem. Ez biztonságosabb szó. Kevésbé fáj. Lassan hátrál egy lépést. - Aludj egy kicsit… -mondja még halkan. - Itt leszek a közelben. - azzal megfordul, aztán az ajtó halkan becsukódik mögötte. És én ott maradok a sötétben… két alvó gyerekkel a karomban…és egy férfi hiányával a szívemben, aki csak pár lépésre van. A könnyeim végre elindulnak. Csendben. Hang nélkül. Most már biztonságban vannak. És amikor végre mindenki más biztonságban van…akkor jön elő az, amit eddig elfojtottam. Én. És az a félelem, hogy hiába kaptam vissza mindent…Giant talán örökre elvesztettem. Az éjszaka mély és mozdulatlan. A fiúk végre nyugodtan alszanak. A lélegzetük egyenletes, meleg ritmusa betölti a szobát, mintha ezzel tartanák egyben a világot. Én mégsem tudok aludni. A szemem nyitva a sötétben. A gondolatok nem hangosak… csak nehezek. Úgy ülnek rajtam, mint valami láthatatlan súly. Biztonságban vannak. Ezt ismételgetem magamban újra és újra, mintha ettől valódivá válna. Mégsem jön a béke. Mert van valami, ami nem hagy pihenni. Valami, ami a mellkasom közepén feszül, kimondatlanul. Gian, hiánya őrjítő. Minden porcikám őt akarja és tudom, hogy ő is így van vele, de a bűntudatom nem engedi őt közel hozzám. Percek, talán órák telnek el és én nem tudok aludni. Óvatosan csúszom ki a gyerekek mellől, nehogy felébredjenek. A padló hideg a talpam alatt. Jólesik. Legalább valami élesebb, mint a gondolataim. Az ablakhoz lépek. Nem is tudom, miért. Talán csak levegőt akarok. Talán menekülni attól, ami bennem van. Elhúzom a függönyt egy résnyire. És akkor meglátom. A kert halvány fényben úszik. Az egyik kinti lámpa sárgás köre alatt Gian áll. Azonnal felismerem a tartását. A vállait. A mozdulatlanságát. Mintha ő sem tudna aludni. A szívem egy pillanatra megkönnyebbül. Aztán meglátom, hogy nem egyedül van. Egy nő áll vele szemben. Először nem értem. Az agyam nem akarja felismerni az alakot. Aztán a fény megcsillan a haján…és a gyomrom görcsbe rándul. Sancia Bianchi. A név hangtalanul születik meg bennem, mégis úgy fáj, mintha kimondtam volna. Nem hallom, mit beszélnek. Az ablak túl messze van. Az üveg elnyeli a hangokat. Csak a mozdulatokat látom. Hosszan állnak ott egymással szemben. Túl hosszan. Gian feje kissé lehajtva, mintha figyelne. Sancia közelebb lép hozzá. Beszél. A kezei néha megmozdulnak, finoman, kérlelőn. Nem kell hallanom a szavakat. A testük beszél helyettük. A mellkasomban valami lassan, könyörtelenül szorulni kezd. Ez természetes. Próbálom mondani magamnak. Szabad neki. Jogában áll. Hiszen…én voltam az, aki elhagyta. Én voltam az, aki más karjában kötött ki. Én voltam az, aki összetörte, még akkor is ha nem önszántamból tettem.  A levegő mégis nehezen jut be a tüdőmbe. Sancia közelebb lép. Már alig van köztük távolság. Gian nem mozdul hátra. Ez a mozdulatlanság jobban fáj, mint bármi más. Mert nem tudom, mit jelent. Aztán, a nő lassan felemeli a karját. És megöleli őt. Az én férjemet. Nem futóan. Nem udvariasan. Hanem hosszan. A világ egy pillanatra elcsendesedik bennem. Azt gondolom talán ez lenne a legjobb neki, ha továbblépne. Én pedig…én csak egy árnyék vagyok a múltjából. Az ujjaim észrevétlenül a hasamra csúsznak. Ott, ahol az élet dobog bennem. És hirtelen még élesebben hasít belém a gondolat: Nem tartozom már hozzá. Talán már soha nem is fogok. Lent a kertben az ölelés lassan véget ér. Sancia még mond valamit. Gian arca nem látszik tisztán… csak a körvonala. Bárcsak ne akarnám tudni, mit érez. Bárcsak ne érdekelne ennyire. De érdekel. Még mindig…mindenemet érdekli, hiszen szeretem. A függönyt lassan visszaengedem. Mintha ezzel el tudnám zárni a látványt is. Nem sikerül. A kép bennem marad. Visszalépek az ágyhoz. Lefekszem a fiúk mellé. Magamhoz húzom őket, talán túl szorosan. Most már jönnek a könnyek. Csendesen. A párnába fojtva. Hogy senki ne hallja. Nem azért sírok, mert Gian mást ölel. Hanem mert most értettem meg igazán, hogy lehet, hogy már nincs hely számomra a férjem életében. És ez a felismerés…sokkal jobban fáj, mint bármi....