49. Rész: Don't, don't lose faith in me

~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

Az autó motorja halkan morajlik alattunk. Az éjszaka még mindig sűrű, mintha nem akarná elengedni mindazt, ami ma történt. Az ablakon kifelé nézek, de nem látok semmit. Sem az utat, sem a fákat. Csak a gondolataimat. Pár perce indultunk el Christian birtokáról Antonio háza felé, ahol a gyerekeim már várnak. Gian vezet. Érzem a jelenlétét anélkül is, hogy ránéznék. Elég tudnom, hogy itt van… és a világ biztonságosabbnak tűnik. Most mégsem érzem magam biztonságban. Nem miatta. Hanem magam miatt. A keze néha megmozdul a kormányon. Erős. Biztos. Ugyanaz a kéz, ami az előbb az arcomhoz ért…mintha még mindig tisztának látna. És ez az, ami a legjobban fáj. Hogy ő hisz bennem. Miközben én már nem tudok. A mellkasomban nehéz súly ül. Nem a félelem. Nem a gyász. Nem is a szégyen egyetlen pillanata, hanem mind együtt, összenőve. Kitéphetetlenül. A szavai még mindig bennem visszhangzanak. „Ugyanaz a nő vagy, akit szeretek.” Lehunyom a szemem egy pillanatra. Mert ha nem teszem… sírni kezdek. És most nem akarok sírni. Mert ha sírok, elgyengülök. Ha elgyengülök… közelebb lépek hozzá. Ha közelebb lépek… elfelejtem mindazt, ami történt. És én nem felejthetem el. Mert ha elfelejtem…akkor olyan, mintha nem számítana. Pedig számít. Minden érintés. Minden perc. Minden alkalom, amikor nem tudtam megállítani Christiant. A gyomrom összerándul. A testem emlékszik akkor is, amikor az agyam menekülne. És ebben a pillanatban újra ugyanaz az érzés önt el: Nem érdemlem meg Giant. Ő túl tiszta ehhez. Túl mély. Túl… szerető. Ő mindent ad. Én pedig… csak romokat hozok vissza neki. Oldalra pillantok. Csak egy másodpercre. Az arca fáradt. Sebzett. Mégis nyugodt, mióta tudja, hogy a gyerekeink élnek. És ettől még jobban összetörök belül. Mert ő már megint engem választott. Mindazok után is. Én viszont nem tudom őt választani. Nem úgy… ahogy megérdemelné. A kezem az ölemben pihen. Ujjaim egymásba kulcsolva, mintha saját magamat tartanám vissza. Ne érj hozzá. Ne hajolj közelebb. Ne engedd, hogy újra szeressen. Mert ha újra szeret…és egyszer rájön, mennyire törött lettél…az jobban fog fájni neki, mint bármi eddig. A torkomban gombóc nő. Lassan nyelek. Hiszek neki. Minden szavát elhiszem. Ez a legrosszabb. Mert ha hazudna… könnyebb lenne távol maradni. De ő nem csap be. És így az egyetlen hazugság…én vagyok kettőnk között. Az autó csendben halad tovább. A sötétség lassan ritkul a távolban. Valahol ott…várnak ránk, a fiaink. A gondolat hirtelen áttöri a bennem kavargó fájdalmat. A mellkasom összeszorul, de most nem a szégyentől. Hanem szeretettől. Látni fogom őket. Megérinthetem. Hallhatom a hangjukat. És talán…talán ezért éltem túl mindent. Egy könny mégis kicsordul. Gyorsan letörlöm, mielőtt Gian észrevenné. Nem akarom, hogy megálljon. Nem akarom, hogy kérdezzen. Nem akarom, hogy újra közel jöjjön. Mert ha most megérintene…talán nem tudnék ellenállni. És akkor összeomlanék a karjai között. Bevallanám, mennyire félek. Mennyire szégyellem magam. Mennyire vágyom rá még mindig. És azt nem szabad. Mert szeretem. És pont ezért nem engedhetem magamhoz közel. Az út kanyarodik.  Az autó lassan megáll. Nem veszek levegőt. Mintha attól félnék, hogy ha most belélegzek felébredek, és kiderül, hogy ez csak álom volt. Antonio háza előtt állunk. A kapu nyitva. Fény az ablakokban. A szívem olyan erősen ver, hogy fáj. A kezem remeg, amikor kinyitom az ajtót. A lábam alig tart meg, mégis elindulok. Minden lépés végtelenül hosszú. A kavics roppan a talpam alatt. A világ beszűkül. Aztán az ajtó hirtelen kivágódik. Két apró alak rohan ki a fényből. - Anya! - a hang…az a hang. Megáll a szívem. Majd egyszerre kezd újra dobogni, túl gyorsan, túl erősen. - Anya! - a gyerekeim rohannak felém akiket már egy hónapja nem láttam és azt sem tudtam jól vannak e. Nem tudok tovább menni. A térdeim feladják. Még mielőtt elesnék… már ott vannak. Beto karjai a nyakam körül. Saul az oldalamhoz bújik, olyan erősen, mintha attól félne, újra eltűnök. A világ szétesik. Nem kívül, hanem bennem. A levegő kiszakad a tüdőmből, és vele együtt minden, amit eddig visszatartottam. Zokogni kezdek. Nem csendesen. Nem szépen. Hanem úgy, ahogy az ember akkor sír, amikor végre nem kell erősnek lennie. - Itt vagyok…itt vagyok édeseim, anya itt van. - a hangom remeg, szétesik, alig érthető. De ők nem a szavaimat hallják. Hanem engem. Beto arca a nyakamba fúródik. Érzem a könnyeit a bőrömön. Saul kis keze görcsösen kapaszkodik a ruhámba. Mintha attól félnének, ha elengednek…megint elveszítenek. - Nagyon hiányoztál anya. - suttogja Beto.  A szívem megszakad. - Soha többé nem hagylak el titeket… - lehelem. És ebben a mondatban benne van minden ígéret, amit egy anya adhat. Még ha nem is tudom, képes leszek-e betartani. Akkor is igaz. Lassan felemelem a fejem. Gian ott áll pár lépésre. Mozdulatlanul. Csendben. Nem zavarja meg a pillanatot, nem siet. Nem kér semmit. Pedig tudom, hogy ő ugyan azt érzi amit most én a fiainkat látva. Csak néz minket. És a szemében…nem fájdalom van most. Hanem valami sokkal mélyebb. Beto és Saul egyszerre fordulnak felé. - Apa! - felé nyújtják a kezüket, még mindig belém kapaszkodva. Mintha nem tudnák eldönteni, kit öleljenek előbb. Gian közelebb lép, lassan és letérdel elénk. A keze remeg, amikor megérinti a fiúk haját. Épp csak finoman. Mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy valódiak. - Itt vagyok… - suttogja és a hangja megtörik. Soha nem hallottam még így beszélni. A fiúk egyszerre borulnak rá. Átölelik, szinte fellökik. És Gian…ő nem bírja tovább. A homlokát a vállukra hajtja. A szeme lehunyódik. És látom, hogy ő is sír. Csendben, rejtve de sír. Egy pillanatra mind a négyen összeérünk. Családként, amik egykor voltunk. - Elena! - hallok meg egy ismerős hangot a bejárati ajtó felől és én oda vezetem a tekintetem. - Alberto. - a hangom elcsuklik. Amikor utoljára láttam, összeverve feküdt egy pincében, és én akkor hazudtam...arról is hogy tudtam mit tesznek vele. - Örülök hogy itt vagy. - mosolyodik el halványan. - Nem....nem érdemlem meg. - csóválom a fejem zokogva miközben teljesen átadom a fiaimat az apjuknak. - De! Nagyon is megérdemled. - széttárja a karjait és én gondolkodás nélkül indulok meg felé. - Annyira sajnálom. Nem tudtam....én nem tudtam hogy fogva tartanak. - magyarázkodok miközben szorosan ölelem magamhoz. - Css! Ismerlek gyerekkorunk óta. Mindig hittem benned. - suttogja és én képtelen vagyok elengedni, csak amikor megpillantom mögötte Blaiset. - Istenem! Itt vagy. Te is itt vagy. - nyúlok felé, hogy az ölelésembe vonjam amit ő készséggel fogad és mind a ketten sírunk. - Nem lehetek neked elég hálás. Vigyáztál a fiaimra. Köszönöm. - zokogok, hiszen mindvégig ő volt ott nekik, Blaise volt a gyerekeim támasza. - Elena, vége van. Vége! - megkönnyebbülve sóhajt. - És mind itt vagyunk. Együtt. Újra. - teszi hozzá. - Igen. - bólintok, de mélyen legbelül tudom, hogy én...én talán már soha sem leszek az aki voltam. Úgy érzem nem érdemlem meg őket és ez csak méginkább táplálja a bennem növekvő szégyent.