51. Rész: Everybody wants something from me now

~ Gianmarco Salvatore ~ 

A kert csendesebb, mint kellene. Az éjszaka nem hideg… mégis fázom benne. Talán nem a levegő miatt. Hanem mert most először, hosszú idő után, nincs körülöttem zaj. Nincs vér. Nincs kiabálás. Nincs háború. Csak az a furcsa, idegen nyugalom, ami akkor jön, amikor valaki túl sok mindent él túl egymás után. A ház mögött állok, a lámpa tompa fényében, amikor lépések közelednek a kavicson. Ismerős ritmus. Nem fordulok meg azonnal. Tudom, ki az. Sancia. Megáll mellettem, nem túl közel. Egy ideig nem szólunk, csak figyeljük a sötét csillagos eget. A csend nem kényelmetlen, jólesik ez a némaság. – Láttam a fiúkat – mondja végül halkan. - Élnek. Nevetnek. Őszintén örülök ennek Gian. - már érzem magamon a tekintetét, de én nem mozdulok. – Igen – felelem. A hangom rekedt. Mintha még mindig nem hinném el teljesen, hogy mindez a valóság. Sancia felém fordul. A tekintete puha, de erős. – Visszakaptad a családod. - halvány mosoly jelenik meg az ajkain. Ez a mondat…mintha túl nagy lenne kimondva. Nem javítom ki. Nem mondom, hogy még nem. Hogy Elena még mindig fél és én nem tudom hogyan segíthetnék neki. Mind megszenvedtük az elmúlt időszakot, de tudom hogy Elena az aki a nagyobb csapásokat kapta, ő az aki a legtöbbet szenvedett. Nincs perc hogy ne kívánnám a terhét, hogy inkább én cipeljem. De nem tudom mit kellene tennem. - Miért jöttél? - kérdezem végül, mert érzem, hogy nem ezért jött. A teste feszesebb. A csend mögött kérés van. – Emlékszel… mit kértem tőled? – szólal meg halkan. Le nézek rá. Persze, hogy emlékszem arra a napra Londonban amikor felkeresett. A dühére. A tehetetlenségére. Arra, hogy nem a hatalmat akarta…csak szabadságot. - Azt akarod, hogy Capoként…engedjem meg, hogy nő vezesse a családot – mondom ki helyette. Bólint. - Nem csak magam miatt. Serenaèrt is. Mindannyiunkért, akiket kényszerházasságokba zártak. Akiknek sosem volt választásuk. - a szavai nem hangosak. De súlyosak. Mert tudom, hogy igaza van. Én magam is láttam, mit tesz a hatalom azokkal, akiknek nincs hangjuk. Csendben nézem őt. Most nem politikát látok. Nem stratégiát. Hanem egy nőt, aki túlélte ugyanazt a világot, ami majdnem megölte Elenát. És hirtelen…nagyon fáradt leszek a régi törvényekhez. – Ha megteszem…visszaút nem lesz – mondom halkan – Antonio és a többi család is ellenem fordulhat. - mondom komolyan. Sancia tekintete nem remeg. – Te már úgyis megváltoztattad a szervezetet. Egy Capo sem harcolt még így a családjáért mint te. Nézd csak meg apádat vagy a többi családfőt, a hatalom volt nekik mindig az első helyen. De neked nem. - mondja és tudom hogy igaza van. Hosszú másodpercekig hallgatok. A szél megmozdítja a fákat. A ház ablakai sötétek. Aztán szép lassan be kell látnom hogy ha vissza akarom kapni a családomat, nem építhetem ugyanarra a kegyetlen világra, ami majdnem elpusztította. Lassan bólintok. – Rendben. Holnap összehívatok mindenkit. Mostantól egy nő is lehet családfő. - a szavak kimondva furcsa csendet hagynak maguk után. Mintha valami régi fal repedt volna meg. Sancia szeme megtelik könnyel. Nem sír. Csak… először látom rajta a valódi megkönnyebbülést. – Köszönöm – suttogja. És ebben nincs politika. Nincs érdek. Csak hála. Közelebb lép. Egy pillanatra habozik… mintha engedélyt kérne. Nem mozdulok, de ő megölel, úgy, ahogy két ember öleli meg egymást, akik túlélték ugyanazt a poklot. A karjai könnyűek a vállamon. Mégis nehéz ez a pillanat. Lassan visszaölelem. Csak egy pillanatra. Aztán elengedem. A csend még mindig köztünk lebeg, amikor megszólalok. Nem nézek Sanciára. A házat nézem. Az ablakokat. A falakat, amik között egy hónapja élek… és amik között majdnem mindent elvesztettem. – Antonio dühös lesz – mondom halkan. A hangom nyugodtnak tűnik. Túl nyugodtnak. – Makacsul ragaszkodik a hagyományokhoz. A férfi hatalomhoz. Ahhoz a világhoz… ami már rég szétesett. - a szavak kimondva keserű ízt hagynak a számban. Mert nem csak egy volt Capórol beszélek. Hanem végülis az apámról. Sancia nem válaszol azonnal. Érzem rajta a habozást. Azt a ritka, törékeny bizonytalanságot, ami nem illik hozzá. Ez az első jel, hogy valami nincs rendben. Lassan felé fordulok. – Mit nem mondasz ki? – kérdezem csendesen. A tekintete megfeszül. Mintha mérlegelne. Mintha tudná, hogy amit mondani készül…nem visszavonható. – Gian… – kezdi halkan. – Van valami, amit tudnod kell. - úgy néz rám, hogy a mellkasomban valami megmozdul. Nem félelem. Valami rosszabb. Előérzet. – Mondd – felelem. A szó egyszerű. De a levegő körülötte elnehezül. Sancia egy pillanatra lehunyja a szemét. Amikor újra kinyitja…nincs benne kerülés. Csak igazság. – Antonio és Ivano is tudta. - közli nehezen ami a fejében jár, de én nem értem elsőre. Az agyam nem kapcsolódik a szavakhoz. Mintha idegen nyelven beszélne. – Mit? – kérdezem tompán. – Hogy hol vannak a fiaid. - mondja ki végül a lényeget. A világ hirtelen…nem robban fel. Nem dől össze. Csak…eltűnik a hang. A szél. A levegő. A kert. Minden. Mintha hirtelen víz alá kerültem volna. – Ez… nem lehet igaz – suttogom. De közben érzem, hogy igazat mond mert túl sok minden áll össze. Túl sok csend. Túl sok elfordított tekintet. Antonio soha nem probált meg nekem segíteni megtalálni a családomat. Őt csak egy dolog érdekelte és az a hatalma. Csak azt akarta hogy vívjam meg a hàborújàt helyette, Christian ellen. A gyomrom lassan, könyörtelenül összerándul. – Mióta? – kérdezem. A hangom idegen. Hideg. Üres. – Az első pillanattól kezdve – feleli halkan. A szavak lassan hatolnak belém. Mint a kés, amit nem húznak ki azonnal. Tehát tudta. Az apám…tudta, hol vannak az unokái. Tudta, hogy szenvedek. Tudta, hogy megőrülök. Tudta, hogy háborút indítok értük. És nem mondta el. Mert pontosan ezt akarta. Tudta hogy értük bárkin àtgázolok. – Miért…? – kérdezem. De ez már nem is kérdés. Csak… fájdalom. Elárultak de nem is magam miatt fáj ez ennyire mert én màr sok mindent túléltem. De a fiaim…. Ők jobbat érdemeltek volna. Sancia hangja alig hallható. – Mert így irányíthatott téged. A háborút. A családokat. - beszél és én hallgatom, minden szava igaz. Sancia jól átlátja az egészet és tudom hogy pontosan ezért lesz jó vezető belőle. Lehunyom a szemem. És hirtelen nem a kertben vagyok. Hanem gyerek vagyok újra. Dante előtt állok, akiről egészen egy hónappal ezelőttig hittem, hogy az apám volt. Várom, hogy büszke legyen rám. Várom, hogy lásson, hogy elfogadjon olyannak amilyen vagyok. De ez igazán soha nem történt meg, csak amikor már a saját képére formált és most Antonio is ezt tette. Ők mindig csak eszközt láttak bennem. Nem fiút....hanem hatalmat. A levegő nehézzé válik. Alig jut be a tüdőmbe. Nem sírok. Nem tudok. Ez mélyebb annál. Elena volt az első aki igazán magamért szeretett, aztán Alberto és a fiaim. Nekem már tényleg ők vannak. - A fiaim…az unokái. - suttogom. - És még ez sem számított neki. - a hangom megremeg. - Nem csak engem árult el! - fordulok ismét a mellettem álló nőre, aki a szövetségesem is mostantól. - Hanem a fiaimat. És ez sokkal rosszabb. - sóhajtok fel. - Igen - feleli Sancia. És ebben nincs vigasz. Csak igazság. Ivano árulása viszont hidegen hagy, talán számítottam is rá valahol, hiszen ismerem. De az apám....ez egy teljesen más árulás. Hosszú ideig nem szólok. Mert most nem Capóként állok itt. Nem férfiként. Nem harcosként. Hanem egy fiúként…akit az apja elárult. Amikor végül kinyitom a szemem, valami megváltozik bennem. Nem düh. Az túl egyszerű lenne. Valami sokkal hidegebb. Valami véglegesebb. - Megfizettetem vele az árát. - a hangom megkeményedik, és ez sokkal veszélyesebb, mint bármilyen kiabálás. Sancia arcán félelem villan. - Bármit teszel Gian...mi melletted állunk. - utal a családjára. - Hálás vagyok neked. - pillantok rá ismét. - Köszönöm, hogy elmondtad. - mondom neki csendesen. Nem kérdezem, miért most. Nem számít. Az igazság időzítése sosem gyógyít. Csak… sebet nyit. Megfordulok a ház felé. A lépteim lassúak. Nyugodtak. De minden egyes lépéssel távolabb kerülök attól a fiútól, aki még hinni akart az apjában. És közelebb ahhoz a férfihoz…aki most már tényleg egyedül áll a világ ellen. Mert vannak árulások, amiket meg lehet bocsátani. És vannak…amik után már nincs visszaút. A szavak után csend marad. Súlyos. Mozdulatlan. Az a fajta csend, ami után régen hirtelen felindulásból cselekedtem volna, jött volna a kiabálás, a harag, fegyver és a vér. De most nem. Csak állok ott a kertben…és hagyom, hogy az igazság lassan végigégjen bennem. Az apám tudta. Végig tudta. A fiaim…az ő unokái…és mégis hallgatott. A régi énem már most azonnal megkeresné. Szembenéznék vele és a végén nem maradna állva...de most nem mozdulok. Mert van valami…ami fontosabb. Valaki. Elena. A neve csendben jelenik meg bennem, mégis mindent elhallgattat. Mert amíg ő nincs jól, addig minden más…jelentéktelenné válik. Az apám árulása. A hagyományok. A hatalom. Minden várhat, csak Ő nem. Lassan kifújom a levegőt. - Nem ma… - suttogom alig hallhatóan. Nem Sanciának. Inkább magamnak. Mert ha most bemennék az apámhoz…nem tudnék megállni. És ma éjjel nem bosszút akarok. Hanem…őt, Elenát. Megfordulok a ház felé. A lépteim csendesek a kavicson, mégis minden mozdulatban ott van a döntés súlya. Mert én mindig őt választom, nekem mindig ő lesz az első, azóta hogy elrabolta a szívem. Most is felé tartok még ha a közelébe nem is enged, legalább láthatom őt és a gyerekeimet. Az ajtó előtt egy pillanatra megállok. Bent fény van. Csend. Törékeny béke. A szívem lassan, nehezen dobban. Mert nem tudom, mit találok odabent. Nem tudom, képes lesz-e valaha újra rám nézni úgy…ahogy régen.  A kilincs hideg a tenyerem alatt. Ez a mozdulat nem egy háború kezdete. Hanem valami sokkal veszélyesebb. Reményé. Lenyomom a kilincset és belépek.