53. Rész: I don't need a god to tell me that I'm wrong

~ Gianmarco Salvatore ~ 

A reggel túl világos. Mintha a ház nem tudná, hogy éjszaka valami végleg megváltozott, több szempontból is. Egyrészt Elena végre közel engedett magához, nem történt több csak egy csók, de abban benne volt a közös jövőnk ígérete és ez nekem most pont elég, ahhoz hogy tovább tudjak küzdeni, nem magamért hanem értünk. A családunkért. Tudom, hogy még nincs vége a megpróbáltatásaimnak, hiszen éppen arra készülök, hogy véghez vigyem a Sancianak tett ígéretemet és közben szembe kell néznem apámmal...és az árulásával is. Kora hajnalban hívtam össze a családokat, de ezúttal nem csak őket, hanem az embereimet is. Nagy gyűlés lesz, ahol életek sorsa fog eldőlni és én leszek az aki ítéletet hirdet. A feleségem, a fiaim, az öcsém és a felesége az emeleten békésen alszanak, így van ez jól, tudom, hogy ott fent biztonságban vannak. Mindenki szobája elé megháromszorozott testőrséget állítottam, mert nem tudom mi lesz a gyűlés vége és azt sem tudom hogy én milyen lépéseket fogok végül megtenni. A nagyteremben már ott ülnek a családfők, valamint Serena és Sancia is. Én hívtam őket is, hiszen a mai naptól ők veszik át a néhai apák helyét. Vezérekké válnak.  Az arcok, amelyeket gyerekkorom óta ismerek. Férfiak, akik előtt térdeltek…és akik öltek is ezért a hatalomért. Amikor belépek, a beszélgetés elhal. Nem azonnal. Lassan. Hullámként. Érzik rajtam. Valami más lett. Nem fájdalom. Nem düh. Hideg döntés született bennem.  Leülök az asztalfőhöz. Nem sietek. Nem nézek senkire. Hagyom, hogy ők nézzenek engem. Csend, amit Antonio töri meg először. - Miért hívtál össze minket ilyen korán? - kérdezi élesen. - És mit keresnek itt az asszonyok? - teszi hozzá, el sem tudná rejteni mennyire nem tetszik neki ez a helyzet. Felnézek rá. Ő az apám bár sosem éreztem annak. Igazából nem érzek iránta semmit. Nem ő nevelt fel, még csak nem is tudtam, hogy ő az apám egy hónappal ezelőttig. Mégis egy kis reményt hozott az életembe hogy talán újra lehet apám, kicsit elvett a bűntudatomból amit évek óta mélyen cipelek magamban amióta megöltem Dantet. De elárult és ennek...ára lesz. - Türelem. - mondom halkan. - Ma új törvény születik. - a hangom nem hangos. Mégis mindenki hallja. - Miről beszélsz te? - felpattan a székről amin eddig mellettem foglalt helyet, talán már sejti mi fog történni perceken belül.  - Mostantól a családok élére nő is kerülhet, amennyiben egy családban csak női leszármazott van. Így tehát a mai naptól a Bianchi család vezetője a néhai Lorenzo Bianchi lánya Sancia, a Borelli család élére pedig a néhai Stefano Borelli lánya Serena kerül. - közlöm és a terem megfagy. sokaknak ez nem meglepetés. Sokkal inkább…szentségtörés. Antonio a legidegesebb. - Ez őrültség! - csattan fel. - Szembemész több száz év hagyományával! Egy nő nem vezethet családot! Nem hagyom! Megértetted? - szinte vörösödik a feje a dühtől. - Én vagyok a Capo! - felállok. Higgadtan, nem sietve. - Te tettél azzá. - egyenesen a szemeibe nézek. Nem válaszol és én sem szólalok meg. Csak nézzük egymást. És ebben a csendben lassan rájön…hogy most nincs vitának helye. Itt most ítélet van. - És a hagyomány - mondom végül nyugodtan. - Nem ér semmit…ha árulás mögé bújik. - teszem hozzá még mindig neki címezve a szavaimat. A szó lecsap a teremben. Árulás. Antonio szeme megvillan. - Mit beszélsz? - kérdezi. De látom rajta, hogy már tudja. - Tudtad, hol vannak a fiaim. - mondom csendesen. -  És te is. - fordulok hirtelen Ivano felé.  Rá mutatok. Ivano megmerevedik. A levegő megáll. - Mocskos férgek vagytok. Hagyományról papolsz nekem vénember? - ismét az apámra nézek. - Milyen hagyomány az ahol egy apa elárulja a fiát? Mi? - a hangom már betölti a termet. -Árulók. - ordítom el magam és senki nem mer még csak megmozdulni sem. - A szervezetben nőttem fel. Egy vezér volt az apám....- elhallgatok egy pillanatra. - Nem te! Az én apám Dante Salvatore volt. - kihúzom magam, Antonio szemei szikrákat szórnak. - Fontosabb dolog is volt a fiaidnál. - Antonio megszólal, de bár ne tette volna. - Nekem nem. - förmedek rá. - És neked sem kellett volna hogy fontosabb legyen egy rohadt háború, az unokáid helyett. - teszem hozzá. Elhallgat, elakad még a lélegzete is, de a szemében látom hogy még most sem ért velem egyet. - Megmondtam… - mondom lassan. - Hogy aki elárul engem…az meghal. - a hangom újra halk, súlya van. Sűrű csend telepszik a teremre. - Ostobák voltatok. -csóválom a fejem. Antonio arca eltorzul a dühtől. - Egy nő miatt beszélsz így velem? Egy asszony sem ér annyit hogy a hatalmat kockára tedd. - kiabál de nem ér el vele semmit. – Az a kurva elvette az eszed! - mondja az arcomba miközben Elenáról beszél. A szó után minden megáll. Valami bennem is. - Évekkel ezelőtt… - mondom fojtott hangon. -Megöltem a nevelőapámat, a feleségemért. Mit hittél? Mire nem vagyok képes érte? - kérdezem őszintén. Csend. Mindenki tudja, kiről beszélek. Dante. A tekintetem Antonio szemébe fúródik. - Szóval…ne hidd…hogy veled nem végeznék ugyanígy. - közlöm és a terem levegője kihűl. Most már nem vita van. Félelem. Marcelo lassan feláll mögöttem. - Én támogatom, hogy Sancia vegye át a helyem. - mondja és valahol mélyen megsajnálom. Ő nem olyan mint Ivano. Marcelo jó ember és ezért tisztelem. - A Rossi család is elfogadja a Capo döntését. - Mario is megmozdul. A teremben csend van. Nem az a fajta, amit a félelem szül. Hanem az, ami egy háború vége után marad. Lassan végignézek az asztalnál ülő férfiakon. Családok. Szövetségek. Vérvonalak. Mind ugyanarra várnak: mit tesz most a Capo, amikor a sajátjai között van áruló. És ekkor történik meg az igazi törés. Nem bennem, hanem Antonióban. Látom a szemében a felismerést: már nem irányít, már nem félnek tőle és ami a legrosszabb…már nem is követik a szavát. A terem még mindig tele van a kimondott szavak súlyával. Senki nem beszél. Senki nem mozdul. De én érzem. Valami mozog a csend alatt. Antonio tekintete nem tört meg. Nem hajolt meg. Csak… számol. Mint egy férfi, aki már nem nyerni akar, hanem túlélni. Ivano idegesebben veszi a levegőt. Apró rezdülések. Menekülni akar. És ekkor értem meg: még nem adták fel. Antonio lassan megszólal. - Gian… - a hangja már nem dühös. Sokkal veszélyesebb. Nyugodt. - Gondold át, mit teszel. Ez a család… nem játék. - próbál rám hatni. Nem válaszolok. Csak nézem. És ettől feszül meg igazán a levegő. Ivano hirtelen hátrébb lép egyet. Majd még egyet. Mintha észrevétlenül ki tudna sétálni. Mintha még mindig ő döntene az életéről. Nem tudja…hogy ez már nem az a világ. - Még visszafordulhatsz. Még helyrehozhatjuk. Elena… biztonságban maradhat. - Antonio újra megszólal és ezzel kizökkent.  A név kimondva. Ennyi kell. Semmi több. Nagyon lassan felé fordítom a fejem. - Mit mondtál? - kérdezem halkan. Antonio nem hátrál. - Tudod jól, mire gondolok. Ebben a világban… bárkivel történhet baleset. - fenyeget, nem nyíltan mert ahhoz túl gyáva. Csend. Súlyos. Fekete. És ebben a csendben meghal az utolsó darab is, ami még fiaként nézett rá. Talán képes lettem volna egy nap megbocsájtani neki az árulását, de azzal hogy Elena életét fenyegeti, kivívta maga ellen a sorsot. Amikor megszólalok, a hangom teljesen nyugodt. - Antonio De Luca és Ivano Salerno elárulták a szervezetet amikor a vezérük ellen fordultak. - a többiek felé fordulok. Mindenki tudja mi következik. A nevük kimondva… már ítélet. Ivano hátralép. - Gian, várj. - már most könyörög. - És az árulásnak egyetlen ára van. - folytatom nyugodtan. - Halál. - lehunyom a szemem. Robban a csend. Ivano megfordulna. Menekülne. De már késő. Fegyverek kattanása a falak mentén. Biztosítékok oldódnak. Nem az ő embereik. Az enyémek. És ekkor értik meg igazán: a szervezet…már nem a múlté. Hanem az enyém! Antonio rám néz. Most először… valódi döbbenettel. - Ezt nem teheted… - suttogja. Közelebb lépek hozzá. Olyan közel, hogy csak ő hallja. - De. Megtehetem. És meg is teszem. Mert erre kényszerítettél azzal, hogy Elenát fenyegetted. Én ő érte....bárkit megölök. Ezt nem tanultad meg mert nem ismersz engem. - ahogy beszélek a szemei elkerekednek és falfehér színre vált az arca. Egyetlen másodperc. Ennyi jut neki. - Végezzetek velük. - adom ki végül a parancsot miközben én elindulok a kijárat felé. Nem akarok oda nézni, nem akarok a részese lenni. Elég hogy a döntést én hoztam meg. Éppen becsukom magam mögött az ajtót, amikor két tompa lövés hallatszik mögülem.  Gyors. Tiszta. Visszavonhatatlan. Nem állok meg. Nem nézek vissza. Csak… továbblépek.