56. Rész: Touch me now, I close my eyes

~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

A csók után sokáig nem mozdulunk. Nem azért, mert nem tudnánk…hanem mert egyikünk sem meri megtörni azt a csendet, ami végre nem fáj. A homlokom még mindig az övének simul. A lélegzete meleg a bőrömön. És először érzem úgy hosszú idő után, hogy nem zuhanok…mert tartanak. Kint már teljesen besötétedett. A villa elcsendesedett, csak néha hallani egy távoli ajtó halk záródását vagy a kert felől beszűrődő szél neszét. Az éjszaka békés. Túl békés ahhoz képest, amin keresztülmentünk. A szívem lassan ver vissza a normális ritmusba…de belül még mindig reszketek. Nem a félelemtől. Hanem attól, hogy most végre jó. És attól félek a legjobban, hogy ez is eltűnhet. Lassan hátrébb húzódom, csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. A tekintete már nem olyan, mint korábban. Nincs benne az a sötét, üres mélység. Csak fáradtság…és valami nagyon halvány remény. Lenyelek egy gombócot a torkomban. - A gyerekek…Blaise-szel és Albertóval alszanak ma éjjel. - suttogom halkan. Bólint. Figyel. Mindig így figyel, amikor valami fontosat akarok mondani. A keze még mindig a derekamon pihen. Meleg. Biztonságos. És hirtelen rájövök, mennyire nem akarom elengedni. A szívem gyorsabban kezd verni. - Én…- a hangom megremeg, ezért megállok egy pillanatra. - Nem szeretnék ma éjjel egyedül aludni. - kimondva sokkal sebezhetőbbnek hangzik, mint a fejemben. Szinte gyerekesnek. Törékenynek. Lesütöm a szemem. - Gian… - suttogom alig hallhatóan. - Alhatnék… veled ma éjjel? - kérdezem végül. Csend. Nem az a rossz csend. Hanem az, amikor egy mondat túl sokat jelent. Lassan érzem, ahogy megfeszül körülöttem a karja. Nem erősen. Csak… mintha attól félne, hogy ha nem tart, eltűnök. Az ujja finoman az állam alá csúszik, és felemeli a fejem, hogy újra ránézzek. A szeme mélyén valami megcsillan. Nem vágy. Nem szenvedély. Hanem végtelen gyengédség. - Elena… - mondja halkan, rekedten. - Te soha többé nem alszol egyedül… ha én ott lehetek melletted. - halványan elmosolyodik. - Nevetséges ez a helyzet. - hirtelen elönt valami megmagyarázhatatlan érzés és szinte úgy érzem belülről tép szét. - Hé. Mi a baj? - Gian értetlenül mered rám, mikor elhúzódom tőle. - Ne mond hogy nem szánalmas ez az egész. Hogy nem vagyok én szánalmas. - a szemeibe nézek, de rajta csak a döbbenetet látom. Nem érti mi ütött belém. - Ha elmondanád esetleg, hogy mi jár a fejedben...- kedvesen szól hozzám de én azonnal közbevágok. - Ne! Én nem veszekedni akarok, komolyan. Én csak annyira....- az ágy szélére rogyok és az arcom a tenyereim közé hajtom. - Évek óta a feleséged vagyok. A harmadik gyerekünket hordom a szívem alatt, mégis most mint egy idióta úgy viselkedek. Mint valami szűz lány aki nem aludt még férfi mellett. - sóhajtok fel és közben a nászéjszakánk jut eszembe. Életemben nem voltam még olyan nevetséges mint akkor, de Gian a múltban is épp olyan kedves volt mint most. - Elena. - ejti ki a nevem óvatosan, miközben leül mellém. - Ez természetes. - egyik kezét a hátamra simítja. - Nem! - csattanok fel. - Nem az. - tiltakozok azonnal. - Az lenne a természetes ha minden a régi lenne. Közöttünk. - felé pillantok és a szívem megszakad mert én már megint egy érzelmi roncs vagyok. - Idővel majd az lesz. Minden visszatér a normális, megszokott életünkhöz. Csak idő kell neked. Ennyi. De nem sietünk. Ha ehhez az kell hogy újra megismerjük egymást akkor így lesz. Mintha újra egymásba szeretnénk. - biztat gyengéden, és hálás vagyok neki amiért még most is képes engem elviselni. - Új kezdet? - kérdezem halkan. - Igen. - bólint. - Rendben. - sóhajtok fel és a fejem a vállának döntöm, míg ő megfogja az egyik kezem és összefonja ujjainkat. - Letusolok aztán aludhatunk, ha gondolod. - szólal meg ismét. - Itt várlak. - ajkaihoz hajolok és egy gyors puszit nyomok rá. Ez már könnyen megy és ez nem csak nekem ad megnyugvást, hanem neki is. Lassan felállok de nem távolodok el az ágytól csak a takarót mozdítom meg kissé, hogy be tudjak alá bújni. Én már vacsora előtt letudtam az esti rutinom, így már tisztán terülhetek el a puha ágyban. Gian lassan mozog a szobában, mintha attól félne, hogy egy hirtelen mozdulat megtörné ezt a törékeny békét. Leveszi a zakóját, majd az inget. Minden mozdulatában ott van a visszafogottság. Nem néz rám sokáig egyszerre. Mintha attól tartana…hogy ha túl erősen nézne, megijesztene. Aztán eltűnik a fürdőszoba ajtaja mögött. Talán tíz perc telik el amíg várok rá, aztán újra megjelenik ott, ezúttal már csak egy törölköző van csak a dereka köré tekerve. - Ezer éve nem aludtam pizsamában, nem is tudom hol van. De megkeresem. - zavarban van, ez tisztán hallatszik a hangján és a mozdulatain is. De tudom, hogy miattam van ez is. Azt szeretné ha nem feszélyezne engem semmi, elérzékenyülök. Megható a figyelmessége. - Gian. - szólítom meg amikor a szekrényében kezd kotorászni. - Igen? - hirtelen fordul meg és rám néz. - A te közelséged engem nem zavar. - utalok arra, hogy ha a megszokott alsónadrág és felül semmi szettben alszik, az engem egyáltalán nem hoz kellemetlen helyzetbe. - Biztos? - kérdezi lágyan. - A férjem vagy. - mosolyodok el és ez éppen elég is neki ahhoz hogy elengedje magát. Lassan felhúzom a takarót, és átkuckózok az ágy egyik oldalára, amíg ő magára kapja az egyik alsónadrágot amit a komódból halászott ki. Helyet hagyok neki az ágyban. Nem sokat. De épp eleget. Majd a matrac finoman besüpped mellettem, amikor lefekszik. A melege azonnal elér. Mégsem ér hozzám. A távolság köztünk alig néhány centi…mégis egy egész múlt súlya fekszik benne. A szívem túl gyorsan ver. Félek megmozdulni. Félek, hogy ha túl közel engedem…valami újra eltörik. A sötétben hallom a légzését. Mély. Fáradt. Mégis nyugodtabb, mint valaha. Percek telnek el így. Talán több is. Nem tudom. Aztán nagyon lassan…óvatosan…megérzem az ujjait a kézfejem mellett. Nem fog meg rögtön. Csak ott van. Lehetőséget ad. A torkom elszorul. És mielőtt meggondolhatnám magam…megmozdítom a kezem. Az ujjaim az övéi közé csúsznak. Azonnal összezárja. Nem erősen. Csak… biztosan. Mintha azt mondaná: itt vagyok. - Jó éjt… Elena. - suttogja alig hallhatóan. A hangja olyan gyengéd, hogy beleremeg a mellkasom. - Jó éjt… - felelem. És hosszú idő után először…nem félelemmel a szívemben hunyom le a szemem. Hanem a férjem mellett, biztonságban.

◄✦►✦◄✦►

Nem tudom, mikor kezdődik a rémálom. Csak azt, hogy újra ott vagyok. A sötétben. A hangokkal. A kezekkel. A tehetetlenséggel....Nem kapok levegőt. Nem tudok kiáltani. Nem tudok mozdulni. És amikor végre sikerül kiszakadnom belőle zokogva ülök fel az ágyban. A szoba sötét. De már nem ugyanaz a sötét. Mert egy pillanattal később karok fonódnak körém. - Shhh… itt vagyok… - Gian hangja rekedt az álomtól, mégis azonnal éber. Magához húz. Erősen. Védelmezően. És én…nem tartom vissza. A homlokom a mellkasába fúrom, és kitör belőlem minden hang, amit eddig elfojtottam. A testem remeg. A kezeim kapaszkodnak belé, mintha nélküle visszarántana a sötét. Ő nem kérdez. Nem siet. Csak tart. Az egyik keze a hajamban, a másik a hátamon. Lassan simít. Újra és újra. Ugyanazzal a türelemmel…mintha egy törött darabot próbálna összeilleszteni. - Vége van… -suttogja a hajamba. - Senki nem bánthat már. Esküszöm. - a hangja megremeg az utolsó szónál. És érzem…nem csak én félek. Ő is. Ez valahogy még mélyebbre hatol bennem, mint bármi. A zokogásom lassan csitul. A légzésem követi az övét. Egy ritmus. Egy csend. Még mindig az ölelésében vagyok, amikor halkan megszólalok: -Ne engedj el…- kérem miközben még mindig belé kapaszkodok. Gyerekes, törékeny mondat. Szinte szégyellem. De ő azonnal válaszol: - Soha többé. - nem ígéretként. Hanem tényként. A zokogásom lassan csitul a mellkasán. A légzésem még mindig szaggatott, de már nem a pánik rángat…hanem az, hogy túl közel vagyok az igazsághoz: nélküle nem tudnám túlélni ezt. Gian karjai körülöttem. Nem szorítanak erősen. Mégis olyan biztosan tartanak, mintha az egész világ súlyát vennék le rólam. Egy ideig csak így maradunk. Csendben. Mozdulatlanul. Aztán valami bennem megmozdul. Nem gondolat. Nem döntés. Csak egy mély, ösztönös vágy… közelebb. Lassan elhúzódom annyira, hogy fel tudjak nézni rá. Az arca fáradt. A szeme vörös az ébrenléttől. És mégis… olyan gyengéden néz rám, hogy belesajdul a szívem. Nem mondok semmit. Csak megmozdulok. Óvatosan… bizonytalanul…átcsúszom az ölébe. A mozdulat annyira lassú, mintha attól félnék, hogy megijed. De ő nem mozdul. Csak a kezei segítenek, ösztönösen, hogy egyensúlyban maradjak. Most szemben ülök vele. A térdeim az ő csípője két oldalán. A karjaim a nyaka körül. És hirtelen olyan közel vagyunk, hogy érzem a lélegzetét az arcomon. Megáll az idő. Nincs múlt. Nincs fájdalom. Csak ez a törékeny, csendes közelség…ami majdnem ijesztő a szépségében. A homlokom az övéhez ér. A szemem automatikusan lecsukódik. - Itt vagy… - suttogom, mintha még mindig nem hinném el. A kezei lassan felcsúsznak a hátamon. Nem birtoklóan. Nem sürgetve. Csak… ott vannak, hogy ne essek szét újra. - Mindig itt leszek. - feleli halkan. A hangja mélyen rezdül bennem. Valahol ott, ahol a félelem lakott eddig. Szabálytalanul veszek levegőt. A mellkasom az övéhez simul. Érzem a szívét… gyorsan ver. Ugyanúgy, mint az enyém. Még közelebb bújok. Az arcom a nyakába fúrom. A karjaim szorosabban fonódnak köré. Sokáig maradunk így. Mert most először nem a múlt tart össze minket. Nem a fájdalom. Nem a veszteség. Hanem valami sokkal csendesebb.Sokkal mélyebb. A döntés, hogy újra egymást választjuk. A légzése lassan egyenletessé válik a fülem mellett. Érzem, ahogy a mellkasa emelkedik… süllyed…mintha az enyémet is magával nyugtatná. Nem beszélünk. Mert vannak pillanatok, amikor a szavak már túl kicsik. Lassan felemelem a fejem. Nem gondolkodom. Nem döntök. Csak… ránézek. - Gian…- suttogom. Nem is tudom, miért. Talán csak azért, hogy halljam a nevét a saját hangomon. A tekintete azonnal meglágyul. Mintha ez az egy szó… haza hívná. A keze lassan az arcomhoz emelkedik. Óvatosan ér hozzám. Úgy… mintha attól félne, hogy eltörök az érintéstől. És ebben a gyengédségben valami végleg megmozdul bennem. Centiméterről centiméterre közelebb hajolok. Időt ad, hogy meggondoljam magam. De nem mozdul. Csak vár. A szemem lassan lecsukódik. És amikor az ajkaim végre az övéhez érnek…a szenvedély egész testemben robban, és nem bírok betelni vele. A testem, a szívem és a lelkem is őt akarja, csak őt és most azonnal. - Kívánsz még? - szakadok el hirtelen tőle, hiszen abban biztos vagyok, hogy én mit akarok, de még mindig nem tudom mennyi időbe telik neki engem újra úgy látnia mint régen...Christian tettei előtt. - Elena. - kissé elhúzódik és azt hiszem ez válasz a kérdésemre. - Oké. Megértem. - bólintok megilletődve, és még csak nem is hibáztathatom ezért. - Aludjunk. - próbálok kimászni az öléből de ő hirtelen visszatart. - Nem számít én mit akarok. Érted? Engem az érdekel hogy te jól legyél. De természetesen....kívánlak. Csak...még azt hiszem....időt kellene hagynunk neked. - mélyen a szemembe nézve beszél és én elsírom magam. - Hogyan? Hogyan lépjek túl azon ami velem történt ha a férjemnek sem kellek? - elszakítom magam tőle és kimászok az öléből. - Azt hiszem jobb lesz ha a másik szobában alszok. - elindulok az ajtó felé. - Elena. - szól utánam de én nem állok meg. Éppen az ajtót nyitnám ki, amikor ő hirtelen kiugrik az ágyból és felém indul, egyik keze az ajtóra simul is visszacsukja. - Azt mondtad nem hagysz el többet. - lenéz rám és én a szavai hallatán összetörök. - Én....én....nem. - szavakat keresek de hiába. Eszemben sincs elhagyni, épp ellenkezőleg, az övé akarok lenni újra, teljesen. - Gian én...- még mindig keresem a hangom, de egyetlen szó sem jut az eszembe, ezért hirtelen cselekszek. Lábujjhegyre állva karolom át és húzom őt magamhoz egy csókra, hogy éreztessem vele én készen állok tovább lépni...vele. Először nem viszonozza, majd lassan megmozdul. Kezei a fenekem alá simulnak és hirtelen az ölébe emel, a csókot egy pillanatra sem szakítva meg. A következő pillanatban az ágy felé tart velem a karjaiban és tudom, hogy most jött el a mi időnk. A közös jövőnk első lépése. - Te? - kérdőn néz rám ahogy az ágyra dönt és fölém magasodik. - Készen állok rád. Minden porcikám kíván téged. - vallom be szerelmesen. - Biztos? - még mindig aggódik. - Had legyek újra a tiéd, érezni akarlak....magamban....- az utolsó szót már szinte hang nélkül mondom ki és neki több sem kell, lehajol és vágytól fűtött csókkal illet újra és újra miközben a keze szép lassan végig simít egész testemen.