57. Rész: But put together, the cracks were closing

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

A konyhát betölti a reggeli fény. Nem éles, nem hideg… hanem puha, aranyszínű, mintha maga a ház is tudná, hogy ma valami új kezdődik. Az asztal körül ülünk mindannyian. Nem tökéletes rendben, nem ünnepélyesen… csak egyszerűen. Mégis ez az egyszerűség szinte hihetetlen, a sok rossz után amit mind együtt éltünk át. Beto a poharával játszik. Saul valamit magyaráz neki tele szájjal. Blaise halkan nevet rajtuk, olyan óvatosan, mintha félne, hogy a hangosabb öröm megtörné ezt a törékeny békét. Alberto némán figyeli őket… ugyanazzal a mély, csendes hálával a szemében, amit mindannyian érzünk, csak nem tudunk kimondani. És Gian…Gian velem szemben ül. Nem szól sokat. Csak néz néha. Az a nyugodt, mély tekintet, amitől még mindig megremeg bennem valami… csak most már nem a félelemtől, hanem attól, hogy itt van. Érzem, hogy mondani akar valamit. Az a fajta csend ül rajta, ami mindig megelőzi a fontos szavakat. Végül leteszi a csészét. Nem hangosan. Mégis mindenki rá figyel. - Beszélnünk kell valamiről. - mondja halkan. A gyerekek is felnéznek. Nem ijedten… inkább kíváncsian. Már érzik, hogy ez most nem rossz hír. Gian lassan végignéz rajtunk. Rajtam időzik tovább a tekintete egy pillanatra… mintha erőt merítene belőle. - Hamarosan hazamegyünk Londonba. - mondja ki és a szó, hogy hazamegyünk úgy hullik az asztalra, mint valami meleg fény. Beto szeme azonnal felcsillan. Saul tátott szájjal néz rá. - Tényleg? - kérdezi suttogva. - Tényleg - bólint Gian. És most mosolyog. Az a ritka, tiszta mosoly… amit csak mi láthatunk. A mellkasomban valami halkan megmozdul. Nem fáj. Nem szorít. Csak… megkönnyebbülök. Alberto lassan kifújja a levegőt, mintha ezt a mondatot várták volna mindannyian kimondatlanul is. - Végre… - suttogja. Blaise szemében könny csillan, de mosolyog. Nem törötten már… hanem reménnyel. Gian azonban nem ül vissza teljesen a csendbe. Látom rajta: van még valami. - De előtte… - folytatja nyugodtan. - Még el kell varrnom a szicíliai szálakat. - teszi hozzá és mind tudjuk, hogy ez mit jelent. A szervezet nem egy olyan szövetség amiből bármikor ki lehet lépni, ha az ember kedve úgy tartja. Főleg nem akkor ha te vagy a Capo. A levegő egy pillanatra megáll. Nem félelemből. Csak emlékeztetőként, hogy a múlt még nem tűnt el teljesen. Ránézek. És most már nem rettegés van bennem… hanem bizalom. - Tartoznak neked ennyivel. Hiszem hogy nem lesz gond. - mondom halkan. Hiszen ez az igazság. Már csak három család van a szervezetben. Sancia és Serena szabad nők lettek hála Giannak, Mario pedig a szövetségesünk volt mindvégig. Gian szeme azonnal az enyémet keresi, meg is talál a tekintete. És abban a pillanatban minden zaj eltűnik a világban. - Minden rendben lesz. - bólint. Aztán Beto hirtelen felnevet, mert Saul kilöttyinti a tejet, és a varázs megtörik…de nem rosszul. Hanem úgy, ahogy az élet töri meg a fájdalmat. Nevetés tölti meg a konyhát. Valódi. Meleg. Élő. És én ott ülök köztük…a férjemmel, a gyerekeinkkel, a családunkkal…és először nem félek attól, hogy ez az egész eltűnik. Mert most már tudom: nem a béke törékeny. Hanem mi voltunk azok. És mégis túléltük. Mert mind összetartottunk, és azt hiszem ez már nem is lesz máshogy. - Elena jól vagy? - Blaise teszi fel hirtelen a kérdést. - Igen...- felelem kissé kábán. - Nagyon sápadt vagy. - jegyzi meg Alberto aggódva. - Csak...csak a reggeli rosszullét azt hiszem. - kezem a hasamra simítom és halványan elmosolyodok. - Pihenj le. - Gian kéri lágyan. - Semmi baj csak egy kis hányinger. - csóválom a fejem. - Itt akarok lenni....veletek. Mert ez most...többet jelent nekem mindennél. - végig nézek rajtuk és a szemeim megtelnek könnyekkel. - Boldog vagyok. - mosolyodok el miközben egy könnycsepp gördül le az arcomon. - Ne sírj anya. Majd ha megszületik a baba, nem bántja a pocakodat. - Saul próbál vígasztalni és én elmosolyodok. - Tudom, szívem. - bólogatok. - Talán mégis ledőlök egy órára. - felállok és elindulok az emeletre. Már nem félek egyedül lenni. Talán a múlt éjszaka miatt, amiből bennem maradt valami. Nem egy érintés. Nem egy mozdulat. Hanem az a csendes bizonyosság… hogy nem vesztettük el Gianal egymást végleg. Ahogy a villa folyosóján sétálok, minden lépés könnyebbnek tűnik, mint tegnap. Mintha a testem is emlékezne arra, amit a szívem már tud: Gian még mindig az otthonom. Az éjszaka képei nem hangosak, de tele vannak szenvedéllyel és szerelemmel. A karjai körülöttem. A lélegzete a bőrömön. Az a végtelen gyengédség, amivel hozzám ért mintha nem egy megtört nőt látna, hanem azt a lányt, akibe valaha beleszeretett. És talán először… én is így láttam magam. Nem megszégyenülve. Nem megsebzettként. Hanem valakiként, aki még mindig képes szeretni… és akit még mindig lehet szeretni. A mellkasomban csendesen megszületik egy érzés, amitől hetekig féltem. Remény. Nem hangos. Nem vakmerő. Csak halk, törékeny fény… valahol mélyen. De ott van. És ez elég. Gian hangja még mindig a fülemben cseng, ahogy kimondta, hogy haza akar menni. Londonba. El velünk. Új életet kezdeni… távol mindentől, ami eddig széttépett minket. Tegnap még féltem volna ettől. Ma már nem. Mert most először nem az itt történteket látom magunk mögött…hanem a jövőt magunk előtt. Egy helyet, amit már korábban felépítettünk magunknak, ahol a gyerekeink nevetése nem törik meg lövések zajától. Ahol az éjszaka tényleg csak az alvásról szól, nem fegyverkezésről. Ahol mi ketten… nem túlélünk, hanem élünk. Megállok az ablaknál. A fény beárad a szobába, és melegen simul a bőrömre. Lassan a hasamra teszem a kezem. - Csodálatos életünk lesz. - suttogom alig hallhatóan. Nem kérdésként. Nem imaként. Hanem úgy…mint valami végre kimondott igazságot. És hosszú idő után először nem félek attól, hogy boldog lehetek még. Az arcomra még nagyobb mosoly kúszik amikor meglátom az ablakból, hogy a gyerekek már a kertben vannak Blaisel. A nevetésük néha beszűrődik a nyitott ablakon, könnyű, tiszta hang… olyan, amit sokáig nem hallottam. Egy ideig csak állok az ablaknál. Figyelem őket. Próbálom elhinni, hogy ez most már valódi. Hogy nincs több menekülés. Nincs több félelem. Csak élet. Aztán lépéseket hallok mögöttem. Nem fordulok meg rögtön. Nincs rá szükség. A testem már felismeri őt…mielőtt az eszem felfogná. Gian megáll mögöttem. Olyan közel, hogy érzem a melegét, de nem ér hozzám azonnal. - Mit nézel? - kérdezi halkan. A hangja mély, fáradt…de már nincs benne az a sötétség, amitől féltem. - Őket - felelem. - Próbálom megjegyezni ezt a pillanatot. Hogy tényleg boldogok. - mondom elérzékenyülve. Egy hosszú csend következik. Nem üres. Tele van kimondatlan dolgokkal. Aztán megérzem a kezét a derekamon. Óvatosan. Mintha még mindig attól félne, hogy eltörök. Nem húzódom el. Sőt…hátradőlök egy kicsit hozzá. Hátam a mellkasának simul és ő átölel. - Itt születtünk. Itt nőttünk fel. Életünk nagy részét itt töltöttük. Most újra itt vagyunk. - suttogom. - És mégsem érzem, hogy ide tartoznánk. - vallom be őszintén. Hiszen soha nem is éreztem Szicíliát az otthonomnak. A karja lassan szorosabban zár körém. Nem birtoklóan. Csak… biztosan. - Mert már nem is tartozunk ide - mondja csendesen. - Csak be kellett fejeznünk, amit elkezdtek velünk. - lágy csókot hint a vállamra. Behunyom a szemem egy pillanatra. A szavai nem fájnak, pedig igazak. - Félek egy kicsit. -vallom be halkan. - Nem a jövőtől. Hanem attól…hogy bármit teszünk, időről időre mindig itt kötünk ki.. - mondom komolyan. - Többet nem fogunk. - érzem, ahogy megmozdul mögöttem. A homloka finoman a halántékomhoz ér. - Elmegyünk innen. - suttogja. - És boldogok leszünk. - ígéri. A torkom elszorul. Mert ezt még mindig nehéz elhinni. Lassan megfordulok a karjai között. Most szemtől szemben állunk. Olyan közel…hogy látom a fáradtságot a szemében. És mögötte valami mást is. Békét. A kezem magától emelkedik fel. Az arcához érek. Végigsimítok rajta…mintha meggyőződnék róla, hogy tényleg itt van. - Tudod, mi a legfurcsább? - suttogom. -Hogy már nem félek attól, hogy elveszítelek. - a szemeibe nézek. A tekintete megremeg. Nem látványosan. Csak épp annyira, hogy észrevegyem. - Mert most már tudod - mondja halkan - Hogy bármi történik…én mindig visszatalálok hozzád. - lágyan végig simít a hajamon. A szívem olyan erősen dobban, hogy szinte fáj. Nem mondok semmit. Nem kell. A homlokom az övéhez simul. A világ elcsendesedik körülöttünk. Nincs múlt. Nincs jövő. Csak ez az egyetlen, törékeny pillanat. - Menjünk haza…- suttogom. És ebben a két szóban benne van minden reményem. Ő nem válaszol azonnal. Csak megcsókol. Lassan. Gyengéden. Úgy… mintha nem búcsú lenne ettől a helytől, hanem ígéret arról, ami még előttünk áll. És amikor a csók véget ér, már tudom: nem Szicíliát hagyjuk el. Hanem végleg magunk mögött hagyjuk a fájdalmat és a múltunkat ami eddig ide kötött minket.