Epilógus

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

Reggel van. Az a fajta londoni reggel, amikor az ég szürke, de a ház mégis meleg. A konyhából kakaó illata száll fel, a kandalló halkan pattog, és valahol a folyosón két gyerek veszekszik egy plüssállaton. Mosolyogva hunyom le a szemem egy pillanatra. Ez az én hangom most. Nem a sikoly. Nem a lövés. Nem a félelem. Hanem gyereknevetés. - Saul, az az enyém! - hallom Beto hangját, aki már majdnem tizenegy éves de még mindig ugyanazzal a szenvedéllyel vitázik, mint hatévesen. - Nem is! - vág vissza Saul, aki pontosan olyan makacs, mint az apja. A nappali ajtajában állok, és nézem őket. Hope a kanapén ül keresztbe tett lábbal, komolyan figyeli a bátyjait, mintha ő lenne a bíró. Öt éves. Barna haja a vállára omlik. És pontosan tudja, hogyan kell uralni a szobát egyetlen pillantással. Gian lánya… és persze az enyém. A konyha felől egy halk nevetés hallatszik. Blaise. Alberto áll mellette, karjában a három éves kisfiúkkal Matteoval aki még mindig álmosan kapaszkodik az apja nyakába. A négyéves kislányuk, Rose a pulton ül, és komoly arccal magyaráz valamit Hope-nak az „igazi hercegnők jogairól. Összeszorul a szívem. Nem fájdalmasan. Hanem túlcsordulva. Mennyi mindenen mentünk keresztül azért, hogy ezek a gyerekek itt legyenek. Hogy Blaise végre anya lehessen. Hogy Alberto újra tudjon hinni valamiben, ami nem pusztul el. És most itt vannak. Élnek. Nevetnek. Hisznek a holnapban. Léptek közelednek mögöttem. Nem kell megfordulnom. A derekam köré fonódó karok melege azonnal elárulja. - Mit nézel ilyen komolyan? - kérdezi Gian halkan a fülem mellett. A hangja már nem hordoz súlyt. Nem parancs. Nem fenyegetés. Csak férfi. Csak apa. Csak az enyém. - Téged -felelem mosolyogva, miközben hátrafordítom a fejem, hogy ránézzek. Az arca idősebb. Érettebb. A tekintete mélyebb. De a szeme… ugyanaz, mint amikor először beleszerettem. - Hazudsz - mosolyodik el. - A gyerekeket nézed. - mondja még mindig vidàman. - Titeket - javítom ki halkan. A keze automatikusan a hasamra siklik. Már nem vagyok várandós, Hope màr öt éves. De ez a mozdulat benne maradt. Szokás. Bizonyosság. - Emlékszel arra az éjszakára Szicíliában? - kérdezem halkan. A tekintete megváltozik egy pillanatra. Nem sötét lesz. Csak mélyebb. Szinte soha nem emlegetjük a múltat most mégis eszembe jut. - Amikor azt hitted, hogy nem tudsz többé élni? - kérdez vissza. Bólintok. - És te azt mondtad… nem akarsz többé csak túlélni. Élni akarsz. Velem. - suttogom. A karjai szorosabban fonódnak körém. - Így lett -feleli egyszerűen. Kinézek az ablakon. Esik az eső. Az utca nedves, az ég borús. És mégis… fény van bennem. Mert nem a hely számít. Nem Szicília. Nem London. Hanem az, hogy reggelente nem a rettegés ébreszt. Hanem a gyerekeim hangja. A férjem érintése. A béke. Hope hirtelen felpattan, és odaszalad hozzánk. - Anya! Apa! Nézzétek! - mutat fel egy rajzot. Egy ház van rajta. Egy nagy fa. Három gyerek. Két felnőtt. A ház fölé egyetlen szó van írva girbe-gurba betűkkel: HOME. A szemem megtelik könnyel. - Ez mi, kicsim? - kérdezem halkan. Hope rám néz, majd Gianra. - Ezek mi vagyunk. - feleli komolyan. - És ez az otthonunk. - minden részletet végig mutat az apró ujjaival. Gian rám néz. Abban a pillantásban benne van minden: A múlt. A vér. A fájdalom. A döntés. A menekülés. A szerelem. És az, hogy megérte. Lassan letérdelek Hope elé, és magamhoz ölelem. - Igen - suttogom. - Ez az otthonunk. - mosolygok rá majd meg is puszilgatom. Az otthonunk nem tökéletes. Nem hibátlan. Nem mentes a múlttól. De élő. És szeretettel teli. És amikor este Gian mellé fekszem, már nem félek a sötéttől. Mert tudom: Nem túléltem. Hanem megérkeztem. Hozzá. Hozzájuk. Önmagamhoz. A vasárnapok nálunk mindig hangosak. És én imádom őket ezért. Már a konyhában állok, miközben a sütőben sül az ebéd. Az asztal már meg van terítve. Hatalmas fa asztal. Amikor megvettük nem voltunk biztosak benne hogy szükségünk van ekkora bútorra. De az idő végül minket igazolt Mert öt éve minden vasárnap ugyanaz történik. Alberto és Blaise átjönnek. A gyerekek ellepik a házat. Gian pedig úgy tesz, mintha zavarná a zaj. Pedig látom rajta. Ő él ezért a zajért. A nappaliban most is káosz van. Beto és Saul a szőnyegen birkóznak Matteoval, aki komoly arccal próbál “szabályokat” felállítani, miközben senki nem figyel rá. Rose és Hope egymás mellett ülnek és babákat sorakoztatnak fel, mintha hadsereget szerveznének. - Ez az enyém! - kiált fel Hope, mire Gian azonnal felnevet a kanapéról. Már nem az a nevetés, amitől férfiak remegtek. Hanem az, amitől egy gyerek még hangosabban kacag. Alberto a konyhaajtóban áll, ingujját feltűrve. - Segítsek? - kérdezi. - Tudsz krumplit hámozni? - pillantok rá szórakozottan. -Céget vezetek a bátyámmal ami lássuk be nem könnyű feladat, túléltem a maffia háborút, lett két gyerekem… szerintem menni fog. - magyarázza miközben már a hámozót keresi. Felnevetek. Alberto most már nem árnyék. Nem Gian mögött él. Nem a múltban. Nem bűntudatban. Gian oldalán dolgozik. Új közös cégük van biztonságtechnikai vállalkozás, legális, tiszta, stabil. Olyan férfiaknak adnak munkát, akiknek egykor csak a sötét világ maradt volna. És amikor esténként együtt beszélnek a tervekről, már nem fegyverekről szólnak a mondatok. Hanem növekedésről. Jövőről. Lehetőségekről. Blaise belép mögé. A karján liszt. Az arcán mosoly. Ő az lett aki mindig is lenni akart. Anya. Emlékszem a kórházi szobára évekkel ezelőtt. A könnyekre. A reménytelenségre. Arra, amikor azt hitte, soha nem lehet gyereke. Most kettő szaladgál a nappaliban. És minden alkalommal, amikor rájuk néz, ugyanaz a hitetlen boldogság ül ki az arcára. - Néha még mindig attól félek, hogy álmodom - súgja nekem halkan, miközben a gyerekeket nézi. - Én is - felelem őszintén. És ez az igazság. Mert volt idő, amikor nem hittem, hogy eljutunk idáig. A nappaliban Gian felemeli Hope-ot a levegőbe, aki sikítva nevet. A szívem megtelik. Nem azért, mert tökéletes az életünk. Hanem mert valódi. Reggelente Gian korán kel. Futni megy. Azt mondja, kell neki a fegyelem. De már nem a harc miatt. Hanem azért, hogy sokáig éljen. Nekünk. Én már nem festek minden nap. De a művészet az életem része marad.  Kiállításokat szervezek. Fiatal művészeket karolok fel. Néha azért festek is de csak akkor, amikor valóban akarom. A festményeim már nem sötétek. Van bennük fény. Van bennük levegő. És néha, amikor egy kiállítás végén hazajövök, Gian úgy néz rám, mintha még mindig az a nő lennék, akibe először beleszeretett. Talán az is vagyok. Csak erősebb. A gyerekek minden nap találkoznak. Leginkább azért mert Blaise és Alberto a szomszédaink is. És ugyanabba  az oviba járnak a kicsik. Délutánonként a kertben játszanak. Néha összevesznek. Néha kibékülnek. De mindig együtt vannak. Vasárnaponként nálunk ebédelnek. Ez hagyomány lett. Nem kimondott. Nem ünnepélyes. Csak természetes. A hús illata betölti a konyhát. Alberto bort tölt. Blaise a salátát igazítja. Gian az asztalfőn ül, de már nem Capoként. Csak családfőként. Én Hope mellé ülök. - Anya - kérdezi halkan. - Miért szeretitek annyira a vasárnapot? - ő felnéz rám. Én viszont mosolyogva nézek körbe. A zajon. A nevetésen. A vitákon. Az életen. És hirtelen eszembe jut Szicília. Az a sötét hajnal. Az a döntés. Az a félelem. És rájövök, hogy a boldogság nem egy pillanat volt. Hanem egy döntés. Minden egyes nap. - Mert vasárnap mindenki itthon van. - felelem végül. Hope bólint, mintha ez magától értetődő lenne. És talán az is. Ebéd után a férfiak a kertben állnak. A gyerekek labdáznak. Blaise mellém ül a teraszon. - Boldog vagy? - kérdezi. Kinézek Gianra. Ahogy Alberto vállára csap és nevetnek valamin. Ahogy Saul és Beto jàtszik Matteoval, ahogy Hope és Rose a labda után szalad. - Igen - mondom ki halkan. - Most már igen. - és ez nem egy fellángolás. Nem szenvedély. Nem menekülés. Hanem béke. Az este lassan leszáll. A gyerekek elfáradnak. Alberto és Blaise összepakolnak. A búcsú nem fájdalmas, mert tudjuk, holnap újra találkozunk. És végülis csak a szomszédba mennek. Amikor végre csend lesz a házban, Gian mellém ül a kanapéra. A fejem a vállára hajtom. - Szeretem az életünket. - szólalok meg halkan. - Én is. - feleli azonnal. - És most már tudom, hogy ez mindig így lesz. - felnézek rá. Nem nagy szavakkal. Nem drámával. Hanem minden egyes reggellel. Minden vasárnappal. Minden öleléssel. Gian az arcomhoz ér. - Megérte küzdeni. - mondja egyszerűen. És én tudom. A vér. A fájdalom. A menekülés. A döntések. Mind azért, hogy egyszer egy vasárnapi ebédnél ülve azt mondhassam: Nem túléltem. Hanem boldog vagyok. És amikor aznap este elalszom mellette, már nem attól félek, hogy elveszítem. Hanem attól, hogy az idő túl gyorsan telik. És talán ez a legnagyobb béke, amit valaha ismertem.

 

Vége...