60. Rész: After all that we've been through

 ~ Gianmarco Salvatore ~ 

Egy ideig csak állok az ajtó előtt. A fürdő túloldalán víz csobogása hallatszik. Egyenletes. Hideg. Távoli. Nem tudom, sír-e. Nem tudom, remeg-e. Nem tudom összetört-e megint. És ez az, ami igazán megijeszt. Nem az, hogy haragszik rám. Hanem az…hogy még mindig egyedül hordozza mindazt, ami történt vele. Amit nem tudtam megakadályozni. Amit nem tudok kitörölni. Amitől nem tudom megvédeni… még most sem. Lassan a falnak támasztom a homlokom. Behunyom a szemem. Capoként mindig tudtam, mit kell tenni. Parancs. Lövés. Vér. Csend. Egyszerű volt. Kegyetlen… de egyszerű. Férfiként… férjként, már nem. És talán most először értem meg igazán: nem megvédenem kell őt a múlttól. Hanem ott maradni mellette, támogatni és újra építeni őt. Nem kopogok újra. Csak lecsúszom a fal mentén a földre, lassan… hangtalanul…és várok. Nem percek telnek el. Valami más. Valami, ami közelebb van az örökkévalósághoz, mint az időhöz. Hallom a saját szívverésem. Túl hangos ebben a csendben. Túl élő. Arra gondolok, hányszor ültem már vérben. Hányszor vártam lövésre. Hányszor hittem, hogy meghalok. És most…itt… egy fürdőszoba ajtaja előtt…sokkal jobban félek. Mert most nem az életemről van szó. Hanem róla. A víz eláll. Csend. Olyan csend, ami után régen mindig kiáltás jött. Vagy sírás. Vagy törés. Most… semmi. A kilincs nem mozdul rögtön. Mintha ő is ugyanúgy félne…attól, ami kint vár rá, mint én attól, ami bent van vele. Aztán…lassan…nagyon lassan…kinyílik az ajtó. Felnézek. Elena ott áll. A haja nedvesen omlik a vállára. Az arca kipirult… nem a víztől, hanem a sírástól, amit próbált elrejteni. Egy vékony póló van rajta. Semmi több. Olyan törékenynek tűnik…hogy belesajdul a mellkasom. És közben pontosan tudom: ő a legerősebb ember, akit valaha ismertem. Nem szólunk. A csend most nem üres. Hanem feszült… mint egy híd két szakadék között. Azonnal felállok. De nem lépek közelebb. Most nem. Most nem az kell neki, hogy elérjem. Hanem hogy dönthessen. Hosszú másodpercekig csak nézzük egymást. Két ember. Két túlélő. Két seb, ami még mindig vérzik… csak már nem látszik. Aztán megszólal. Olyan halkan, hogy alig hallom. - Gian… - suttogja. A hangja rekedt. Mégis határozott. Nem válaszolok. Mert félek attól, amit mondani fog. És attól is… amit én fogok. Nagy levegőt vesz. - Azt akarom… - kezdi halkan. - Hogy bánj velem úgy… mintha semmi sem történt volna. - a szemei fáradtan csillognak de tudom hogy ez nem fizikai fáradtság. A szavak lassan érnek el hozzám. Mintha víz alatt hangoznának el. Nem mozdulok. Nem lélegzem. Csak nézem. Ő folytatja, mert a némaságom megijeszti. - Nem akarok törött lenni a szemedben. Nem akarom, hogy félj hozzám érni, vagy hogy sajnálj. Csak… a feleséged akarok lenni. Úgy, mint régen. - kéri és tudom mennyire fontos ez neki. Mert ez most nem hiszti, nem valami jelentéktelen dolog hanem küzdelem. Az ő harca saját magával. Az utolsó mondatnál megremeg a hangja. És bennem valami szétszakad. Egy lépést teszek felé. A kezem majdnem megérinti az arcát…de megáll félúton. Mert nem tudom, szabad-e. - Elena… - a nevét kimondani is fáj most. - Én… ezt akarom a legjobban a világon. - mondom komolyan és az ő szeme felcsillan egy pillanatra. Remény. És pont ezért kell kimondanom azt ami bennem van. Nem akarom tagadni és nem is szabad mert ha nem beszélünk róla akkor esélyünk sincs tovàbb lépni. Megrázom a fejem. Nagyon lassan. - De nem tudok úgy tenni… mintha semmi sem történt volna. - vallom be őszintén amit érzek. A remény a szemében elhalványult. Látom. Érzem. És legszívesebben visszaszívnám az egészet. De nem hazudhatok neki. Soha többé nem. - Nem azért… mert más lettél. - sietek hozzátenni. - Hanem mert én lettem más. - a hangom egyre halkabb. - Amikor rád nézek…nem azt látom, ami történt. Hanem azt… hogy majdnem elveszítettelek. - most már nem tudok a szemébe nézni. A padlót bámulom, mint egy gyerek. - És ez… megijeszt. Annyira… hogy inkább lassan mennék. Csak hogy biztosan ne veszítselek el újra. - kimondom és elhallgatok. Csend telepszik rànk. Hosszú. Fájdalmas. Igaz. Aztán megérzem az ujjait az arcomon. Olyan óvatosan ér hozzám…mintha engem féltene. Felnézek. Könnyek vannak a szemében. De nem düh. Nem csalódás. Hanem… megértés. - Nem te tehetsz erről, hanem èn. - suttogja. - És én nem akarok emlékezni az elmúlt egy hónapból semmire. El akarom felejteni. Én…én ugyan az akarok lenni akibe beleszerettél, akit boldogan csókoltàl meg nap mint nap, akivel….- nem fejezi be, nem tudja mert felzokog. A mellkasom összeszorul. Nem bírom tovább. Magamhoz húzom. Erősen. Szinte kétségbeesetten. Az arcom a hajába temetem. - Nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna… - suttogom. - De megígérem… hogy megtanulom hogyan ne emlékeztesselek a történtekre. És én még mindig boldogan csókollak meg Elena. És megőrülök érted. - mire kimondom érzem ahogy a karjai körém fonódnak. - Nem akarok többé félni…- felnéz rám. A levegő is megáll vele együtt. - Se tőled…se magamtól…se attól… ami történt. - fejét a mellkasomra hajtja és felsóhajt. Érzem az ujjai remegését. Úgy tartom, mintha az egész világ súlya rajta lenne. És talán rajta is van. De már nem egyedül. Nagyon sokáig nem mozdulunk A villa csendes. Szicília csendes. És bennem valami végleg elhallgat, ami egész életemben üvöltött: a harc. - Talán otthon jobb vagy legalább könnyebb lesz. - suttogja a mellkasomban. Lehunyom a szemem. - Talán. - ismétlem meg. Az éjszaka hátralévő része csendben telik. Nem vágyban. Nem szenvedélyben. Hanem valamiben, ami sokkal ritkább: békében. Egymás mellett fekszünk. Az ujjaink összefonódva. És most először nem attól félek, hogy elveszítem őt. Hanem elhiszem hogy végre megtarthatom. Nem tudom, mikor alszom el. Csak azt, hogy amikor felébredek…még mindig itt van. Elena feje a mellkasomon pihen. A haja szétterül a bőrömön, a légzése lassú… mély… békés. Olyan békés, amilyennek már nem hittem, hogy valaha látom. Odakint a sötét már nem teljes. A függöny szélén halvány, szürke fény szivárog be. A hajnal első jele. Szicília utolsó hajnala számunkra. És furcsa módon…nem érzek semmit a sziget iránt. Se haragot. Se hálát. Se fájdalmat. Mintha minden, ami ide kötött…éjszaka elhalt volna bennem. Csak egyetlen dolog maradt. Elena! Nem mozdulok. Félek megzavarni ezt a csendet. Félek, hogy ha megmozdulok, kiderül… csak álmodom. De aztán Elena lassan megmoccan. A keze ösztönösen szorosabban fogja az ingemet, mintha álmában is attól félne, hogy eltűnök. A mellkasom összeszorul. Még mindig így fél. Még mindig így kapaszkodik. És tudom…ez az, amit soha nem bocsátok meg magamnak: hogy nem voltam ott, amikor a legjobban kellett volna. Lassan felnyitja a szemét. Először nem néz rám. Csak hallgat. Figyel. Mintha ellenőrizné, valóban itt vagyok-e. Aztán felnéz. És amikor a tekintetünk találkozik…valami csendesen megváltozik a levegőben. Nem hirtelen. Nem drámaian. Hanem úgy…ahogy a sebek gyógyulnak. Lassan. Szinte észrevétlenül. - Hajnal van… - suttogja rekedten. - Igen. - felelem röviden. Ennyi. Mégis… benne van minden. Egy éjszaka túlélése. Egy élet túlélése. Kettőnk túlélése. Sokáig nem szólunk. A fény lassan erősödik a szobában. Nem vakítóan. Csak puhán… melegen…mintha nem akarna megijeszteni minket. Elena ujjai lassan köröket rajzolnak a mellkasomon. Gondolat nélkül. Ösztönösen. Mint valaki, aki tanulja újra…mit jelent biztonságban lenni. - Gian… - mondja halkan. A hangjában nincs félelem. Csak valami nagyon mély… nagyon régi fáradtság. - Igen? - a hajába csókolok. Hosszú ideig nem folytatja. Látom rajta, hogy küzd. Nem a szavakkal. Hanem azzal hogy kimondja-e egyáltalán. A szívem lassan, nehezen ver. Érzem…ez fontos lesz. Talán a legfontosabb. - Nem akarok többé a múltban élni, Gian. Nem akarok többé csak túlélni. - a lélegzete megremeg. - Élni akarok. Veled. - mondja ki végül és a világ megszűnik körülöttünk. Nincs Szicília. Nincs vér. Nincs háború. Csak ez az egy mondat. És bennem…valami végleg eltörik. Nem fájdalmasan. Hanem felszabadítóan. A karjaim szorosabban fonódnak köré. Az arcom a hajába temetem. És hosszú idő után először…nem tartom vissza. A könnyet. A levegőt. Az érzést. - Én is… - suttogom rekedten. - Én is élni akarok. Veled. Csak veled. - a hangom szétesik az utolsó szónál. De most nem szégyellem. Mert előtte…nem kell erősnek lennem. Elena feljebb csúszik, a homlokát az enyémnek dönti. A nap első arany fénye pont ekkor éri el az arcát. És abban a fényben…nem a túlélőt látom. Hanem a nőt, akit mindig is szerettem. - Köszönöm… - suttogja. - Mit? - kérdezek vissza értetlenül.  - Hogy nem adtál fel. Még akkor sem…amikor én már majdnem igen. - a szemembe néz, a torkom elszorul. Mert az igazság az, hogy nélküle élni sem akartam màr. De nem mondom ki. Nem kell. Csak megcsókolom. Lassan. Gyengéden. Úgy mintha nem a testét, hanem a lelkét érinteném. És ebben a csókban nincs múlt. Csak jövő. Odakint a nap végleg felkel. Szicília mögöttünk marad. Nem haraggal. Nem vérrel. Hanem…csenddel. És ebben a csendben két ember végre nem túlélni készül. Hanem élni…..