5. Rész: Your love was handmade for somebody like me

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

Vannak akiket tenyerén hordoz az élet. Bármibe kezdenek, bármit is próbálnak elérni szinte úgy mennek át az élet buktatóin, mint kés a vajon. Számukra szinte születésüktől fogva elrendeltetett a siker vagy éppen az, hogy ne érezzék meg egy helyzetben sem a küzdelem igazi súlyát. Ők azok, akik képtelenek később együttérezni másokkal, akiknek mindenért duplán kell megküzdeniük. Számomra születésemtől fogva egyértelmű volt hogy én melyik kategóriát fogom erősíteni. Főleg anyám halála, majd Nico zaklatásai, a nővérem árulása és végül apám halála után volt az a pont amikor szembe kellett néznem a ténnyel hogy egyedül vagyok a világgal szemben. Persze szerencsére Gian mellett megtaláltam önmagam, de igazán a festészet volt az ami végig kísérte az életem. Hobbi szinten űztem majd később menedék lett a gondok elől. Ezért sem volt kérdés számomra hogy mivel szeretnék foglalkozni amikor Londonba költöztünk. A festészet az amiben ki tudom fejezni önmagam, az örömöm, a bánatom és a gyászt amit a lelkem mélyén még mindig érzek a múltammal kapcsolatban. Most pedig a sors egy újabb lehetőséget sodort az utamba, azáltal hogy a saját képeimet vihetem egy neves kiállításra amit Jonahnak köszönhetek. Az igazság az, hogy régen éreztem ennyire otthonosan magam munka közben, mint most. A siker élmény a legjobb motiváció. Fogalmam sincs, hogy hol ment el velünk ennyire az idő. Az este váratlanul ért amikor felpillantottam, pedig jó ideje lámpafénynél restauráltuk már a kiállításra szánt festményeket. - Már ennyi az idő? - sóhajtok fel miközben a lenémított mobilomért nyúlok ami már számtalan nem fogadott hívást jelez a férjemtől. - Szerintem mára fejezzük be. Este nyolc óra. - javasolja az egyik kollégám amivel mind egyet is értünk. - Akkor reggel találkozunk. - köszönök el mindenkitől mosolyogva majd miután összepakoltam a holmim sietve hagyom el az épületet. Már a kocsiban ülök amikor megcsörren a telefonom de ezúttal nem Gian hív hanem Alberto. - Szia. Baj van hogy ilyenkor hívsz? - veszem fel azonnal a kihangósító segítségével, mert vezetés közben nem szeretek telefonálni és balesetveszélyesnek is tartom. - Szia. Nincs baj csak neked is megszerettem volna köszönni a pénzt. - feleli, én azonban nem tudom miről beszél. - Milyen pénzt? - kérdezek vissza meglepetten. - Gian nem mondta? - ezúttal Alberto van meglepve. - Ami az illeti nem beszéltem ma vele, rengeteg a munkám. Még csak most tartok haza felé. - mondom kicsit fáradtan, bár ez nem panasz részemről hiszen szeretem a munkám. - Kölcsön kértem tőle mert anyagilag kicsit megszorultunk, tudod sok most a kiadás Blaise kezelései és ő még nem talált új munkát, a mostani kúra mellett pedig nem is tanácsos dolgoznia. Szóval kölcsön kértem Giantól, de ő azt mondta hogy nem kell visszafizetnem. Ajándék tőletek. - Alberto mesélni kezd, az én szemeim pedig könnybe lábadnak. Egyrészt mert sajnálom őt és Blaiset a helyzetük miatt, másrészt pedig megható Gian gesztusa, büszke vagyok rá és ha lehet még jobban szeretem azért mert ennyire jól bánik az öccsével. - Oh hát nem kell megköszönnöd. Egy család vagyunk. - mosolyogva próbálom rendezni az érzelmeimet. - De hidd el Elena, ez egy olyan dolog amit meg kell köszönnöm. Rengeteg pénzről beszélünk. - informál és ismét meglep. - Igen? Mégis mennyiről? - kérdezem kíváncsian. - Fél millió dollár. - halkan mondja ki az összeget. - Oké. - nyögök csupán ennyit miközben kihajtok egy körforgalomból. - Nézd Alberto. - sóhajtok fel. - Nem számít mennyi az összeg. Érted? Gian ezt szeretetből adta nektek és a helyében én is így tettem volna. Ez teljesen rendben van. Sőt örülök, mert ez is azt bizonyítja hogy Gian nagyon igyekszik hogy rendezze veled a kapcsolatát. - mondom komolyan is gondolva minden szavam. - Ez csak pénz. - teszem hozzá végül. - Tudom, de akkor is hálás vagyok. - feleli és hallom a hangján hogy valóban így van. - Amikor nekünk kellett segítség te is mellettünk álltál. Ezen ne agyalj ennyit. Bármiben számíthattok ránk. Rendben? - kérdezem mosolyogva, bízva abban hogy számára ez nem szégyen, hiszen nincs mit szégyelnie. - Rendben. - nevet fel végül. - Csak ennyit akartam Elena. Mindent köszönök. Jó éjt. - köszön el amibe csak azért is belecsempészi a hálálkodó szavakat. - Jó éjt. - bontom a vonalat és közben be is kanyarodok az utcánkba. A házunk előtt leparkolok és sietek is be. Amikor belépek az ajtón azonnal észreveszem hogy szokatlanul nagy a csend és a rend. Ahogy tovább haladok a házban, Giant a konyhában találom amint éppen mosogat. Ez a látvány megmosolyogtat és jól is esik. - Megjöttem. - szólalok meg halkan, mert a fiúkat nem látom, így biztosra veszem hogy már alszanak, elvégre este fél kilenc van. - Szia bébi. - Gian mosolyogva fordul felém, én pedig egy csókot is csenek tőle. - A vacsorád a mikróban. A fiúk már ettek, aztán megfürdettem őket és már alszanak. Rendet tettem és lassan a mosogatással is végzek. - sorolja mi mindent csinált. - Nem is tudom mivel érdemeltelek ki. - büszkén nézek rá miközben leülök az asztalhoz. - Azt én sem tudom. - pimaszkodik velem jókedvűen. - Eszel? Mert akkor megmelegítem a vacsorád. - kérdezi de a válaszomat meg sem várva kapcsolja be a mikrót. - Éhen halok. Ma enni sem volt időm annyi munkám volt. Azt sem vettem észre hogy hívtál, sőt azt sem hogy közben beesteledett. - sóhajtok fel. - Semmi gond kicsim, én mindent elintéztem. - elém teszi a tányér blognait. - Jó étvágyat. - puszit nyom a homlokomra. - És hogy haladtok a munkával? Kész lesz minden kép a kiállításra? - érdeklődik miközben leül mellém, én pedig neki látok a vacsorámnak. - Hm...igen. - bólintok. - És Jonah ma egy szuper ajánlatot tett nekem. - teszem hozzá mosolyogva. - Jonah érdekében remélem hogy tisztességes ajánlatról van szó. - szólal meg és a hangjából egy kis féltékenység is kicseng. - Szerinted örülnék ennyire, ha nem lenne az? - kérdezek vissza. - Igaz. - vonja meg a vállát. - Szóval mi az az ajánlat? - kíváncsiskodik. - Jonah barátja rendezi ezt a kiállítást és az az ötlete támadt hogy a régi képek mellett, új még kezdő művészek képeit is kiállítja. Jonah pedig engem ajánlott. Elfogadtam, mert ez nagyszerű lehetőség számomra hogy megmutassam a nagyközönségnek a saját munkáimat is, na és persze hatalmas megtiszteltetés is részt venni egy ilyen eseményen mint művész. - mesélem lelkesen és Gian arcára is ragyogó mosoly kúszik. - Büszke vagyok rád szívem, megérdemled a sikert. - dícsér és nekem furcsa mód ez most a lehető legtöbbet jelenti. Gian véleménye mindigis a legfontosabb volt nekem. - Köszönöm. - nézek rá hálásan. - Egyébként én is büszke vagyok ám rád. - leteszem a villám és szembe fordulok vele. - Igazán? - nevet fel miközben megfogja a kezem. - És miért? - érdeklődik őszinte kíváncsisággal. - Haza felé jövet, felhívott Alberto. Megköszönte a pénzt amit adtál nekik. - adom meg a választ. - És ezért vagy büszke rám? - értetlenül mered rám. - Hát persze Gian! Büszke vagyok arra akivé váltál saját önszántadból. Csodálatos apa és férj vagy, és mindeközben nagyszerű testvér vált belőled. El sem tudod képzelni mit jelent számomra az hogy Alberto és te ennyire egymásra találtatok. És biztos vagyok benne hogy Albertonak is sokat jelent hogy számíthat rád minden helyzetben. - komolyan beszélek, de a mosolyom levakarhatatlan. Boldoggá tesz a tudat hogy minden szavam igaz Gianra. - Ez nálad valami furcsa berögződés? - nevet fel és közelebb hajol hozzám. - Alberto és én igen, már jó testvérek vagyunk. Ezt szeretted volna, én tettem is érte és örülök hogy így történt mert egy család vagyunk. Ha ezt szeretnéd hallani tőlem hát kimondom, szeretem az öcsémet és igen, tűzbe mennék érte. - csak suttogja a szavakat, de így is tisztán értem, a vallomása pedig könnyeket csal a szemembe. Először mondta ki hogy szereti az öccsét. - Én pedig téged szeretlek. - meghatódva, szinte a nyakába ugrok és máris hevesen csókolom őt. Szinte szétszakít belülről ez a hatalmas szerelem amit iránta táplálok. Örökké szeretni fogom a férjem. - Szeretlek. - a nyakamba csókol majd ismét ajkaimat ejti rabul miközben feláll és egy határozott mozdulattal az ölébe emel. - Olyan boldog vagyok veled. - szalad ki a számon amikor már az emelet felé tart velem, a hálószobánkba. - Ennek örülök mert most még egy kis plusz boldogságban lesz részed. - mosolyog rám ahogy belép velem a hálónkba és becsukja mögöttünk az ajtót. - Oh tényleg, a kárpótlásod még vissza van. - nevetve dőlök az ágyunkra, Gian pedig követi a példám. - Mennyire igaz. - magához von és máris újra érezhetem ajkaninak selymes simogatását.