7. Rész: I can't escape this now

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

Jonah kérésére három képemet választottam ki a kiállításra. A műveimről ma reggel egyenlőre csak fotókat hoztam, hogy Jonah a mai megbeszélésén, meg tudja majd mutatni a kiállítást szervező barátjának. Őszintén remélem hogy elnyeri majd a munkám a tetszését, és próbálok hinni abban hogy valóban tehetséges vagyok. Kislány korom óta imádok festeni, de ez számomra mindig is csupán egy kreatív hobbi volt amit amatőr módón mégis lelkesen kezdtem el, aztán az évek során észrevettem magamon a fejlődést. Valahogy a rutin meg az évek, ahogy szokás mondani meghozták az eredményt és most életem legnagyobb lehetősége előtt állok, ahol a hobbi és a munkám egybeforr. Szerencsésnek érzem magam, ugyanakkor hálás is vagyok Jonahnak amiért rám gondolt. - Elena. - szólít meg az említett amivel ki is szakít a gondolataimból. - Igen, Jonah? - mosolygok rá kedvesen. Valahogy tegnap óta már nem látok rémeket, pedig az elmúlt három év alatt amióta ismerem őt, már mindent elképzeltem róla. Eleinte csak zavaró volt a tekintete ahogy mindennap engem méregetett, majd ez az érzés a hosszú hónapok mindennapjai alatt átváltott bennem undorrá, annak ellenére is undorodtam Jonahtól hogy nem nevezhető rossz pasinak, sőt kifejezetten jóképű. Tegnap viszont úgy éreztem magam mint egy idióta, hiszen ténylegesen soha nem közeledett felém, okot sem adott arra igazán hogy én félre értsek bármit is. Bevallom emiatt szégyenlem is magam kicsit. Az előítéleteim rabja lettem Jonahval szemben. Most viszont azt látom hogy egy kedves, támogató, rendes főnök. Istenem! Nem is tudom miért hittem azt hogy akar tőlem valamit ami nem tisztességes. - Bejönnél kérlek az irodámba? Öt perc az egész. - mosolyog vissza rám és én el is indulok, első szóra engedelmeskedek neki. Amikor belépek az irodába, ő ismét az asztala szélének támaszkodva néz rám, én pedig becsukom magam mögött az ajtót. - Ma együtt ebédelek azzal a kedves barátommal aki a kiállítást szervezi. Elhoztad a képeket amiket kértem? - kérdezi kedvesen. - Igen. Három munkámat választottam ki és azokról hoztam fotókat. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket. - átnyújtom neki a kezemben szorongatott mappát amiben a fotók vannak. - Egészen biztos. - simít végig a kezemen ahogy átveszi tőlem a fotókat, de nem tulajdonítok neki nagyobb figyelmet. - Ha gondolod gyere velem a megbeszélésre. Igazából ez egy ebéd lesz, enni pedig te is szoktál. - nevet fel a saját poénján. - Akkor te magad is megmutathatod a kiállítás szervezőjének a képeidet. - ajánlja fel kedvesen. - Igazán? Nem akarok zavarni. - feszülten babrálok a nadrágom szélével. - Ha zavarnál, nem hívtalak volna drágám. - becézget, ami igazából nem nagyon tetszik, de nem teszem szóvá, hiszen a főnököm. - Rendben, ez esetben szeretnék menni. - mosolygok rá. - Fantasztikus. - csapja össze elégedetten a tenyereit. - Fél óra múlva indulunk. - informál én pedig egy bólintással jelzem hogy tudomásul vettem majd kisétálok az irodából. Megint egy pillanatra hatalmába kerít az a bizonyos furcsa érzés, amit három éve érzek Jonah iránt, az undor. A becézése és az ahogy hozzám ért, egyáltalán nem tetszik, és bízom benne hogy többet nem fordul elő, vagy ha mégis akkor szólnom kell neki. A munkámmal játszok, de ezt akkor sem engedhetem meg neki. Talán még sem tévedtem vele kapcsolatban korábban. Nem akarok csalódni benne, hiszen azáltal a munkámat is elveszíthetem. A következő fél órát munkával töltöm és el is repül az idő. Már csak Jonah hívó szava zökkent ki a gondolataimból amikor figyelmeztet hogy indulunk. Szerencsére az étterem ahová tartunk nincs messze így gyalog tesszük meg az öt perces távot. Magamban hálát adok a sorsnak hogy nem kell Jonahval kettesben egy autóban utazgatnom a városban. Az étterembe érve már vár minket az egyik asztalnál a kiállítás szervezője és egyben Jonah jó barátja. - Elena had mutassam be neked régi jó barátomat Drew Lincolnt. - Jonah vezet a férfi elé. - Drew, ő itt Elena, akiről már meséltem neked. - bemutat minket egymásnak majd helyet foglalunk az asztalnál. Miután leadjuk a rendelésünket a beszélgetés gyorsan a kiállításra terelődik és Drew lelkesen mesél a terveiről. - Nagyon jók a képeid Elena. - Drew a kezében tartja a mappámat amikben a fotóim vannak a festményeimről. - Tehetséges festő vagy. - dícsér és engem ez büszkeséggel tölt el. - Látod barátom, mondtam neked hogy az én Elenám tehetséges nő. - Jonah lelkesen beszél a barátjához rólam miközben egyik kezével átkarol és kissé magához von. Már a megnevezése is sértő, tekintve hogy férjes asszony vagyok és nem az ő Elenája, arról már nem is beszélve hogy ismét engedély nélkül ért hozzám. De ezúttal sem teszem szóvá. - Mind a három képet akarom a kiállításra. - dönt végül Drew és ez kissé eltereli a figyelmem Jonah még mindig rajtam tartott kezéről. - Nagyon szépen köszönöm. - mosolyodok el hálásan, hiszen ez hatalmas megtiszteltetés. - Igazán nincs mit. Nekem viszont mennem kell, a helyszínen még káosz uralkodik és mielőbb megoldást kell találnom az apróbb problémákra. A képek szállításával kapcsolatban még keresni foglak. - néz rám Drew miközben feláll majd elköszön tőlünk és sietve távozik is. Megértem őt, hiszen egy neves esemény szervezésével bízták meg, ami hatalmas felelősséggel jár. - Na? Örülsz? - Jonah fordul felém teljes testével amennyire az asztal és a szék engedi neki. - Igen, nagyon. - bólogatok. - Köszönöm Jonah, nélküled ez nem sikerült volna. Hálás vagyok neked. - vallom be, hiszen ez az igazság. - És mennyire vagy hálás? - halkabban szólal meg, míg egyik keze ezúttal az asztal alatt a combomra simul. Még így nadrágon keresztül is libabőrös leszek az undortól, ahogy felfogom a kérdése miértjét. - Nagyon hálás vagyok. - úgy teszek mintha nem értettem volna mire is célozgat és közben lesimítom magamról a kezét. - Ezek csak szavak Elena. - sóhajt fel. - De hol vannak a tettek? - kérdezi suttogva ahogy közelebb hajol hozzám. - Mit vársz tőlem Jonah? Hogyan háláljam meg? - felelek kérdéssel, mélyen magamban abban bízva hogy csak félre értem mire is akar célozgatni. - Talán lehetnél kicsit kedvesebb. - keze ismét a combomra simul, de ezúttal sokkal feljebb mint az előbb. - Egy kicsit odaadóbb. - a nyakamhoz hajol. - Tettre készebb. - sorolja tovább. - Már három éve várom hogy ha csak egy kicsit is de az enyém legyél. - a nyakamra csókot lehel és ez végleg betölti nálam azt a bizonyos poharat. Úgy ugrok fel a székről mint akit kilőttek. Még szerencse hogy az étterem egy eldugodtabb részén vagyunk, a többi vendég kíváncsi tekintetétől elzárva. - Nem fekszem le veled. - jelentem ki határozottan. - Miért nem? - nevet fel gúnyosan. - Férjem van és gyerekeim. Nem rémlik? - fel vagyok háborodva, egyúttal pedig bebizonyosodott hogy a megérzéseim nem csaltak Jonahval kapcsolatban. - Nem kértem hogy válj el. - vonja meg a vállát. - Szeretem a férjem, soha nem csalnám meg. - mondom teljesen komolyan. - Kár! - színpadiasan felsóhajt és ő is feláll. - Azt hittem a munkádat is szereted. - teszi hozzá lazán, de értem mit akar ezzel elérni. - Zsarolni akarsz? Ha nem fekszem le veled elveszítem a munkám? - kérdezem már a sírás szélén állva. Nem vagyok én olyan kemény nő hogy mindent kibírjak. - Neked volt egy álmod Elena, elintéztem hogy a képeid kiállításra kerüljenek. Nekem te vagy az álmom és elvárom hogy te is teljesítsd azt amire én vágyok. - közelebb lép hozzám, a mellkasa szinte az enyémet súrolja. - Soha! - rázom meg a fejem. - Akkor búcsút inthetsz a kiállításnak és a munkádnak is. - egyik tenyere az arcomra simul és én túl figyelmetlen vagyok mert a következő pillanatban erőszakosan ránt magához, ajkait az enyémekre nyomja és vadul csókol meg. A számat összezárom de ő kissé megharapja alsó ajkam amit akaratlanul nyitok szét, így a nyelve szabadon jut át a számba. Minden erőmet összeszedve próbálom magamtól eltolni de esélyem sincs. Egy pillanatra eszembe jutnak a tinédzser éveim amiket hasonló módón keserített meg Nico. Nem hagyhatom hogy egy étterem eldugott részén, Jonah ugyan azt tegye velem amit évekkel ezelőtt Nico tett. Kezemmel az asztal felé kezdek el matatni hogy valami fegyvernek használható dologhoz jussak. Az első ami a kezembe akad a kis üveg pohár amiben víz van. Jonah még mindig hevesen csókol, két kézzel szorít magához én pedig kihasználva a helyzetet a poharat egyenesen a fején töröm össze. Az ütés nem túl nagy, de elég ahhoz hogy elszakadjon tőlem. - Rohadj meg Jonah! - köpöm felé a szavakat, majd esélyt sem adva neki hogy ismét elkapjon, megragadom a táskám és futva távozok az étteremből.