11. Rész: Reminds me again it's worth it all

 ~ Gianmarco Salvatore ~

Vannak pillanatok az életben, amik szinte végtelen hosszúra nyújtott, filmszerű jelenetként alakulnak a jelenből a múlttá. Az első igazán felidézhető képekből álló emlék a szüleinkről, ahogy mérhetetlen lágysággal végigsimítanak a hajunkon, a kistestvéreink kacajtól dadogó szavai a nyári napfényben, a temetőben táncoló falevelek a könnyektől sós szélben. A rengeteg első. Az első színpadra lépésünk, a reflektor melege az idegességtől libabőrös bőrünkön, az első, lelkesen ügyetlen csókunk, miközben idegen ujjbegyek érintenek meg az arcunkon, az első alkalom, amikor megengedjük valaki másnak, hogy teljesen meztelenül, pajzsok és falak nélkül pillantson meg minket. A villogó zöld az esőcseppek áztatta jelzőlámpán, a cipő sarkak ütemes kopogása a zebrán. A jobbról érkező kocsi a perifériádban, a kerekek fülsértő csikorgása, a hullámzó pocsolyák ringadozása. A sebtében félrerántott kormány, a füledben visszhangzó szívdobogás, a véred heves zúgása a bőröd alatt. Egy lehetetlen ütközés, bizarr reccsenések, beton keménye, a víz hidege, a vér szaga. Fájdalommentes lebegés, az elmédben felhangzó kérdés: mi történt? Sokk. Aztán fájdalom, kívül-belül de a külsőről legalább tudod, hogy előbb, vagy utóbb, de elmúlik. Időről-időre visszatér talán, ahogy hamarabb kezd sajogni, minthogy az esőfelhők ellephetnék az eget, de nem fogsz egy tőrrel a mellkasodban létezni az év összes napján, a nap összes órájában. A belső fájdalmak vagy így, vagy úgy, de egy életen át kísértenek kézen fogva. Látod, a részeddé váltam, és ha szabadulni akarsz tőlem, az ujjaim bilincsként szorulnak majd a csuklódra. Ilyen belső fájdalmak gyötörnek engem is nap mint nap, mert bár magam mögött hagytam Szicíliát attól én még én maradtam és a múltban elkövetett bűneim a jelenemet is végig kísérik. Alig fél órája dobtam ki a feleségem az irodámból, de még most sem tudtam megnyugodni. Nem az borított ki hogy számonkért, hanem az a csalódottság ami a szemeiben tükröződött irántam. Igen! Az baszta fel az agyam. Hallgatnom kellett volna Albertora és tagadni hogy bármi közöm lenne Jonah jelenlegi állapotához de ahogy Elena akkor abban a pillanatban rám nézett, képtelen voltam hazudni neki. Beismertem a tettem és ott mind a kettőnknél elszabadultak az indulatok. Még az sem borított ki igazán hogy torka szakadtából üvöltötte az arcomba hogy gyilkos vagyok, hiszen az vagyok. És oly sok mindennel bánthatott volna, felhozhatta volna az apja és a nővére halálát is, amikért szintén én felelek, de ő helyette a saját apám halalát használta fel ellenem, tudva hogy azzal tud bennem a legnagyobb kárt tenni. Bevallom az az egy mondata padlóra tett. Apám évekig volt a példaképem, tiszteltem és a magam módján szerettem is őt, de amikor Elena élete volt a tét, én habozás nélkül húztam meg a ravaszt. Ennek is már lassan hat éve, de mintha tagnap történt volna. Kísért az álmaimban és akkor is ha magamnál vagyok. Elena pontosan tudta ezt, mégis ellenem fordította. Éppenséggel okolhatnám a feleségem mindenért még a mostani lelkiállapotomért is, de azzal magamnak is hazudnék. Elena csak őszinte volt, én vagyok az aki nem tud együtt élni azzal a sok kegyetlenséggel amiket korábban követtem el. Elenara nem vagyok dühös, de magamra annál inkább. Ráadásul fogalmam sincs mi fogad majd amikor este haza megyek. Elena nem az a fajta aki könnyen felejt, én mégis reménykedek abban hogy ezen is túl tudunk lendülni. - Mr. Salvatore. - a titkárnőm zavar meg a gondolatmenetem kellős közepén. - Igen? - kérdezem, hevesebben a kelleténél. - Egy hölgy keresi önt. - feleli félénken. - Adjon neki idő pontot, most nem érek rá. - mondom komoran. - A hölgy azonnal beszélni akar önnel. - a titkárnőm akadékoskodik, ami nem segít abban hogy az idegeimet lenyugtassam. - Hogy hívják? - utalok a nőre aki ennyire találkozni akar velem. - Sancia Bianchi Mengoni. - közli a hosszú nevet, mégis a második név az aminek hallatán meghűl bennem még a vér is. - Engedje be. - mondom végül, a titkárnőm kilép az ajtón, néhány másodpercel később pedig pontosan az a személy lép be rajta akire a név hallatán számítottam. - Sancia. - nézek a nőre akit talán tíz éve láttam utoljára. - Gian. - ejti ki a nevem miközben felém sétál. Nyugodt és magabiztos mint mindig. Nem tudok róla egy emléket sem felidézni amikor ne lett volna ilyen mint most, határozott, erős nő. Egykor úgy volt hogy ő lesz majd egy nap a feleségem. Talán tizenhét éves lehettem amikor apám tette szóvá, hogy Sancia a nekem való nő. Akkor én is azt hittem így van, de a sors más utakra sodort minket. - Mi szél hozott Londonba? - kérdezem és az egyik székre mutatok, helyel kínálva őt. - Nem ülök le az apám gyilkosával egy asztalhoz. - közli és én még levegőt is elfelejtek venni. Lorenzo Bianchi is valóban az én áldozataim egyike. - Bosszúvágy hozott ide? - újabb kérdést teszek fel, de persze nem félek. - Nem. - vágja rá azonnal. - A szükség az ami ide hozott. - teszi hozzá, én azonban nem értem mire akar ezzel célozni. - Jól tudom hogy Cassetti tőled kért segítséget a Capo ellen. - közli könnyedén. - De nemet mondtam neki. - felelem hiszen ez az igazság. - Tudom. - bólint. - Nekem viszont nem mondhatsz nemet. - mosolyodik el. Nem tudom eldönteni hogy gyűlöl e az apja ellen elkövetett bűneim miatt vagy sem. Összezavar a viselkedése. - Az attól függ mit kérsz. - vonom meg a vállam ezzel belemenve a játékba. - Christian minden családot maga mellé akar állítani a Capo ellen. Egyenlőre nyíltan még senki sem állt mellé. Az igazság az hogy egyik család sem fogadta el Cassettit a vezetői székben. Miután te eljöttél és az a majom vette át a helyed minden felborult. Az az elkényeztetett kis senki, jogtalanul van ott ahol most. És ennek ellenére is van pofája a Capo helyére pályázni. - Sancia beszélni kezd és én csak hallgatom. - Nekem ehhez már semmi közöm. - az irodám ablakán bámulok ki a városra. - Tartozol a szervezet tagjainak annyival hogy segítesz nekünk. Miután megölted az apámat, hozzá kellett mennem a sofőrünkhöz hogy a családom élére kerüljön valaki, de persze a háttérből én irányítom a férjemet is. De Stefano Borelli lánya nem volt ennyire szerencsés, Serenát egy hatalom mániás féreg vette feleségül hogy a Borelli klán élére kerüljön. Mario Rossi szövetséges nélkül maradt azáltal hogy a Salvatore klán kilépett a szervezetből, a Pedersoli család pedig megszűnt Alfonzó halála után. Már meg ne sértődj Gian, de a szervezet amiért egykor te magad is küzdöttél, jelenleg a pusztulás szélén áll és ennek csak te vagy az oka. - mellém sétál és miközben beszél engem minden szava pofonként ér. Magam is tudom hogy miket tettem és mi lett a következményük. - Mit vársz tőlem? - fordulok hirtelen szembe vele, alig egy lépésre állunk egymástól. - Gyere vissza Szicíliába, vedd vissza a helyed Christiantól, minden család melléd áll Gian. - szinte könyörög. - Megöltem az apádat és Stefano Borellit is. Miért akarnátok pont engem a szervezet élén látni? - teszem fel a kérdést, ami úgy érzem jogos. - Cassetti csak az első lépés. Ha őt kiiktattuk, téged teszünk a Capo helyére. És hogy miért? - elém lép, egészen közel és úgy néz fel a szemeimbe. - Miután Capo leszel, törleszthetsz a családjainknak. Töröld el a szabályt miszerint nő nem örökölheti a család vezetését. - mondja ki végül azt ami mindennél többet jelent a számára. - Szabadíts fel engem és Serenát egy kényszerházasság alól. - ismét könyörög és bevallom sajnálom őt. Ezt a szabályt valóban csak a Capo másíthatja meg. Így már értem mit miért tesz. - Legyél újra az a Gian akit megismertem tizenhat évesen. - suttogja majd egy pillanatra ajkait az enyémekre simítja. Nem csókol meg, inkább nevezném ezt egy apró szájra puszinak, de éppen elég ahhoz hogy eszembe juttasa Elenát. - Nem lehet. - tolom el magamtól majd el is lépek mellette. - Itt van a családom, a feleségem, a gyerekeim. Nem tehetem ezt velük. Ők itt akarnak élni. - mondom komolyan, hiszen ha csak saját magamról lenne szó, habozás nélkül Sancia mellett állnék, de így nem tehetem. - Elena Pedersoli egy boszorkány, egy vipera. Mindent miatta tettél. - Sancia dühösen vágja hozzám a szavait. - A feleségemről beszélsz. - emelem meg a hangom. - Fogsz te még máshogy állni a dolgokhoz. - az elutasításom láthatóan megviseli őt, dühösen kapja fel a táskáját és az ajtó felé siet. - Ha a szervezet végleg elvész, az a te lelkeden fog száradni. - néz még rám egy pillanatra majd kilép az ajtón és én pontosan tudom hogy minden szava igaz.