12. Rész: You know I'll never be what you wanted

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

Az embernek néha számot kell vetnie, kiváltképpen ha olyan részéhez ér az életének amelyről érzi, hogy ez most vízválasztó lesz. A múltjával és azzal, hogy mit szeretne a jövőben az életétől. Néha vissza kell tekinteni, vagy éppen a jelenben turkálni kicsit, hogy tudjuk, mi az amit nem feltétlen szeretnénk elrontani a jövőben. Ha jobban belegondolok, nekem gyakorlatilag az elmúlt hat évem csak is arról szólt hogy olyan életet teremtsek ami biztonságos, nyugodt és főleg boldog. Ez a szentháromság jellemzi a legutóbbi éveimet, vagy lehet még a korábbi éveimet is, egészen azóta, hogy szembesültem azzal hogy milyen világba is születtem. A kezdetektől fogva gyűlöltem a maffiát, pedig jól tudtam hogy az apám az egyik legbefolyásosabb ember a szervezeten belül. Már kislányként arról álmodoztam hogy majd ha felnövök akkor tisztességes, rendes férfi lesz a férjem, nem pedig egy bűnöző, nem egy maffia tag. És lám a sors tréfát űzött velem hiszen minden igyekezetem ellenére még az apámnál is veszélyesebb és befolyásosabb férfi lett a férjem, akibe talán már az első találkozásunk során olyan szerelmes lettem, amiről korábban még álmodni sem mertem. Gian életem szerelme, szeretem őt úgy ahogy van, mégis időről időre, visszatérnek a vágyaim a biztonságos, nyugodt és boldog élet reményében. A három felsorolt jelző közül a boldog az stimmel is, hiszen boldog vagyok a férjemmel. A nyugodt már kevésbé valósult meg, hiszen Gian stílusa és a heves természete nem változott, ami pedig maga után vonja a veszélyes helyzeteket is, így a biztonság is elveszett. Újabb hibát vétett azzal hogy Jonaht kórházba juttatta. Mégis inkább érzem magamat bűnösnek a ma délelőtt történtek miatt. Talán így még soha nem gázoltam a lelkébe, ő pedig még sosem dobott ki így ahogy ma tette. Talán ez az oka annak is hogy még nem jött haza, noha elmúlt már este tíz óra. A fiúkat végül nem hoztam haza, mert még most sem tudom milyen hangvételű beszélgetés vár ránk. Egy biztos, ezt is meg kell valahogy oldanunk. A konyhában ülök egy bögre gőzölgő teával a kezemben és várom hogy a férjem haza jöjjön. Hogy miért? Mert látni akarom. Beszélni akarok vele. Azt akarom hogy tudja hogy szeretem és minden szavamat bánom amit ma a fejéhez vágtam. Érezni akarom hogy ő is szeret és mint eddig mindent, ezt is túléljük együtt. A kapcsolatunk a tét, a házasságunk amit nem hagyhatok veszni, hiszen Gian nélkül én már fél ember sem vagyok. Nekem nagyobb szükségem van rá mint a levegőre az élethez. Gondolataimból a bejárati ajtó nyitódása zökkent ki. Hallom hogy belép a házba, biztos vagyok benne hogy ő az, nagy sóhajjal veszem tudomásul hogy a férjem haza jött. Figyelem a konyhát és a nappalit elválasztó boltívet hogy lássam is amikor beljebb jön a házba. Pár pillanatot kell csupán várnom és megpillantom Gian fáradt, meggyötört arcát. Rám néz de nem szólal meg, én sem tudom mit is mondhatnék neki. Bólint majd hátat fordítva elindul az emeletre. Tudom hogy nehéz percek, órák várnak ránk, ha most utána megyek. Kell is néhány perc gondolkodási idő amíg rá tudom venni magam arra hogy egy újabb csatába induljak a férjemmel szemben. Leteszem a bögrémet a konyhapultra és lassan az emeletre indulok. Biztosra veszem hogy a hálószobánban találom majd őt, de amikor oda érek döbbenten figyelem a sötét szobát. A fürdőbe is benyitok de ott sem találom. Éppen visszafelé tartok a folyosón amikor elhaladva a fiaink szobája előtt észreveszem a kiszűrődő fényt. Habozás nélkül nyitok be és ott találom a férjem, az egyik apró ágyon üldögélve, arcát a tenyerébe temetve halkan szuszog. - Gian. - szólítom meg halkan, mire felemeli a fejét és egyenesen a szemeimbe néz. - A gyerekek gondolom Albertoéknál vannak. - szólal meg ő is halkan. - Igen. - bólintok. - Jobbnak láttam ha nincsenek itthon amikor haza érsz. A ma történtek után..- beszélni kezdek de ő közbe vág. - Szóval amiért Jonaht kórházba juttattam, már a fiaimat is félted tőlem? - kérdezi miközben feláll. - Nem, dehogy. - ellenkezek azonnal. - Csak nem akartam hogy veszekedni lássanak minket. - magyarázkodok, hiszen Giantól a fiainkat valóban nem féltem, ő jó apa, a legjobb akit ismerek. - Nem mehet ez így tovább. - csóválja a fejét. - Ez már a második alkalom hogy nem jöhetnek haza az otthonukba, ami elvileg a biztonságot jelenti nekik. Mégsem lehetnek itt mert mi marjuk egymást. Ez így nincs rendben Elena. - közelebb lép hozzám és úgy néz le rám. - Már nem csak kettőnkről szól ez az egész, hanem róluk is. Sőt, ők a fontosak nem mi. - mutat a két kis ágyra amik most üresen állnak a szobában. - Tudom. - bólintok, de fogalmam sincs mire akar ezzel célozni. - Nem tudunk együtt élni Elena. - mondja ki végül a számomra sokkoló szavakat. - Gian, ne csináld ezt. Sajnálom amiket ma mondtam neked. Hibáztam, de ezért nem hagyhatsz el. - két kezemmel megragadom a zakója szegélyét, így tartom őt magamhoz közel. - Mind a ketten hibázunk, folyamatosan. Én mindent megpróbáltam Elena, esküszöm. - kezeit az enyémekre simítja amik még mindig a zakóját szorongatják. - Eljöttünk Szicíliából hogy új életet kezdjünk, megtettem mindent de én ugyan az vagyok érted? Tisztességes munkám van, céget vezetek hogy mindenünk meglegyen, az öcsémmel is minden erőmmel azon vagyok hogy a kapcsolatom rendeződjön és egy boldog nagy családban nőjenek fel a fiaink. Mindent megteszek, de amikor elkövetek egy hibát, akkor te azonnal a pofámba vágod a múltam. Tettem borzalmas dolgokat, öltem is, és te mind közül mindig csak az apám halálát hozod fel ellenem. Érted öltem meg. Csak érted! - kiáltja már az utolsó szavakat. - Igazad van, tudom. - sírom el magam, hiszen pontosan tudom hogy évekkel ezelőtt milyen nehéz volt neki megtenni. - Mindent érted tettem. - üvölti magából kikelve és én jobbnak látom ha hátrálok tőle. - Nagyon sajnálom. - zokogva dőlök a falnak, míg kezeimmel átölelem magam. - Próbálok megfelelni neked, az elvárásaidnak, igyekszem jó apa és férj lenni, figyelni rátok, gondoskodni rólatok, óvni titeket, de neked semmi nem elég. Ez vagyok én Elena! Ha szeretsz akkor így szeress, ha nem akkor pedig nincs ennek az egésznek értelme. Már nem csak egymást tesszük tönkre, hanem a gyerekeinket is. - tovább beszél és tudom hogy igaza van, mégis nehéz ebben a helyzetben megszólalnom. - Én így szeretlek. - hebegem megtörten. - Szicíliában is szerettelek. - teszem hozzá. - De ez egy más világ Gian, itt más törvények vannak. - mondom komolyan, a könnyeimet törölgetve. - Leszarom! - üvölti. - Úgy érzem szétszakadok. Állandóan ezzel basztatsz, míg a múltam lassan kezd utolérni. Ők onnan gyötörnek, te meg itt. - feszülten túr a hajába. - Tessék? - kérdezek vissza döbbenten, mert egy szavát sem értem. - Kik gyötörnek? - kíváncsian lépek felé. - A szervezet. - sóhajt fel. - Azt hittem hogy lezártad Christiannal a dolgokat. - mondom halkan, félve attól hogy számonkérésnek veszi, pedig nem annak szánom. - Vele le is zártam. De a szervezet, a többi család engem akar. - közli és én levegőt is elfelejtek venni. - Bántani akarnak? Bosszút forralnak? - aggódva lépek elé és gyengéden kezeim közé fogom az arcát. - Nem. - feleli és szinte a tenyerembe simul. - Ne törődj vele, nem kellett volna szóba hoznom. Majd én mindent elintézek. Csak te ne basztass mindennel. - szinte könyörög. - Félek. - vallom be. Most hogy a szervezet ismét képbe került, tudom hogy sok álmatlan éjszakát okoz majd nekem ez a tudat. - Nincs mitől. - átölel és én hozzá bújok. Hirtelen a mi gondjaink eltörpülnek és átveszi a helyüket a múlt árnyéka.