20. Rész: Please save me from this hell

~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

 

 

Lassan ébredek fel. Nem hirtelen térek magamhoz, mégis szinte azonnal belém hasít egy megmagyarázhatatlan, nyugtalanító érzés. A szoba túl csendes. Kinyújtom a kezem, az ágy másik oldala felé. Az érintés hideg. A hely üres. A szívem, összeszorul. Tudom, érzem hogy valami nincs rendben. - Gian? - szólalok meg halkan, de nem válaszol senki. Felülök az ágyban. A takaró lecsúszik rólam, a hirtelen tett mozdulat következtében, de most még ez sem tudja elvonni a figyelmem. Körbenézek a szobában és a nyugtalanító érzés még erősebben hasít belém. A szék háttámlájáról hiányzik Gian zakója, ez az első ami feltűnik, majd a szekrényre siklik a tekintetem aminek az ajtaja résnyire nyitva maradt. Apró jelek, mégis túl pontosak. Ezek nem véletlenek, tudom...érzem. Felkelek, magamra veszem a selyem köntösöm és mezítláb indulok el a házban. A padló hideg a talpam alatt. A nappaliba érve érzékelem hogy a ház üres, az asztalon sem vár üzenet. A gyomrom görcsbe rándul. Valamiért azt érzem, hogy ez a nap talán jobb lett volna ha fel sem kell és Gian nem csak elment valahova, hanem valóban Elment...Azonnal eszembe jut a Capo, de próbálom elhessegetni még a gondolatát is annak ami aggaszt, hogy talán Gian elhagyott, hogy talán elment a Capoval. Nem az nem lehet, nem tenne ilyet. Feszülten túrok a hajamba. Leülök a konyhaasztalhoz, a kezeim remegnek amikor összefonom őket. Próbálok logikusan gondolkodni, de a gondolataim szétesnek. Visszaidézem az előző estét. A tekintetét. Az érintéseit. Azt ahogy rám nézett. Akkor nem értettem, miért volt olyan furcsa. Most azonban már azt hiszem tudom. Búcsúzott. A felismerés lassan, fájdalmasan hasít belém. Nem sírok, még nem! Csak ülök magam elé meredve és próbálom megérteni mi is történik most. Gian elhagyott?! Oh Istenem az nem lehet. Magamban fohászkodok, hogy tévedjek, hogy most először a megérzéseim legyenek tévesek. Azt akarom hogy Gian mosolyogva lépjen be az ajtón és mondja azt, hogy csak leugrott tejért a boltba. De tudom, hogy nem tévedek. A miértet nem értem, csak azt tudom, hogy Gian elment és engem nem vitt magával. Ez a gondolat jobban fáj mint bármi más. A világom megállt nélküle. A pultra emelem a tekintetem. A telefonom ott van előttem, de csak nézem mintha idegen tárgy lenne. Fel akarom hívni, de félek attól ami a hívás után jönne. Ami nem más mint a bizonyosság, hogy valóban elhagyott. Mély levegőt veszek és minden erőmet összeszedve a kezembe veszem a készüléket, a kezem remeg. Ideges vagyok. Egy pillanatig csak tartom, az ujjam a kijelző felett lebeg. Ha most felhívom még visszafordulhat. Ha felveszi, minden megváltozhat. Ezen is túl tudunk jutni...együtt. Ha nem, nos...az azt jelenti valóban elment. Rányomok a hívás gombra. Csörög. Egyszer. Kétszer. Minden egyes hang belém mar, mintha visszaszámolna valamihez, amit nem akarok elfogadni. A szívem olyan hangosan ver, hogy alig hallom a hívást. - Vedd fel...kérlek. - suttogom magam elé, de a hívás egyszer csak átmegy hangpostára majd megszakad a vonal. Csak bámulom a kijelzőt, mintha attól megjelenne az arca, a neve vagy bármi és azt mondaná: tévedtem. Hogy mindjárt jön. Újra hívom. Megint semmi. A mellkasom összeszorul, a tokomban gombóc nő. Nem haragszom...még! Próbálok emlékezni, mondott-e bármit tegnap este. Egy félmondatot. Egy pillantást. Egy mozdulatot, ami figyelmeztetett volna. És ekkor megértem. Elment, úgy hogy ne tudjam megállítani. Ez a felismerés fáj a legjobban. Hogy ismer. Tudta, hogy ha elmondja, maradnia kellene. És mégis elment. Nélkülem döntött, nélkülem választott. A telefon lassan csúszik ki a kezemből, mert rájövök, hívhatom akár százszor is....ő már döntött! Nem sírok! Még nem! Előbb ki kell mondanom magamban, azt amit nem akarok. Ki kell mondanom, hogy Gian a család helyett, Szicíliát választotta és visszament, oda ahová mindig is tartozott, amit évek óta hiányolt és amit soha nem volt képes elengedni. - Hogy tehetted? - suttogom a kérdést, amire talán soha nem kapok választ. Az emlékeim, maguktól törnek fel. Az előző este, ahogy hozzám ért, ahogy csókolt, ahogy az enyém volt úgy ahogy én az övé. Azt hajtogatta, hogy szeret. Hogy nem vettem észre, hogy az egész egy búcsú volt? Elhittem neki, hogy szeret, most is hiszek benne. És ettől fáj a legjobban. A szemem csípni kezd, pislogok párat de a könnyeim így is kibuggyannak. Egy aztán még egy. Gyorsan letörlöm őket, mintha megállíthatnám, mintha nem lenne jogom sírni. Aztán eltörik bennem valami. A vállaim megremegnek. A levegő hirtelen, túl kevésnek tűnik. Összegörnyedek, karjaim magam köré fonom mintha egyben tudnám tartani magam. A testem emlékszik rá, az érintésére, az illatára, a csókjaira. Még mindig itt van, minden pillanatban még ha el is ment. Minden emlék róla végigszáguld rajtam. Képtelen vagyok elengedni. Vissza akarom kapni. Zokogni kezdek. Nem szépen, nem méltósággal. Csak úgy, ahogy az sír, aki hirtelen veszítette el a talajt a lába alól. Nincs múlt, nincs jövő. Csak a fájdalom van, ami túl nagy ahhoz, hogy magamban tartsam. Végül kimerülten dőlök hátra. A szemem ég, a fejem fáj. A csend visszatér de már más. Nem üres. Tele van hiánnyal. És először engedem meg magamnak hogy kimondjam. - Gian elment. - nézek magam elé megtörten. A sírás lassan elcsitul. Nem azért, mert jobb lesz, hanem mert elfáradok benne. A könnyek még ott ülnek a szememben, a mellkasom fáj, de már nem remeg. Valami más veszi át a helyét. Forróság. A telefonomra nézek. Még mindig nincs hívás. Még mindig semmi. És ekkor megérkezik....a harag. Nem robbanás szerűen. Lassan. Hidegen. Pontosan. Újra a telefonomra nézek. Írok egy üzenetet, aztán törlöm. Írok egy másikat, de azt is törlöm. Végül nem küldök el semmit. Nem akarom, hogy tudja mennyire fáj. A harag lüktet bennem, energiát ad. Ha nem lennék dühös, újra sírnék és azt nem akarom. A harag még bennem lüktet amikor meghallom: Először csak egy neszt. Aztán egy halk beszédfoszlányt a gyerekszobából. Ismerem ezt a hangot. Azt a félálmos, halk suttogást, amit csak ők tudnak. Az ikrek. A mellkasomban valami megfeszül. Nincs időm tovább dühösnek lenni. Mély levegőt veszek, gyorsan letörlöm az arcom. Nem láthatnak rajtam semmit. Anyának kell lennem, nem egy nőnek akit elhagyott a férje. Elindulok a gyerekszoba felé. Az ajtó félig nyitva. Az egyikük Beto, már felült az ágyban. Saul még félig a párnába fúrja a fejét. Ugyanúgy néznek ki. Ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet és mégis mindig tudom melyik melyik. Gian is tudta. A gondolat megcsíp. - Anya? Hol van apa? - Saul is felül és kíváncsian néznek rám. Megállok, ez a kérdés amitől féltem túl hamar jött és nem tudom a választ sem rá. Legalábbis is olyan válaszom nincs amit a fiaimnak adhatnék. - Apa korán elment. - mosolyt erőltetek magamra miközben leülök az ágy szélére. - De nem adott puszit. - mondja Saul és a szívem belesajdul. - Majd ha haza jön. - biztatom a fiaimat, de a ;Ha; szó ott marad a levegőben. - Gyertek, csinálok reggelit. - mondom majd megpuszilom őket, egymás után, szívem minden szeretetével. Ahogy kilépek a szobából megállok egy pillanatra a folyosón. A kezem a falnak támasztom. A mosoly az arcomról azonnal eltűnik. Gian...nem csak engem hagytál itt, hanem őket is. Gondolatban tombolok, de kifelé ebből mit sem láthatnak a gyerekeim. Nekik én maradtam az egyetlen biztos pont.