23. Rész: Flames in the Dark

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

A csengő hangja élesen vág, a házban uralkodó csendbe. Már tudom ki az. Valahogy mindig tudom. Nem nézek a kamerára. Nem kérdezek. Kinyitom az ajtót. Alberto áll előttem, tisztán látszik rajta hogy feszült. A látványa egyszerre megnyugtat és dühít. Mert pontosan tudom, hogy ő az egyetlen akit Gian küldhetett. Ahelyett, hogy maga jött volna ide. - Elena. - ejti ki a nevem halkan. Félreállok. Beengedem. Most kivételesen nem ölelem meg. Nem tudnám elviselni, most biztosan nem. A keze tétován mozdul, majd visszahull az oldala mellé amikor észreveszi, hogy én eltávolodok tőle. - Beszéltél vele. - mondom inkább kijelentésként, mint kérdésként. - Igen. - bólint. A nappaliba sétálunk. A fiúk az emeleten alszanak, szerencsére egyszer sem kellett végignézniük, ahogy szétestem, pedig ma többször is előfordult velem. Leülök a kanapéra. Alberto velem szemben marad, előre hajol, mintha közelebb akarna kerülni, de nem meri. - Szerintem Gian nem azért ment el amit gondolsz. - mondja, azonnal a bátyját védve. - Ismerem. Elena, te is ismered. Nem tenné. Nem hagyna csak úgy el. - tovább beszél. Felnevetek, éles száraz hangon. - Mégis megtette. - felelem. A hangom nyugodt és ez megijeszt. A düh már túl mélyen van bennem, ahhoz, hogy kiabáljak. - Azt mondta hiányzott neki Szicília. - folytatja Alberto. - Az ottani élete. De én ezt nem hiszem el. Érted? Mármint, soha nem tagadta hogy visszavágyik oda, de soha nem lépte meg, miattad és a fiúk miatt. Most sem tette volna. Biztos hogy valami nyomós oka volt rá. - Alberto beszél és én értem amit mond, azt is amit gondol, hiszen Gian a testvére és az elmúlt évek alatt kialakított kapcsolatuk, erősen összekötötte őket, jobban mint valaha azelőtt. - Mindig mindenre van valami oka. - felelem. - Mindig. - a fejemet csóválom. Lemondtam már minden bele vetett hitemről. Felállok, járkálni kezdek. A kezem ökölbe szorul. - Tudod mi a legrosszabb? - fordulok ismét Alberto felé. - Hogy nem volt bátorsága elmondani. Hogy reggel úgy ment el, mintha visszajönne valaha is. Mintha nem szakította volna ketté az életünket. - sírni akarok, de már nem jönnek könnyek. Elfogytak. - Elena! Gian szeret téged és a fiúkat. - feláll és közelebb jön hozzám, ezúttal nem hátrálok. - A szeretet nem hagy magára. - vágok közbe. - A szeretet nem tűnik el egyik napról a másikra. - teszem hozzá bólogatva. - Vagy igen? - nézek rá kérdőn. Persze Alberto sok mindent nem tud, többek között azt sem hogy nem csak Gian a testvére, hanem én is, de ez most nem is számít. Csak abban reménykedek, hogy nem dühít fel annyira, hogy a fejéhez vágjam az igazságot. Erősen kell koncentrálnom, mert Alberto nem tehet semmiről és nem tudhat semmit. - Mond csak, te a hatalmat vagy a családot választanád? - szegezem neki a kérdést. Nem válaszolt azonnal. De nem azért mert gondolkodnia kell a válaszon, hanem azért mert tudja a válasza milyen színben tünteti fel Giant. - A családot. - adja meg végül az őszinte választ. Bólintok. Pontosan ezt akartam hallani. - Ő döntött így. És ő nem minket választott. - lemondóan ejtem ki a szavakat. - Lehet, hogy kényszer volt. - Alberto közelebb lép ismét. - Mi lehet fontosabb neki a családnál? - mondom keserűen. - Lehet hogy valakit véd, vagy tudom is én. - Alberto tanácstalan, nem tudja az okokat mégis kapaszkodik abba hogy Gian nem bűnös, hanem áldozat a történetben. - A fiait ki védi meg, attól hogy az apjukat hiányolják? - csattanok fel már dühösen. Alberto hallgat. És ez elég válasz. Leülök újra. Kezeim remegnek. - Tudod miért fáj annyira? - nézek a sógoromra, aki egyben a bátyám és legjobb barátom is. - Mert ha a hatalom miatt ment el, akkor én soha nem voltam neki elég. - kegyetlenül tör rám ez az érzés aminek hangot is adok. - Ez nem igaz. - Alberto azonnal ellenkezni kezd. - De igen! - felelem határozottan. - Mert aki szeret, az marad. Vagy legalább elmagyarázza hogy miért nem tud. - a hangom kemény. Saját magamat is meglepem ezzel. - És ha ezt választotta, akkor nem csak elment. Lemondott rólunk. - minden szavammal saját magamat is bántom. Mert én hiszem, hogy ez így történt. Egy pillanatig csend van. Aztán kimondom azt, amit eddig csak éreztem. - Nem védem őt tovább, a fiaink előtt sem. Nem fogok hazudni helyette. - a hangom tiszta. Alberto rám néz. Érzi hogy valami megváltozott. - Elena. - kezdi. - Nem! - szakítom félbe. - Most már én döntök. - mondom végül határozottan. - Ha a hatalmat választotta, akkor meg tudja milyen az amikor én nem őt választom. - a szívemben a fájdalom átalakul. Keményebb lesz. Élesebb. Nem sírok többet. Haragszom! És a harag, nem jó tanácsadó! Az én esetemben, legalábbis biztosan nem az. Nem azonnal mondom ki ami megfogalmazódott bennem. Előbb csak állok az ablaknál, nézem a várost, és hagyom, hogy a gondolat végigérjen bennem. Nem hirtelen születik meg a tervem. Túl logikus ahhoz. - Elena, kérlek, ne hozz most semmilyen döntést. - Alberto hangja zökkent ki. Megfordulok. A tekintetem nyugodt. Ez az ami igazán megrémíti. - Már meghoztam. - oldalra biccentem a fejem. - Miről beszélsz? - összeráncolja a homlokát és valóban nem ért semmit. - Nem Gian az egyetlen aki abba a világba született. Még én is én vagyok. Az apám lánya. - kihúzom magam. Erősnek érzem magam ebben a pillanatban. - Elena...- elszörnyed, azt hiszem sejti már mire akarok kilyukadni. - Ne...- suttogja, már szinte könyörög. - Felhívom Cassettit. - e név úgy zuhan közénk, mint egy szikla. - Nem! - Alberto azonnal megrázza a fejét. - Ő a Capo és Gian ellensége. Veszélyes. - próbál lebeszélni, de hiába. - Pontosan. - bólintok elszántan. - Ezért tud ő nekem segíteni. - teszem hozzá. - Gian nem az ellenséged! - kiált fel hirtelen, amikor felfogja hogy nem viccelek. Minden szavam komolyan is gondolom. - Nem ő döntött így? Nem ő állt a hatalom mellé? - kérdezem vállat vonva. - Nem tudjuk miért ment el. - Alberto szüntelenül védi a férjem. - De azt tudom, hogy nem maradt. - vágom rá azonnal. - Elena kérlek. - Alberto hirtelen ragadja meg a kezem. - Ez nem bosszú lesz, hanem háború. - figyelmeztet. Aggódik, talán fél is. De ezt most nem vehetem figyelembe. - Ezt ő kezdte! Gian hozta meg a döntést. - kirántom a kezem és távolodok tőle. - Ha ezt megteszed....- ismét megszólal. - Nem lesz visszaút. - közli, mintha én nem tudnám. - Már most sincs visszaút. - kezembe veszem a telefonom. Nem a szerelem öl meg kapcsolatokat, hanem a döntések. És most.... én döntöttem....