Az emelet csendje fojtogató. A szőnyeg tompítja a lépteimet, mégis minden mozdulatom most túl hangosnak tűnik. Tudom, hogy van még pár órám, amíg Christian ide ér, de azt akarom, hogy addigra a fiaim már a lehető legmesszebb járjanak. Benyitok a gyerekszobába. Az ikrek, békésen alszanak. Egymás felé fordulva, apró kezeik összefonódnak. Mintha ösztönösen védenék egymást. A mellkasom összeszorul. - Istenem. Mit tettem? - suttogom kétségbeesetten. Letérdelek az ágyuk mellé, megsimítom Beto haját, majd Saul kis arcát. Meleg, élő, biztonságos. Még! Ez az én hibám, és fogalmam sincs, hogyan keveredünk ki ebből. Hogyan is gondolhattam, hogy Christianal szövetkezek?! A Gian iránti dühöm, annyira elvakított, hogy kockára tettem mindent ami szent a számomra. Beleértve őt magát is. Soha nem tudnék neki ártani. Szeretem, mindig szerettem, és ez már így is marad amíg lélegzek. Én hívtam fel Christiant, én engedtem be a múltat az életünkbe. Gian elment, igen. Összetört. De én most olyat tettem, amit nem lehet visszacsinálni egy bocsánatkéréssel. Felállok. Gondolkodnom kell. Nem pánik, nem sírás. Terv kell, méghozzá gyorsan. A telefonomért nyúlok, az egyetlen név ami bevillan, Alberto. A kezem remeg amikor tárcsázom. A vonal kicseng, és közben azon gondolkodom, hogyan mondjam el neki mit tettem. Ő előre figyelmeztetett. Hallgatnom kellett volna rá. Én ostoba. - Elena? - szól bele hirtelen, én pedig megijedek. - Alberto! Segítened kell! - elfojtott hangon mondom és azt hiszem ő már ebből ért mindent. - Meg kell mentened a fiaimat. - teszem hozzá, ezzel is nyomatékosítva benne hogy most valóban nagy a baj. - Veszélyben vagytok? - kérdez csupán ennyit. - Ide jön. Eljön értünk. - utalok Christianra. - Tíz perc és ott vagyunk. - feleli és tudom hogy a többes szám, ő és Blaise. Bontja a vonalat, a telefonomat az ölembe ejtem. Először érzem ma úgy, hogy nem omlok össze, mert nem vagyok egyedül. Van támaszom, nem vagyok egyedül. Visszasietek a fiaimhoz és finoman ébresztgetni kezdem őket. - Édeseim. Fel kell kelnetek. - suttogom. - Álmos vagyok anya. - Saul reagál először. - Tudom szívem, de el kell mennünk. Egy kis kaland. Oké? - nézek rá, abban bízva hogy nem ellenkezik, ahogy Beto sem. - Kirándulunk? - kérdezi érdeklődve. - Igen. - bólintok, a szívem szakad meg ahogy rájuk nézek. Nem tudhatják meg, hogy menekülniük kell. Nem értenék meg, mi történik. - Apa is jön? - szólal meg végül Beto is. - Apa most nem tud jönni. - csóválom meg a fejem, többet most képtelen vagyok nekik hazudni. Éppen elég, ha ennyit tudnak. - Mindjárt itt lesz Alberto és Blaise is. - biztatom őket, miközben már két kis hátizsákba kezdek el nekik pakolni. Csak ami fontos. Néhány ruhát, kedvenc játékot, cipőt. De pakolás közben megakad a tekintetem a jegygyűrűmön, ami még mindig az ujjamon csillog. Mintha gúnyolna. Megígértem, hogy soha nem veszem le. Most mégis egy határozott mozdulattal húzom le az ujjamról és az éjjeliszekrényre teszem. Még most sem tudom mit jelent ez pontosan. Csak azt tudom, hogy képtelen vagyok tovább viselni. Hirtelen a földszintről, hangos ajtó csapódás hangja vonja el a figyelmem. Majd Alberto hangja és Blaise léptei. Ebben a pillanatban kissé megnyugszom, nem vagyok egyedül. Itt van a segítség. Alberto nem kérdez amikor meglát csak átölel, míg Blaise azonnal a fiúkhoz siet. Ezért szeretem őket. Nem azért jöttek hogy megértsék. Hanem, hogy megmentsenek, segítsenek, itt legyenek velünk. Ilyen egy család. Összetartunk, bármilyen csapást is mér ránk a sors. A fiúk már cipőben vannak. Álmosak, kócosak, még nem fogják fel mi történik. Blaise leguggol eléjük és mosolyog, mintha csak egy hosszú hétvégére indulnának. - Kirándulunk egy nagyot. - mondja kedvesen. A szívem belesajdul, hiszen tudom, most látom őket utoljára, legalábbis hosszú ideig, biztosan. - Elena, te is jössz. - Alberto mintha a gondolataimban olvasna. Félrevon, a konyhába sétálunk, míg Blaise a fiúkkal marad. - Nem! - megrázom a fejem. - Ez nem vita tárgya Elena. Cassetti nem játszik. Te is tudod. - figyelmeztet, bár ezt én is pontosan tudom. Ha nem érezném a valós veszélyt, akkor most készülnék a lehető legtávolabb küldeni magamtól a gyerekeimet. - Meg fog ölni. - szinte hang nélkül mondja ki azt amitől tart. - Azért jön ide hogy magával vigyen. Nem fog bántani. Felhasznál, Gian ellen. Tudni, akarja mit tudok. - az ablak felé pillantok. - Ez nem hősködés ugye? - Alberto közelebb lép. - Ezt én okoztam Alberto. Nem Gian, nem Cassetti....csak én. Ha kell áldozat leszek. Inkább legyek én mint ők. - mutatok a másik szoba felé, ahol Blaise még mindig a fiaimmal foglalkozik. - Fel kell hívnunk Giant. Ő majd tudja mit tegyünk. - hangosan gondolkodik, de én csak keserűen felnevetek. - Gian eddig sem vette fel a telefont. Most sem fogja. - csóválom meg a fejem, hiszen ez az igazság. - Úgyis megtudja ha Cassetti magával visz. És akkor vérfürdőt rendez. - Alberto bizakodó, én már kevésbé. - Nem tudom mit fog tenni Gian. Azt hittem ismerem, évekig hittem hogy tudom ki a férjem. De már nem. Mintha idegen lenne a számomra. - vallom be. Azok után hogy elhagyott, hogyan bízhatnék benne?! Sehogy. - Capo lesz! - mondom ki végül amit nem rég Christiantól tudtam meg. A szó megáll a levegőben. Alberto először nem reagál. Aztán felnevet. Röviden. Hit nélkül. - Ez nem a viccek ideje Elena. - figyelmeztet. - Nem viccelek. - nézek rá komolyan. - Hogy lenne már Gianból, Capo? - kérdezi őszinte kíváncsisággal a hangjában. - Gian, nem Dante fia. - sóhajtok fel. Itt az ideje, hogy Alberto mindent megtudjon. - A mostani Capo az apja. - magyarázom, mintha én érteném miket beszélek, de az igazság az, hogy még én magam is alig hiszem el. - Ez őrület. - feszülten a hajába túr, pedig a legrosszabbat még nem is tudja. - Ez mindent megváltoztat. - fel alá kezd járkálni. Ideges. - Menekülnöd kell neked is Alberto. - kezdem halkan. Ideje, hogy a titoknak szánt, múltbéli bűnt, amit el akartam titkolni előle, most ő is megtudja. Felesleges lenne ebben a helyzetben, tovább magamban tartanom. - A te apád sem Dante volt. - alig értem amit mondok, félek és a sírás kerülget ahogy Albertora nézek. Megdermed. - Elena...ne! - elfordul tőlem, nem akarja hogy lássam, az arcán átsuhanó érzelmeket. - A te apád, az én apám volt. - szakad ki belőlem az igazság. Alberto viszont elfelejt egy pillanatig levegőt is venni. Újra rám néz. A tekintete ezer érzelmet tükröz egyszerre. - Ez nem lehet igaz. - tiltakozik. - Bárcsak így lenne. - lehajtom a fejem. Hát elmondtam. Nem nyomja már a szívem ez a titok és végre Alberto is megtudta, ki is ő valójában. - Akkor te és én...testvérek vagyunk. - egyenesen a szemembe néz, míg én csak bólogatok. - Alfonzo volt az apám. - mondja ki még mindig hitetlenkedve majd ismét elakad a lélegzete, ahogy eléri a felismerés. - Ezért gyűlölt engem Dante. Tudta, hogy nem az ő fia vagyok. És ezért szakadt meg a kapcsolat a családjaink között gyerekkorunkban. - hirtelen minden világossá válik számára is. - És te vagy az idősebb Alberto. - próbálom rávezetni, arra miért is kell neki a lehető legtávolabb maradnia mindentől, hogy miért kell menekülnie. - Alfonzo helye engem illet. - mondja ki végül elsápadva. A keze megremeg. - Azonnal el kell tűnnünk innen Elena. - megragadja a kezem. - Nem! - elrántom magam tőle. - Csak ti mentek. Ez az egyetlen esélyetek. Feltartom Cassettit. Ti pedig tűnjetek el, mintha soha nem léteztetek volna. Én se tudjam hova mentek. Érted? - megragadom a vállát és megrázom. Rám néz. Hosszasan. Aztán bólint. Nehezen.....Vonakodva de végül megérti mi a feladata neki és mi az amit nekem kell megtennem. - Indulnotok kell. - suttogom magam elé majd kikerülöm őt és vissza megyek a gyerekeimhez, hogy elbúcsúzzak tőlük. Ki tudja mennyi időre....
.png)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése