27. Rész: A heart of gold, but such a tortured soul

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

A telefon súlya a kezemben elviselhetetlen. Nem csörög még, de már most fáj. Mintha tudná, mit fog tenni velem. Christian telefonja, idegen, hideg...olyan mint ő maga. Pedig én már hozzá vagyok kötve. Még mindig alig tudom elhinni, mikor történt ez?! Gian neve ott világít a kijelzőn. Egy név. Egy élet. Az otthonom. A hüvelykujjam lebeg a hívás felett. Ha most nem teszem meg, a fiaim halnak meg. Ha megteszem, Gian fog. Mégis megnyomom. Kicseng. Minden csörgésnél összerezzenek, mintha egy egy darabot tépnének ki belőlem. Ha felveszi, nem tudom mi fog történni, hogy mit fogok mondani és hogyan fog reagálni ő. Egyértelmű, hogy hazudnom kell neki, mást nem tehetek. De ugyanakkor ismerem őt, pontosan tudom, hogy nehezen fog hinni nekem, de ha egyszer elhiszi amit mondok, soha nem fog megbocsájtani nekem. Összetöröm a szívét és egyúttal a sajátomat is. - Cassetti. Mit akarsz? - szól bele hirtelen. A hangja tiszteletet parancsoló, még nem tudja hogy velem fog beszélni, nem az ellenségével. Bár ha jobban belegondolok, a saját ostobaságom miatt, én magam is az lettem, vagyis leszek a számára. Egy ellenség. A szívem máris hevesebben ver. Kiáltani akarok neki, hogy bajban vagyok, mentsen meg. De ezt el kell fojtanom magamban. Nem tehetek semmit. Most az észnek kell győzedelmeskednie a szív felett. - Gian. - suttogom a nevét, de a hangom így is megremeg. - Én vagyok. Elena. - próbálom a könnyeimet lenyelni, most nem törhet rám a zokogás, mert abból semmi jó nem sülne ki. Egyetlen lélegzetvételnyi csend. Aztán szinte hallom, ahogy a világ megáll benne. - Miért... - keresi a szavakat. - Miért van nálad Cassetti telefonja? - kérdezi végül, de tudom, hogy nem ezt akarta csak most ez így alakult. A torkom összeszorul. A szemem ég. Nem sírhatok, emlékeztetem magamat. Nem most, nem itt és nem így. - Mert...- elcsuklik a hangom. - Vele vagyok. - mondom miközben lehunyom a szemeim. Jelenleg nem bírom elviselni, saját magamat. Mindenről csak én tehetek. Kimondani, hogy Cassettivel vagyok olyan, mintha élve temetném el magunkat, a szerelmünket. Talán ezt is teszem, éppen most. - Hol? - újabb kérdést tesz fel. Érzem a hangján, hogy még nem tudja mit is jelent most ez. Mintha sokkot kapott volna. És túl higgadt. Még! - Szicíliában. - adom meg neki a választ. Legalább ebben nem hazudok. Hosszú csend. Egyikünk sem tudja mit kellene most mondanunk. Ő nem érti mi történik, én pedig a lehető legkevesebbet próbálok beszélni, mert ha elkezdem, talán abba sem hagyom amíg ki nem bukik belőlem az igazság. De azt nem lehet. A fiaim élete a tét. - Elrabolt? Elena kényszerít? - Gian hangja megváltozik. Védelmezővé válik. Újra a a férjem, nem egy idegen, nem a szervezet tagja, nem a jövendőbeli Capo. Nem! Ő a férjem! Erősnek kell lennem, nem gyengülhetek el. Túl nagy ár lenne a fiaim élete. - Nem! - hazudok. - Én döntöttem így. - magam sem hiszem el mennyire meggyőzően hazudok, szinte savként marják a torkomat a szavak. - Miért? - elcsuklik a hangja. Nem akarom, nem akarom hogy csalódjon bennem, nem akarom hogy fájjon neki. Istenem! Felnézek de csak a börtönöm falait látom. - Elhagytál. El sem köszöntél. Én majdnem beleőrültem. - már alig bírok beszélni. - El kellett jönnöm Elena. De szeretlek. Soha nem hagytalak el szerelmem. - becézget, így még inkább fáj. - Hogy kerültél Cassettihez? - kérdezi végül. - Én hívtam fel. - mondom miközben felállok. Ezen a ponton már képtelen vagyok egy helyben maradni. - Miért? - elszörnyed, hallom a hangján, hogy semmit sem ért ebből az egészből. - Dühös vagyok rád Gian. Elárultál. Cassetti vigaszt nyújt és....mellettem van. - gyűlölöm magamat, minden átkozott szóért ami elhagyja most a szám. - Elhagysz? - kérdezi szinte hang nélkül. -Te már elhagytál. Én csak tovább léptem. - felelem, mire ő egy üveg poháron vezeti le a feszültségét, hallom ahogy az üveg darabokra törik. - Két nap alatt? Azt várod tőlem, hogy el is higgyem? - kérdezi feszülten. - Nem számít mit hiszel Gian. Hamarosan megkapod a válási papírokat is. Christian és én összeházasodunk. - egyre nehezebben jönnek a szavak. Már fizikai fájdalommal jár beszélni. - Elena! - kiált fel hirtelen. - Tudom hogy valami baj van. Szeretsz engem, tudom. Én is szeretlek téged. Miért akarod most elhitetni velem az ellenkezőjét? - küzd értem, értünk. De hiába. A szívem darabokra hullik. - Szerettelek. Múlt idő! - kegyetlennek érzem magam ahogy ezt kimondom. El is akad a lélegzete. - Komolyan beszélsz? - kezdi elhinni amit mondok, és ettől csak még rosszabbul érzem magam. - Teljesen. - bólintok. - Beto és Saul? - a fiaink után érdeklődik. Először nem tudom mit mondjak. Ha azt hazudom velem vannak, biztosan ide jön. Így inkább ezúttal az igazság mellett döntök. - Biztonságban vannak. Alberto és Blaise magukkal vitték őket. - mondom már az ablakon kibámulva - Hová? - a hangja megerősödik. Előtör belőle az apa! Félti őket, úgy ahogy én is. - Azt...azt nem tudom. - hebegem zavartan. - Mi az hogy nem tudod? - kérdőre von. Jogosan. - Elena mi a fasz folyik itt? Hm? Cassetti és én háborúban állunk egymással. És te hirtelen megjelensz az oldalán. De még ha ezt el is tudnám neked hinni. Egy valami nem áll össze. - olyan hévvel beszél, hogy esélyem sincs megszólalni. - Ismerlek. Tudom, hogy az őrületbe kergetne téged, ha egy pillanatig nem tudnád hol vannak a fiúk. Most azt várod tőlem, hogy elhiggyem neked, hogy nem tudod hol vannak? - dühös, nem tudom rám vagy a helyzetre, egyszerűen csak az. - Gian! - emelem meg a hangom. - Nem tudom hol vannak. Legyen ennyi elég. Ami pedig a válásunkat illeti. Amint megkapod a papírokat kérlek írd alá. Ne húzzuk tovább azt ami nem működik. - szakad ki belőlem, és most jön el az a pillanat amikor nem bírom tovább. Érzem hogy a zokogás már közel és a torkom elszorul, mintha fojtogatnának, ezért inkább választ sem várva bontom a vonalat. A telefon kiesik a kezemből. A térdem feladja, lecsúszom a földre és zokogok. A kezem a számra szorítom hogy Christian még véletlenül se hallja meg, mert az azt jelentené számára, hogy ő nyert. Azt hihetné, hogy megtört, ami ebben a percben igaz is. De fel fogok állni. Mint mindig. Gian arca villan könnyes szemeim elé, elképzelem őt, hogy mit érezhet. Talán, úgy van ahogy én. Most azt hiszi elhagytam, hogy elárultam. ÉS ez jobban fáj mint bármilyen halál. Szerettem. Szeretem! De most azt hiszem elpusztítottam saját magammal együtt. Amikor felhívtam Cassettit, azt hittem ha elég dühös leszek, akkor elmúlik. Ha elég kemény döntéseket hozok, akkor elnémul bennem. De a szerelem nem ilyen. Nem lehet megfojtani haraggal. Már nem látok a könnyeimtől. Akaratlanul is ezernyi emlék rohamoz meg. Ahogy Gian reggelente a hajamhoz ért, megsimogatott, megcsókolt. A hiányát most is érzem, ahogy a mellkasomban feszít. Mint egy lezárt ajtó mögött rekedt sikoly. A telefonra pillantok ami még mindig a földön hever. Én pedig nem kapok levegőt. Ahogy bontottam a vonalat, valami elszakadt bennem. Nem hangosan, nem látványosan. Belül. A szoba hideg kőpadlóján ülök, a hátamat a falnak vetem, és csak nézek magam elé. Megtettem amit Christian kért tőlem. Hazudtam Giannak. - Ezt nem élhetem túl. - remegve motyogom a magányomnak. Ismét magam előtt látom Gian arcát. Nem azt amelyik dühös. Hanem, azt amelyik hitt bennem. Egykor, nem is olyan régen. De most én vagyok az aki elárulta kettőnket. Felsóhajtok, s ekkor nyílik az ajtó. Nem ijedek meg, tudtam, hogy jön. Christian nem szól azonnal. Belép. Becsukja maga mögött az ajtót. A léptei lassúak, kimértek. Nem siet, tudja, hogy nem menekülök. Ninncs is hová. - Beszéltél vele. - mondja végül amire én csak gyűlölettel a szívemben bólintok. - Hallottam a folyosóról. - közli egyszerűen, nincs benne együttérzés. A szégyen végigfut rajtam. Nem azért mert hallotta, hanem mert tudja mit tett velem, ez a hívás. Christian leguggol elém. Nem ér hozzám, csak elég közel van hozzám, hogy érezzem a nyomást. - Most fáj, de majd elmúlik. - úgy beszél mintha jártas lenne bármilyen érzelemben. - Te nem tudod mit jelent ő nekem. - nézek egyenesen a szemeibe. - De ő tudja. Ezért is fog most beleőrülni az elvesztésedbe. Gyenge lesz, figyelmetlen. Ezért fog végül veszíteni ellenem. - a tekintete sötét, aztán közeledni kezd felém. Nincs hová hátrálnom. A fal hideg a hátam mögött, a padló pedig már töri a térdemet. - Elena. - sóhajtja. A nevem a szájából idegenül hangzik. Nem, olyan mint amikor Gian mondta. Nincs benne érzelem, nincs benne emlék, nincs benne gyengédség. Csak birtoklás. Mutató ujját az állam alá csúsztatja és finoman megemeli a fejem. - Fogadd el, hogy elveszítetted. Most már csak te vagy és én. - a szemembe néz, aztán megcsókol. Nem durván, nem sietve. Hanem, úgy mintha ez már eldőlt volna. A testem azonnal tiltakozik. Megfeszülök. A kezem a mellkasára csúszik, nem azért hogy magamhoz húzzam, hanem hogy eltoljam magamtól. - Ne! - szólalok meg alig hallhatóan, mégis határozottan. Elhúzódnék, de ő még nem enged. Újra ajkaimra simítja az övét, majd a csókot el is mélyíti. A számat próbálom összezárni, de a nyelve így is szabadon jut be és simul az enyémhez. - Christian! Nem! - hirtelen meglököm, nem esik el, de végre elenged. Látom, hogy belsőharcot vív önmagával. A tekintete elsötétül, de már nem a vágytól. Inkább a sértett büszkeségtől. - Rendben. -  feláll és úgy néz le rám. - Nem akarlak téged, sem most, sem pedig a jövőben. Tartsd tiszteletben, legalább ezt. - szinte könyörgök neki, mert nem bírnám elviselni ha még egyszer hozzám érne. Minden érintése, olyan mintha megcsalnám Giant. - Eljön majd az idő, amikor képes leszel különbséget tenni aközött amit akarsz és amit meg kell tenned. És meg fogod tenni. - elfordul, az ajtó felé indul. - Soha! - szólok utána. De már nem reagál. Kilép a szobából. Az ajtó becsapódik mögötte, én pedig egyedül maradok. A számhoz emelem a kezem, mintha letörölhetném az érintését. Undorodom. Mintha még jobban elárultam volna a férjemet. Pedig nem én voltam az aki csókolt. Lehunyom a szemem, meg akarok nyugodni. De tudom, hogy ez csak a kezdet volt....