28. Rész: I'll never know why

~ Gianmarco Salvatore ~

Az üvegpohár szilánkjai még ott vannak a padlón. Nem mozdultak el, ahogy én sem. A kezem vérzik, de nem érdekel. A fájdalom tompa, jelentéktelen, túl kicsi ahhoz képest, ami most belül történik. A lelkemben. A telefonom előttem hever, az asztalon. Már nem világít, nem szól belőle Elena hangja. Csak a csend van, ami rám telepedett. Nem tudom mit kellene tennem. Mozdulni nem tudok, lebénít a kín. Nem ordítok, nem vágok a falhoz semmit, egyedül vagyok a szobában, s nem tudom, hogyan tovább. Rosszul érzem magam, aztán ismét elönt a düh, ami elvakít. Tiszta és forró, szinte éget. A mellkasomban lüktet. Cassettinél van. Azt mondta, hogy ő döntött így. Az agyam ebbe kapaszkodik, mert Elena ezt mondta. Talán most még jobban gyűlölöm Cassettit mint valaha, mert amíg őt gyűlölöm, addig nem kell Elenára gondolnom. Ha Cassettit gyűlölöm akkor ez háború. Ha háború, akkor pedig tudom mit kell tennem. De valami...nem stimmel. Elena hangja. Elena hangja nem úgy szólt, mint aki önként döntött így. A dühöm megremeg és átveszi a helyét, a tagadás. Elena hazudott. Biztos, hogy Christian kényszeríti. Minden szava megjátszott volt. Nem lehet, hogy két nap után csak úgy lemondott rólam. Kizárt. Próbálom magam meggyőzni, miközben felidézem magamban, minden szavát és a lélegzetvételeit a hívás alatt. A szünetek, a törések, azt, hogy túl gyorsan mondta ki, hogy hol van és kivel. Mintha egy előre elpróbált színdarab lett volna és mintha fájt volna neki kimondani, minden szót. Elena szeret engem, tudom....hiszem. - Nem. - felmordulok, majd felállok, mert már képtelen vagyok egy helyben maradni. Túl feszült vagyok, fel alá kezdek járkálni, mint egy eszelős. Egy férfi vagyok aki egész életében képes volt uralni a teret, most mégis túl kicsinek érzem ezt a szobát. Túl szűk. Nincs itt bent levegő. A gondolataim ismét Elenán járnak. Ha elrabolták volna tudnám. Ha bajban lenne, elmondta volna nekem. De mondta?! Teszem fel magamnak a kérdést. Vagy nem engedte meg magának?! Az ablakhoz lépek és a tengert figyelem, de most még ez sem nyugtat meg. Oda akarok menni Cassetti házához. Meg akarom ölni. És meg is fogom tenni. Már nem csak a Capo elleni tervei miatt, hanem mert azzal, hogy a feleségem jelenleg is nála van, olyan bűnt követett el ellenem, amit én képtelen vagyok elnézni neki. És nem is fogom. - A rohadt kurva életbe. - ordítok fel, majd egy újabb gondolat hasít belém, mint egy éles kés. Mi van ha Elena azért nem kért segítséget, mert azt hitte nem mennék megmenteni?! És ekkor elönt a szégyen. A gyomrom összerándul, mert hirtelen nem Cassettit látom magam előtt, hanem saját magamat. Eljöttem az otthonunkból két nappal ezelőtt. Minden magyarázat nélkül. Azt hittem Elena erős, kibírja, érti majd anélkül, hogy elmondtam volna neki bármit is ebből az egészből. - Kurva élet. - suttogom már magam elé. A falnak támaszkodok. A homlokom a hideg felületnek nyomom, mintha az lehűthetné a bennem zúgó zajt. Ha nem hagyom ott...Ha elmondom...Ha egyetlen napot még maradok.... A gondolataim egymásba csúsznak, nincs köztük levegő. A szégyen amit az imént éreztem megszűnik és a helyét átveszi az önvád. Nem Elena választotta Cassettit, hanem én löktem őt oda neki. A feleségem hangja visszhangzik a fejemben: ,, Elhagytál " Nem tudom kiverni a fejemből. Nem tudom, megbocsájtani magamnak. A székemre rogyok, a kezem remeg, amikor az arcomhoz emelem, és beletemetem az arcom. Most már érzem a vérem fémes illatát. De továbbra sem érdekel a sérülésem. Nem a vágás fáj....minden fáj csak az nem. Most még a levegővétel is. Valami mélyen bennem tiltakozni kezd a gondolataim ellen. Egy makacs, ostoba részem, amelyik még mindig látja maga előtt Elenát reggelente, még mindig érzem a kezét az ingem ujján, és szinte hallom ahogy kiejti a nevem, nevetve....szeretve. De nem merek kapaszkodni az emlékekbe. Mert ha kapaszkodok és hiszek, de tévedek, ha Elena valóban Cassettit választotta akkor abba belehalok. Jobb most azt hinni, hogy Elena lemondott rólam. Jobb hinni, abban hogy ő döntött így. Jobb mint reménykedni, abban hogy megbocsájt nekem valaha is. Elena sok mindent nézett már el nekem. Túl sok mindent. Az apja és a nővére vére az én kezemen szárad. Mielőtt beleszerettem, átvertem és borzalmas dolgokat tettem ellene és vele. De szerelmes lettem ahogy ő is belém. Megfogadtam, hogy soha nem fogom többet megbántani. De két napja, megszegtem az ígéretem. Elhagytam. Igaza van. Elhagytam őt. Teljes joggal fordított most nekem hátat. A szemem ég a kikívánkozó könnyektől, amiket nem engedek szabadon. - Elbasztam. Kurvára elbasztam. - mondom halkan. - És ha ebbe belehalok, márpedig bele fogok. - magam elé meredek miközben saját magamhoz beszélek. - Akkor az is az én hibám lesz. Most először életemben, nem tudom hogyan tovább. Nem tudom hogyan kell ebből tovább lépnem. - Fiam? Készen állsz? - a Capo lép be a szobámba ezzel kiszakítva a gondolataimból. - Mire? - nézek rá értetlenül. - A tárgyalóteremben ránk várnak. Hivatalosan is átadom neked a helyem. Már te vagy a Capo. - közli könnyedén, de én csak nézem őt. Az apámat. - Nem gyors ez? - kérdezem, mintha egyáltalán egy percig is érdekelne most ez az egész szarság. - A születésed óta erre a pillanatra várok. - érzelgősen beszél, közelebb sétál hozzám és egyik kezét a vállamra teszi. - Lemondasz a Cassetti ellen vívott csatádról is a javamra. Mented a bőröd és nekem kell megharcolnom azt amit neked kellene. Soha nem hittelek gyáva embernek. Mostanáig. - nézek fel rá és lesöpröm magamról a kezét.  - Fiam. - felsóhajt. - Ne hívj így. - ordítok rá hirtelen, ami meglepi de meg sem rezzen. - Most dühös vagy. Megértem. - kezdene bele de félbeszakítom. - Mit értesz? Hm? Elveszítettem mindenkit aki fontos volt nekem. Ezt talán érted? - egyenesen a szemeibe nézek. - A feleséged otthon vár. Nem dőlt össze a világ csak mert te haza jöttél. Ez az otthonod Gian. - magabiztosan beszél, mert még nem tudja hogy Elena már nem vár rám sehol. Elvesztettem őt. - A feleségem éppen az ellenségem házában van. Az előbb hívott, hogy közölje el akar válni, mert Cassetti felesége akar lenni. Még mindig úgy gondolod, hogy nem dőlt össze a világom? - kikerülöm őt, mert nem bírom elviselni a döbbent tekintetét. Talán ezekben a percekben jön rá az öreg, hogy mit áldoztam fel őérte...jobban mondva az öcsém életéért. - Ha Elena az ellenséged mellé állt, akkor az az ő bűne, nem az enyém. Elena ezek szerint egy gyenge asszony lett. - jegyzi meg, és ezzel eléri hogy bennem újra lobbanjon a düh. - Ne merj a feleségemről beszélni. - kiáltok fel. - Összetörtem a szívét. Joggal gyűlöl engem. - feszülten túrok a hajamba. Bele sem merek gondolni, abba hogy valóban gyűlöl e most engem. Hiszen én szeretem őt. Még mindig. Örökké.