29. Rész: Now you're all I want

 ~ Gianmarco Salvatore ~

A terem elhallgat amikor belépek. Nem hirtelen. Nem látványosan. Egyszerűen csak megtörténik. A beszélgetések elhalnak, a poharak megállnak a levegőben, a testek ösztönösen igazodnak. Minden tekintet rám szegeződik. Felmérnek, számolnak velem, elhelyeznek a ranglétrán. - Bemutatom a fiamat. Az új Capo. A vezéretek. - közli Antonio. A Capo szó ott lüktet a levegőben. Érzem a súlyát a vállamon, mintha mindig is ott lett volna. Mintha erre születtem volna. És most mégis üres vagyok. A lépteim visszhangzanak a márványpadlón. Egyenes háttal megyek, az arcom nyugodt, de a tekintetem kemény. Pontosan úgy ahogy elvárják tőlem. Pontosan úgy, ahogy tanultam. Belül viszont, mintha minden szétesett volna. Elena. Nem mondom ki, de minden gondolatom ő. A feleségem. Próbálom nem beengedni az emlékeket a fejembe, de ott van. Minden lépéssel együtt.  Leülök az asztalfőhöz. Az a szék, amelyhez apák, vér, árulás és legendák tapadnak. Egy pillanatra végigfut rajtam az abszurditás: Itt ülök és közben azt sem tudom, a feleségem szeret e még. A kezem az asztalra teszem. Nem remeg. Kívülről nyugodt vagyok. Csak bennem zajlik az összeomlás. - Látok itt ismerős arcokat. - szólalok meg miközben Mario Rossira pillantok aki csak elmosolyodik. Fiatal fiúból az elmúlt évek alatt férfi lett. - És köszöntöm az ujjakat. - először Marcelo Mengoni felé fordulok aki Sancia férje így ő képviseli a Bianchi családot, aminek egykori vezére Sancia apja, Lorenzo Bianchi volt, akit én öltem meg évekkel ezelőtt. - Megtiszteltetés....Capo. - Marcelo feláll, így adva meg nekem a tiszteletet, csak biccentek neki, s máris Ivano Salerno felé pillantok. Ő Serena Borelli férje, az egykori Stefano Borelli utóda. Aki szintén az én kezem által távozott a másvilágra. Ivano csak néz, de nem áll fel és nem is köszönt. Tudom, hogy vele még lesznek problémáim, amire már Sancia is utalt, amikor még Londonban meglátogatott. - Adj tiszteletet a Caponak. - utasítja végül Mario. - Megtiszteltetés Capo. - szólal meg végül Ivano, de fel nem áll. Gúnyos mosolyt villantok rá. Tudnia kell, hogy hol a helye, de kitartó és talán ostoba is mert beszélni kezd. - A családok összegyűltek a tiszteletedre. Egyet kivéve. - mondja ezzel az ellenségemre utalva. - Cassetti árulásra készül. - avatkozik közbe az apám is. - Nektek pedig el kell döntenetek, hogy ki mellé álltok majd a háborúban. Mert az lesz. - felállok, kihúzom magam és várom a reakciókat. - Mind melletted állunk. - szólal fel elsőként Mario, ami nem lep meg tekintve hogy már évekkel ezelőtt is a szövetségesem volt. Bólintok. A másik két résztvevő azonban hallgat, s így az én fejemben ismét teret kapnak az Elena körül járó gondolataim. Amikor beszélni kezdenek már késő. Hallgatom őket, bólogatok, de belül közben teljesen máshol járok. Ha nem hagyom ott...Ha maradok...Ha egyetlen mondatot másképp mondok...találgatok, mit rontottam el ami ahhoz vezetett, hogy Elena már nem engem akar, nem engem szeret. Aztán elhangzik Ivano szájából egy név: Cassetti. Ami azonnal visszaránt a valóságba. - Szóval te őt támogatod. Mégis itt mersz ülni az én asztalomnál? - egyenesen a szemeibe nézek. - Miről beszélsz? Én ezt nem mondtam. - tiltakozni kezd, én pedig összezavarodok. - Fiam. Minden rendben? - apám lép mellém, de figyelmen kívül hagyom. - Akkor miért említetted a nevét? - továbbra is Ivanohoz beszélek. - Csak azt mondtam Cassetti nem lesz könnyű ellenfél. Vigyázni kell vele. De természetesen a Borelli család is a te oldaladon áll, Capo. - mondja végül én pedig bólintok. Nem figyeltem az előbb mit mond, félre értettem. Kínos csend telepedik ránk. Fogalmam sincs mihez kezdjek. Egy pillanatra felnézek. A terem végében egy ablak tükröződik. A saját arcom néz vissza rám. Ismerem ezt az arcot. Ez az az arc amelyik ölni tud. De a szemem...Az nem a Capoé. Az egy férfi szeme, aki elveszített valamit és nem tudja visszakaphatja e valaha. - Szövetségesek nélkül esélye sem lesz ellened. - bíztat Mario. - Nem kell neki szövetséges. Elég, hogy az új Capo felesége már vele él. - jegyzi meg Ivano amire én hirtelen kővé dermedek. - Honnan tudsz te erről? - kérdezem, és közben nehezemre esik, nem megölni itt helyben ezt az öntelt szardarabot. - Christian újságolja szerte szét. - szólal meg ezúttal Marcelo. - Szemtől szembe támadni. Gyáva. - a hangom megkeményedik. - Ez lesz a veszte. - csapok erősen az asztalra, mire mind bólogatni kezdenek. Én vagyok a központ. Engem követnek. Én vagyok a Capo. Ez az új rend. És közben egyetlen gondolat lüktet bennem, makacsul: Ha Elena most látna, vajon felismerne? Vagy már csak Cassettit látja? Felállok. A többiek követik a mozdulatot. Tisztelet, félelem, engedelmesség. - Végeztünk. - zárom le az ülést. Ahogy elindulok kifelé, a terem újra lélegezni kezd. Én viszont nem. Capo lettem. És közben mindent elveszítettem, amiért valaha érdemes volt élnem. És ez a gondolat, ez veszélyesebb bennem , mint bármelyik ellenség odakint. - Gian. - Mario rohan utánam, így megállok, már a folyosón, távol a többiektől. - Mi történt Elenával? - teszi fel a kérdését mint egy régi jó barát. - Őszintén nem tudom. Ahogy azt sem kiben bízhatok és kiben nem. - felelem komoran. - Bennem mindig is bízhattál. Ezt te is tudod. - mondja komolyan és nekem igazat kell adnom neki, éppen ezért fogalmazódik meg bennem egy újabb gondolat. - Segítened kell nekem. - ismét elindulok, ő pedig követ. Tudom, hogy az amit akarok, csak úgy valósulhat meg, ha segítséget kérek egy régi baráttól. Aki az én esetemben most Mario lesz. - Mit tehetek érted? - kérdezi már az irodámba belépve, ahol négyszemközt lehetünk. - Találd meg nekem a fiaimat. - nem utasítom, hanem kérem. - Nem tudod hol vannak? - kérdez vissza meglepetten. - Nem tudom. Csak azt hogy az öcsém Alberto és a felesége Blaise vitte el őket. Tudnom kell hol vannak és mit csinálnak. De leginkább azt hogy biztonságban vannak e. Most ez a legfontosabb. Mindenek felett áll. - az italos szekrényemhez lépek és töltök magamnak egy whiskyt. - Előkerítem őket. És mi legyen ha megvannak? - kérdezi elszántan. - Hozd őket ide. - felelem és lehajtom az italom. Szükségem van az öcsémre és a fiaimra. Azt hiszem rajtam már csak ők tudnak segíteni. - Úgy lesz. - bólint majd távozik, ezzel magamra hagyva a bánatommal, amit nem szégyenlek italba fojtani.