30. Rész: I'm giving up on you

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

Két héttel később...

Nem órák, nem napok. Két hét telt el azóta, hogy Christian magával hozott. Az elmúlt idő, nehezebb volt, mint amire fel tudtam volna készülni valaha is. Egyetlen hosszú, összefolyó sötétség, amiben nincs reggel és nincs este, csak várakozás és félelem. A szicíliai ház falai között minden mozdulat lassú, minden gondolat nehéz. Mintha a levegő is tudná, hogy itt egy asszony él, aki a szívét egy másik férfinál hagyta. A napok lassan csorognak, mint a méz, amit túl sokáig hagytak nyitva, sűrűn, fojtogatóan, megállíthatatlanul. Minden reggel, ugyanazzal az érzéssel ébredek: hogy valami végleg eltört bennem azon az éjszakán, amikor Gian hangja elhallgatott a vonal másik végén. Christian háza velem ellentétben tele van élettel. Emberek jönnek-mennek, parancsok hangzanak el, fegyverek szólnak, üzletek köttetnek. Hatalom lüktet a falakban. És én...én egy csendes szoba vagyok ebben a zajban. Egy bezárt ajtó. Egy titok amit senki nem kérdez meg, mert mindenki tudja, hogy nem szabad. Christian néha figyel. Nem feltűnően, nem féltékenyen. Inkább úgy, mint aki ellenőrzi, hogy még a helyemen vagyok-e. Mintha egy sakkfigura lennék, amit gondosan oda tett a táblán, ahová akart. Tudja, hogy nem szökök meg, mert a fiaim iránti szeretet itt tart. Mert semmi sem fontosabb nekem annál, hogy tudjam Christian nem keresi őket, amíg én szót fogadok neki. Pontosan tudja, de soha nem mondja ki. A fiaim hiánya erősebb lánc, mint bármilyen bilincs. Néhány napja, az éjszakákat is vele kell töltenem. Nem ért hozzám a múltkori csókot kivéve. De vele kell aludnom, azt mondta azért, hogy könnyebben feloldódjak. Számomra ez kínzás. Éjszakánként az ágy szélén ülök, amikor ő már alszik. Nézem az arcomat a sötét ablak üvegében, mintha tíz évet öregedtem volna, két hét alatt. A szemem alatti árnyékok tükrözik, mennyire nem érzem itt magam biztonságban. Ismét Christian mellett ébredek. A közelsége idegen. A bőre, az illata, a lélegzete nem az, amit a testem ismer. Néha éjszaka arra riadok, hogy Gian nevét mondom ki. Nem hangosan. Csak a számmal formálom. Mintha attól félnék, hogy ha kimondom, meghal bennem. És a fiaim...Róluk semmit sem tudok. Blaise és Alberto nem jelentkeztek azóta sem. De tudom, hogy nem azért mert nem akarnak, hanem mert így biztonságos nekik. Minél kevesebbet tudok, annál kevesebbet szedhet ki belőlem Christian. Csak abban bízom, hogy élnek. Hogy nevetnek és emlékeznek rám. - Miért nem alszol? - szólal meg hirtelen Christian, amivel meg is ijeszt. - Nem tudok. - felelem és szerencsére nem faggat tovább, csak elfordul és alszik tovább. Mindennap ugyan az a játék. Hallgatás és engedelmesség, a szerepem. Christian pedig ezt kihasználva, úgy vezet be a világába mintha már a tulajdona lennék. Mint egy trófea, amit elnyert Giantól. Néha megfogja a kezem nyilvánosan, vagy éppen a derekamra teszi a kezét és én nem húzódom el tőle. Mert nem tehetem. De belül minden érintése árulás. Amit én követek el a férjem ellen. Gian érintése hiányzik.  Az ahogy reggelente a hajamba túrt, megcsókolt. Vagy ahogy rám nézett, mintha én lennék az egyetlen biztos pont az életében. Most én lettem a fegyver ellene. És két hét alatt megtanultam, milyen érzés amikor a saját szívem az ellenségem. Gian neve bennem él, mint egy tiltott ima. Nem mondom ki hangosan, mert félek. De itt van bennem, a szívemben. Akkor is amikor Christian közeledni próbál felém. Nem erőszakos, de határozott. Biztos a dolgában, mint aki tudja, hogy az idő neki dolgozik. Hiszi, hogy majd a fájdalmam kifáraszt és egyszer csak feladom. Minden reményemtől próbál megfosztani, de még kitartok. - Rá gondolsz. - ismét megszólal mellettem, de a hangja olyan hirtelen ér hogy meg is ugrok. Nem kérdez, kijelenti, Gianra utalva. Nem válaszolok, felesleges lenne tagadnom. - Azt hiszi elárultad. - folytatja nyugodtan. - És soha nem bocsájtja meg neked. - jelenti ki, amit én is pontosan tudok. - Nem árultam el. - suttogom. - Csak a gyerekeinket védem. - rá pillantok a félhomályban, de az arcán nem látok semmi érzelmet. - De ő ezt nem tudja bébi. - elmosolyodik. - Ne szólíts így. - szinte ráförmedek, mert ez a becéző szó, Gian szájából volt igazán az enyém. - El kell engedned a múltat Elena, mert ha tetszik ha nem, a jövőd már én vagyok. - közelebb hajol és a szemeimbe néz. - Nem kell szeretned. De tisztelned igen. És szót kell fogadnod nekem. - közli, századszor is. - Tudom. - bólintok majd felállok és a fürdőbe sétálok. Nem akarom látni és hallgatni a kegyetlen szavait. Ahogy belépek a helyiségbe becsukom magam mögött az ajtót és a mosdókagylónak támaszkodva bámulok a tükörképemre. Tudom, hogy Gian elhitte nekem, hogy már nem akarok vele lenni, talán azt is hogy már nem szeretem. És ha egy férfi ezt hiszi, akkor nem csak a szíve törik össze hanem minden ami körülötte van. Féltem a férjem, mert ismerem. Gian nem képes higgadtan gondolkodni, főleg ha rólam van szó. Tudom, hogy nem enged el. Csak elhiszi, hogy elveszített. És ez sokkal veszélyesebb. Mert egy férfi aki még remél, tárgyal. De egy férfi aki azt hiszi, mindent elveszített....háborút indít. És én vagyok az a szikra, amitől fellángolhat az egész világa....

Amikor kilépek a fürdőszobából Christian már az ajtó előtt vár rám. - Mit akarsz? - kérdezem miközben kikerülném, de megragadja a kezem és visszahúz maga elé. - Valamit nem árt ha tudsz kedvesem. - mondja mintha csak az időjárásról beszélne, de bennem mégis félelmet kelt. - Mit? - nézek fel rá ijedten. - A gyerekeid már nálam vannak. - közli, s bennem megáll a levegő. - Hogy micsoda? - azonnal rettegés fog el, fogalmam sincs miért mondja ezt most el nekem. - Egy hete az embereim megtalálták őket. A fiaidat, Albertot és a kis vörös hajú vadmacskát. Az a nő teljesen elmebeteg, úgy védte a gyerekeidet mintha a sajátjai lennének. Alberto is küzdött, de hiába. - részletes beszámolót tart nekem, de az agyam tiltakozik, mintha a szavak nem lennének képesek értelmet nyerni. A könnyeim már szabadon folynak végig az arcomon. - Ugye...ugye nem bántottad őket? - kérdezem remegő hangon. - Persze, hogy nem. - végig simít az arcomon. - Vagyis nem mindenkit. - javítja ki magát, azonnal tudom kire gondol. - Mit tettél Albertoval? - megragadom a pólóját és megrántom, de ő csak felnevet. - Úgy érted mit tettem a bátyáddal? - lefejti magáról a kezeimet, az én szám pedig tátva marad. - Honnan tudtad? - kérdezem kétségbeesetten, hiszen arról hogy Alberto a testvérem, szinte senki nem tudott. - Én mindent tudok Elena. Azt hitted titkolózhatsz? Eddig finom voltam veled. De ennek itt a vége. - megemeli a hangját. - Hol vannak? Hol vannak a fiaim? Hol van Blaise? Hol van Alberto? - a kérdések egymás után szaladnak ki a számon, szinte hisztérikus állapotba sodorva saját magamat. - Azt nem mondom el. - elégedetten vigyorog. - Azt ígérted nem bántod őket. Hogy kimaradnak ebből. - a lábaim remegnek, de még próbálok harcolni. - És eddig nem is bántottam őket. A fiaid és Blaise biztonságban vannak. - jelenti ki határozottan, az én szívem pedig ezredszer is megszakad mert Albertoról nem ejt szót. Hinni akarom hogy legalább még él, de Christiant ismerve már semmi sem lepne meg. - Istenem! Ez az én hibám. - földre rogyva zokogok. - Az én hibám. - üvöltöm már a kezeimmel a padlót püfölve. - Gian el fog jönni érted. Mert hiszi, hogy visszakaphat. De te tovább fogod játszani a szereped. - leguggol elém és kényszerít hogy a szemeibe nézzek. - Mit akarsz tőlem? - őszinte gyűlölettel nézek rá. - Azt, hogy amikor újra szemtől szembe állsz majd Gianal....ne csak játssz. Hanem rombold le végleg. - kemény hangon közli, hogy mit vár el tőlem. - El kell őt pusztítanod. Törd meg nekem. Érted? Mert ha nem teszed, soha nem látod viszont a fiaidat. - fenyegetően áll fel és úgy néz le rám. Én még mindig a földön heverek és érzem, hogy itt és most elvesztem. Christian irányít, a kezében tart, uralkodik felettem.....

A szavai után nem marad bennem hang. Csak egy üres, sivár tér, ahol eddig a szívem volt. - Ha bántod őket...- kezdem, de a hangom elcsuklik.  Christian közelebb lép. Nem ér hozzám, mégis érzem a jelenlétét, mint egy szorító hurkot a torkomon. - Nem kell fenyegetőznöd. - mondja lekezelően. - A félelmed bőven elég. - teszi hozzá halkan. És igaza van. Rettegek. - Megteszem amit akarsz. - adom meg végül magam. - Tudtam, hogy okos nő vagy. - mosolyogva néz le rám. - De egy dolgot soha nem kapsz meg. - a hangom még mindig gyenge. - A szívemet. - lehunyom a szemeimet. - Nekem elég ha Gianét összetöröd. - mosolyog, mert tudja hogy győzött.