31. Rész: I've got you brother

 ~ Gianmarco Salvatore ~

 A pince levegője hideg és száraz. Nem börtön szagú. Túl rendezett. Ez nem indulatból épült hely, hanem döntésekből. Itt nem elveszítik az életüket az emberek, hanem elveszik tőlük. Az áruló térdel előttem. A kezei hátrakötve, a feje lehajtva. Nem könyörög. Az ilyenek soha nem könyörögnek igazán. Csak reménykednek abban, hogy tévednek velem kapcsolatban és azt hiszik, megkegyelmezek. De nem tévednek. - Tudod miért vagy itt. - szólalok meg kimérten. Bólint. A torka megmozdul, ahogy nyel. Izzad. A félelem mindig később érkezik meg. - Cassetti embere vagy. - folytatom. - Capo...- szólal meg hirtelen. - Esküszöm, nem én döntöttem. Parancsot kaptam. - mentegetőzni kezd. - És kinek a szava áll az enyém felett? - ordítok rá, mire megrezzen. Közelebb sétálok. Hallom a saját lépteimet. A többiek, az embereim nem mozdulnak, csak figyelnek. Tanulnak. - Mit adott neked? - kérdezem. Az áruló felnéz. A tekintetéből pánik sugárzik. - Pénzt. - feleli. - Talán tőlem nem kaptál eleget? - megütöm és ő a földön terül el. - Mit adtál cserébe? - kérdezem, miközben egyik lábammal a kezére taposok. Fájdalmasan felordít ahogy az ujjaiban a csontok darabokra törnek. - Beszélj! - erősebben nyomom a kezét. - Egy nevet. - szinte fuldoklik a fájdalomtól. - Kinek a nevét? - ellépek tőle, esélyt adva neki, hogy beszéljen. - Az öcsédét, uram. - feleli és úgy érzem most áll meg a világ körülöttem. - Mit mondtál? - kérdezem, a hangom nyugodt. Ez a legveszélyesebb benne. - Alberto a feleségével és a te fiaiddal menekült. De Cassetti elkapta őket. - színt vall, de ez sem elég ahhoz hogy csillapodjon a bennem fellobbanó harag. - Az öcsém....kiadtad Cassettinek az öcsémet? - teljes torkom szakadtából ordítok. A kezeim ökölbe szorulnak. Nem mozdulok, mert ha megmozdulnék, puszta kézzel ölném meg, de nekem még információk kellenek. - Hol van most? És a fiaim? - megragadom a zakóját és annál fogva rántom fel a földről. - A fiaidat és a vörös hajú nőt nem tudom hová vitték. - csóválja a fejét. - Hazudsz te féreg. - szinte földhöz vágom, és ő felköhög. - Nem hazudok uram. Egy titkos helyre vitette őket Cassetti. - kétségbeesetten kúszik a lábam felé. - És az öcsém? - belerúgok, mert már az indulatok vezérelnek. - Őt Cassetti egy pincében tartja. Megtudott róla valamit ami miatt most fogva tartja. - újabb információkat tudok meg és közben aggódok. Cassetti csak egy valamit tudhatott meg Albertoról, még pedig azt, hogy Alfonzó fia. Fel alá kezdek járkálni, gondolkodnom kell. Aztán bevillan valami. Mi van ha Elena adta ki Cassettinek, Albertot?! Nem! Az nem lehet. Azonnal elhessegetem a képtelen gondolatot a fejemből, de az csak visszakúszik, hiszen erről csak én tudtam és Elena... - Hol van ez a pince? - szólalok meg ismét. - Azt nem tudom. - csóválja a fejét és én hiszek neki. - Vigyétek! - mondom az embereimnek. - Ne uram. Ne! - az áruló könyörög, de bennem már nincs kegyelem. Talán kisebb bűnért életben hagynám. De ő az öcsémet és a fiaimat adta ki az ellenségemnek, amire nincs bocsánat. - Capo...könyörgöm. - még hallom ahogy elrángatják majd a pinceajtó becsukódik. Egyedül maradok. A mellkasom fáj. Nem fizikailag. Mélyebben. Ott ahol a család van. Ott ahol már túl sok mindent temettem el. Cassetti most átlépett egy határt. És ezért nem háborút kap. Hanem ítéletet. 

Amikor már ismét az irodámban vagyok, egyedül, a falak mintha közelebb húzódnának. Egy újabb pohár whisky már a kezemben van, de már nem ízlelem az italt. Csak éget. Mint minden gondolat. Tudnom kell, hogy hol tartják fogva az öcsémet. El kell mennem érte. Tartozom neki legalább ennyivel. Ugyanúgy elhagytam őt is mint Elenat és a fiaimat. Cserben hagytam mindenkit, akit szeretek. Mindent elveszítek...egymás után. Gondolataimból a telefonom csörgése zökkent ki. - Mario! Megtudtál valamit? - szólók bele sietve, hiszen őt bíztam meg korábban hogy találja meg a fiaimat és Albertot. - Capo...meg vannak az információk. - közli és én hallom a hangján, hogy valami nincs rendben. Felállok. A szívem gyorsabban ver a mellkasomban. - Beszélj. - utasítom. - Cassetti emberei az elmúlt napokban egy birtokon mozogtak a hegyeknél. Nem üzlet volt. Őrizet. Fegyveres váltás. Egy férfit tartanak fogva. - mondja sietve. - Kit? Kit tartanak ott fogva? - sürgetem, abban bízva, hogy az öcsém hamar meglesz. - A leírás alapján Alberto az. - egy pillanatnyi csend után kapom meg a választ és én felsóhajtok. Ha nem hagytam volna ott Elenat, ha nem léptem volna az apám helyére...ha nem gondoltam volna hogy majd én egymagam oldok meg mindent, akkor ez most nem történt volna meg. Alberto mindenképpen veszélybe került, még így is hogy én nem maradtam a családommal. A falnak támaszkodok. Nem gyengeségből, hanem fegyelemből. Mert ha most szétesek, akkor mindennek vége. - Életben van? - félve teszem fel a kérdést. - Igen, de fogoly. Cassetti nem ölte meg. Még! - feleli Mario. Az én fejemben viszont a ,,Még,, szó úgy csapódik belém, mint egy lövés. Elena jut eszembe. A hangja a telefonban. A hidegsége és amit mondott. Most újra kezdek hinni abban, hogy ott akkor csak hazudott, hogy a kényszer és a félelem vette rá, arra hogy hazudjon nekem. Talán csak védeni akarta őket. És én Capo lettem miközben a családunkat darabokra szedték. - A fiaim? - újabb kérdést teszek fel. - Ők nincsenek azon a birtokon. Nyomtalanul eltűntek. - Mario halkan beszél. Tudom, hogy ő is érzi mit jelent ez most nekem. Hiszen a fiaim még mindig veszélyben vannak és én azt sem tudom hol keressem őket. - Mario. - szólítom meg barátomat és egyben szövetségesemet. - Igen? - várja az utasításom. - Cassetti ma megtudja milyen amikor én nem Capoként hanem bátyként indulok háborúba. - mondok csupán ennyit és pontosan tudom, Mario ebből már érti mit is jelent ez pontosan. Leteszem a telefont. Az asztalon ott van apám pecsétgyűrűje. A hatalom jelképe. Ránézek, és először nem erőt érzek, hanem felelősséget. Capo vagyok. De mindenekelőtt, férj vagyok, apa vagyok, és testvér vagyok. És aki az enyémekhez hozzányúl....az nem politikai ellenség többé. Hanem halott ember, csak még nem tud róla...