32. Rész: And I break down as you walk away

 ~ Gianmarco Salvatore ~

 Az éjszaka sűrű Szicíliában. Nem a hűvöstől, hanem a feszültségtől. A levegő nehéz, mintha tudná, mi készül. A birtok udvarán állok, az autók már készen, a motorok halkan morognak, a felfegyverzett embereim, csak a jelre várnak. Egyetlen szavamra indul a pokol. Capo vagyok. És mégis most...nem vezérként ver a szívem. Hanem testvérként. Alberto arca újra és újra felvillan előttem. A gyerekkorunk. Eszembe jutnak a szörnyűségek amiket ellene tettem, pedig soha nem érdemelte meg, ahogy azt sem hogy apánk...vagyis Dante úgy bánjon vele ahogy bánt. Hosszú évtizedekig én magam sem tettem érte semmi jót, szégyelltem, hogy a testvérem. De öt évvel ezelőtt valami megváltozott. Felnyílt a szemem, elkezdtem testvérként látni őt. Mostanra pedig már a részemmé vált és szeretem. Nem szégyenlem, többé már nem. Megígértem neki, hogy számíthat rám, mindenben. De én őt is cserben hagytam. Ha nem hagyom ott Elenat. Ha nem jövök el azon az éjszakén. Ha nem hiszem, hogy a hatalmam majd megvéd mindent és mindenkit. A kezem ökölbe szorul. A telefonom a zsebemben. Nem veszem elő, pedig minden idegszálam ordít, hogy hívjam fel Elenat. Halljam a hangját. Mondja ki újra, hogy Christian mellett van. Hogy már nem szeret. Hogy elhagyott. És én tudjam, hogy hazudik. Mert érzem. Minden porcikámmal érzem, hogy ez nem igaz. Hogy amit mondott akkor, azt nem ő mondta, hanem kényszer volt. Hogy félelem volt. De nem kapaszkodhatok ebbe. Ha elhiszem, hogy még szeret, akkor el kell hinnem azt is, hogy bajban van. És akkor nem állít meg semmi és senki. A fiaim....A fiaim nincsenek ott, de tudom hogy Chrtian fogva tartja őket valahol. És ez az egyetlen dolog, ami megakadályoz abban, hogy azonnal felégessek mindent. Apa vagyok és fogalmam sincs, hol vannak a fiaim. - Capo. - lép mellém Mario ezzel kizökkentve a gondolataimból. - Megvan a pontos hely. Hegyi birtok. Alatta régi borospince. Őrzik, de nem számítanak támadásra. - sorolja a tudnivalókat amire én csak bólintok. - Cassetti tudja, hogy jövök. - a hangom nyugodt, de belül vihar tombol bennem. - És tudja, azt is hogy ezért meg fogom ölni. - beszállok az autóba. Az ajtó csukódik. A motor felbőg. Elindulunk a hegyek felé. A sötétség elnyel mindent, csak az út fényei vezetnek előre, mint egy alagút, aminek a végén vagy megváltás van, vagy vér. Az út túl hosszúnak tűnik, pedig csak húsz perc telik el mire megpillantjuk a hegy fényeit. Ott van. Alberto, az öcsém már a közelben van. És ahogy az ujjaim rásimulnak a fegyverem markolatára, egyetlen gondolat lüktet bennem, tisztán, könyörtelenül: Aki a családomhoz nyúl, nem Capot kap válaszul. Hanem egy férfit, akinek már nincs vesztenivalója. Ahogy megérkezünk a birtokra Mario megfigyelései helyesnek bizonyulnak. Csupán néhány fegyveres őrzi a helyet, akiket az embereimmel könnyűszerrel iktatunk ki és elindulunk lefelé. A pince ajtaja nyikordulva tárul fel amikor belépek. A levegő dohos, fémes, idegen. Nem kell látnom semmit, ahhoz, hogy tudjam: itt fájdalom lakik. Itt időt vettek el valakitől. Itt megtört valaki. - Ott van. - súgja Mario mögöttem. És akkor meglátom. Alberto a falnak támasztva ül a földön. A feje lehajtva, az inge véres és gyűrött. Az arca feldagadt. Nem mozog azonnal, amikor közelebb lépek. Talán nem is hiszi el, hogy valóban mi vagyunk. Talán már nem hisz semmiben. A szívem beleszakad a látványba. - Al...-szólalok meg de a hangom elcsuklik. A fejét lassan emeli fel. A tekintete rám talál. Először nem ismer fel. Aztán valami átvillan benne. A felismerés. A hitetlenkedés. A megkönnyebbülés. - Gian...- suttogja. Letérdelek elé. Nem Capoként. Nem vezérként. Hanem a bátyjaként. A kezem az arcához emelem, óvatosan, mintha attól félnék, hogy eltörik a valóság, ha hozzáérek. - Itt vagyok. - mondom halkan. - Vége van. - bíztatom. A szemei megtelnek könnyekkel. Nem sír. Csak néz rám. Úgy mint régen, azon a medence parton, miután megmentettem. - Azt hittem...nem jössz - leheli erőtlenül. A mellkasom összeszorul. - Mindig jövök Alberto. - felelem. - Mindig öcsi. - hirtelen, de óvatosan ölelem magamhoz. De így is felszisszen. A bordáin, a vállán sérülések, és a hátán friss sebek. Az érzés leírhatatlan. A tudat, hogy a testvérem él, megkönnyebbüléssel tölt el. - Blaise és a gyerekek? - kérdezi miközben felsegítem. Alig áll a lábán. A testén minden mozdulat, fájdalmat rejt, de nem panaszkodik. Soha nem szokott. Csak kapaszkodik belém, mintha én lennék az egyetlen dolog ami még valós. - Nem tudom hol vannak. De meg fogjuk találni őket. Ígérem. - mondom komolyan, majd indulnák vele az oldalamon, amikor lépések hangja tölti meg a teret. Azonnal a fegyveremért nyúlok, ahogy Mario is. - Csak nem lövöd le a feleségedet Gian. - nevet fel Christian és ahogy megfordulok ott áll ő. Christian áll a pince bejáratánál. Nyugodt. Tökéletesen uralja a helyzetet. És mellette Elena, az én feleségem. Fekete ruhában. A haja rendezetten omlik a vállára, egészen a háta közepéig. El is felejtettem már milyen. Az arca sápadt, de gyönyörű. Ugyanaz arc és ajkak, amiket ezerszer csókoltam már meg. Ugyanaz a nő akit szeretek, és aki a gyermekeim anyja. Ugyanaz a tekintet...mégis idegen. A világ megáll. - Elena....-szakad ki belőlem a neve. Nem kiáltás. Nem kérdés. Egyetlen szó, ami tele van mindennel, amit nem merek kimondani: gyere vissza, szeretsz még, ez nem lehet igaz. Elena rám néz. Nem fut hozzám, nem sír, nem kiált hogy segítsek neki. Christian keze lassan a derekára simul. Birtoklóan. Nyilvánosan. Szándékosan. Tudom, hogy ez nekem szól. És Elena nem húzódik el tőle. - Tudtam, hogy eljössz az öcsédért. Mindig megmented akiket szeretsz. - halkan szólal meg a feleségem, akiről le sem tudom venni a tekintetem. - Tudtad, hogy Alberto itt van? Hogy kínozzák? - kérdezem hitetlenkedve. Ismerem őt. Nem tenne ilyet, Albertoval soha, hiszen szereti őt. - Persze, hogy tudtam. - kezét Christianéra simítja. Elakad a lélegzetem. - Gyere velünk Elena. Itt vagyok és már nem megyek sehová. Nem hagytalak el soha. - magyarázkodok, de ő keserűen felnevet. - Már nem érdekel, hogy mit csinálsz. - feleli higgadtan. A szívem a torkomban dobog. Egyetlen lépés, egyetlen mozdulat és haza viszem, megvédem és mindent újra kezdhetünk. - Elena. Ne csináld. Tudom hogy félsz, de nem kell. Megvédelek. Gyere velem. - szinte könyörgök neki. - Elena már az én oldalamon áll. - szól közbe Christian és a szavai belém marnak. - Ez hazugság. - kiáltok fel. - Elena soha nem hagyna el engem. És végképp nem hagyná szó nélkül hogy Albertonak ártsanak. Nem tudom mit tettél vele, de ezért meg fogsz dögleni. - felemelem a fegyverem és egyenesen Christianra szegezem, majd közben megjelennek az ő emberei is a pincében, így mindenki mindenkire fegyvert fog. - Te hagytál el engem Gian. Én csak tovább léptem. - Elena szavai a szívemet szorongatják, majd egyik kezét Christian kezébe simítja.  - Szeretlek Elena. - mondom ki egyszerűen. - Most is. Mindig és örökké. - teszem hozzá. Ez a végső kártyám. A nyers igazság. És ő lehunyja a szemeit. Amikor újra kinyitja, már ott van benne az a fal, amit nem tudok áttörni. - Én már téged nem. - mondja ki végül. És ez a mondat olyan, mintha késsel vágnák fel a mellkasomat. Christian magához húzza, majd Elena ajkait az ellenségemére simítja hogy egy csókot hintsen rá. A karjaimban ott az öcsém, félig eszméletlenül. Nem engedhetem el. Nem rohanhatok Elenához. Kettészakadok. Elena még egyszer rám néz. - Felejts el Gian. Nekem már Christian a jövőm. Őt szeretem. - mondja ki a szavakat, de bennem csak az utolsó mondata hagy nyomot. A levegő bennem akad. A szívem nem hangosan törik darabokra. Nem látványosan. Hanem úgy, ahogy a jég reped a mélyben. Csendben...Végleg...