33. Rész: Nothing I can do anymore

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

Gian hangja még visszhangzik a pincében, amikor már kifelé viszi Albertot. Elsétál és engem itt hagy. Nem hibáztathatom, nem is teszem, hiszen én törtem össze az ő szívét és nem fordítva. - Elengeded őket? - fordulok Christian felé, abban bízva, hogy nem küldi az embereit utánuk. - Gian még nem tört meg eléggé. A harag most benne erősebb mint valaha. Ha most rá támadok, a végsőkig fog küzdeni. Ő most egy megsebzett vad. Veszélyesebb mint valaha. De már nem kell sokat várnom. Saját magát fogja elpusztítani és amikor eljön a perc, amikor már mélyen legbelül feladta akkor kell majd lépnem. Ez a perc még nem az. - feleli és nekem hányingerem támad. A férfi aki mellett állok, sötétebb lélekkel rendelkezik, mint bárki más akit valaha ismertem. Hogy lehet valaki ennyire gonosz?! Teszem fel magamban a kérdést. De a választ talán soha nem tudom meg. Most minden zavaros, leginkább a gondolataim. Egyetlen dolog marad tiszta az emlékeimben: Gian arca. Az a pillanat amikor azt mondtam neki, hogy már nem szeretem. Nem is tudja, hogy nekem jobban fáj kimondani, mint neki hallani. Amikor az ajtó bezárul mögöttük, a világ is bezárul bennem. Christian karja még mindig a derekamon pihen, de már nem érzem. Mintha már nem is lenne testem, csak egy üres burok vagyok amiben a fájdalom visszhangzik. Elindul a lépcső felé és magával húz, mint egy győztes aki elérte a célját. Én megyek, mert mennem kell. Mert ha most összeesek, sikítok, vagy Gian után kiáltok, akkor vége...mindennek vége, a fiaimnak is.  Ezért nem teszem. Néma csendben követem az autóhoz, ahol be is szállok mellé. A házába vezető úton nem szólalok meg, ahogy ő sem. Abban reménykedek hogy a birtokra érve, bezárkózhatok a szobámba, de sajnos még ez sem adatik meg nekem. Csak a hálószobába érve enged el. Az ajtó becsukódik mögöttünk. A zár kattanása olyan mint egy ítélet. - Jól csináltad drágám. Pontosan úgy ahogy kellett. - szólal meg nyugodtan. Nem válaszolok. A falnak támaszkodom, mert hirtelen nem tart meg a lábam. Egyszerre mintha minden erő kiszállna a testemből. - Láttad az arcát? - folytatja, észre sem veszi vagy nem is akarja tudomásul venni, mit érzek most én is ezekben a percekben. - Most már elhiszi. Most már tényleg azt gondolja hogy engem választottál helyette. - egyik kezét felemeli és a tenyere az arcomra simul. A szívem beleszakad a szavaiba. Mert tudom mit tettem. Nem csak hazudtam Giannak, hanem megöltem benne valamit. A reményt. A ,,talán még,,-et. - Hagyd abba. - suttogom. - Nem. - kiált fel. - Gian most darabokra hullik, hála neked. - diadalittasan mosolyog. Az én arcomon viszont végigfolynak a könnyeim, de nem törlöm le őket. Nincs értelme. Úgy érzem mintha belülről égnék. Mintha a mellkasomban egy tűz emésztene amit nem lehet eloltani. - Nem így kellett volna. Nem ilyen fájdalommal. - rázom meg a fejem. - A szerelem mindig így hal meg, Elena. Nem csendben, hanem egy árulással. - magyarázza, mintha tudná mit jelent a szerelem. - Elárultad őt és ebből, nem lesz képes felállni. - közli egyszerűen. A szavai pengék. Minden egyes szó vág. A szoba sötét, csak a hold fénye csúszik végig a padlón. A hirtelen ránk telepedő csend nem nyugtató, hanem vádló. Mintha minden fal, minden árnyék azt suttogná: megtetted. Leülök az ágy szélére. A kezeim még mindig remegnek. Gian arca nem hagy nyugodni.A tekintete, amikor rám nézett a pincében. Nem harag volt benne először. Nem gyűlölet. Hanem hitetlen fájdalom. Az a fajta, ami akkor születik, amikor valaki még remél, de már érzi, hogy nincs miért. És én...én vettem el tőle ezt a reményt. Felállok és az ablakhoz megyek. A hegyek sötét kontúrjai rajzolódnak ki az égen. Ugyan az az ég, ami alatt Gian és én egykor szerelmesek lettünk egymásba. - Meg fog halni miattam. - szólalok meg ismét. - Nem! - Christian szorosan mögém lép. - Meghalni miattam fog. - suttogja a fülembe. - Te csak az ajtót nyitottad ki előttem. - átkarol és a nyakamba csókol. - Nem hiszem, hogy képes leszek ezzel együtt élni. - utalok a tettem következményeire. - Kénytelen leszel. - hirtelen maga felé fordít. - A fiaid miatt. - mondja a szemeimbe. Tudja mit kell mondania, pontosan érzi mi az amivel engem irányítani tud. A fiaim élete a tét és értük valóban ki kell tartanom. - Holnap Gian kézhez kapja a válási papírokat is. Csak alá kell írnod és holnap reggel el is küldöm neki. - végig simít az arcomon. - Ez majd még jobban megtöri. - közelebb hajol és megcsókol. A testem és minden idegszálam azonnal reagál az érintésére. Reflexből lököm el magamtól, majd ugyanazzal a lendülettel csattan egyik tenyerem az arcán. - Nem leszek a tiéd. - mondom ki határozottan. - Vedd már észre Elena, már az enyém vagy. - kezét az ütésem nyomára simítja. - Neki már nem kellesz. Gian és te már soha nem lesztek együtt. Ezt ma a játékoddal elintézted. - szinte kiabál velem. - Miattad. Csak miattad. - ökölbe szorított kezeimmel kezdem el ütni a mellkasát erőtlenül. - Te választottál Elena. - megragadja a kezeimet és ránt rajtam egyet. - Nem hagytál más választást. Szeretem Giant. Halálom napjáig szeretni fogom. De a fiaim vannak a mérleg másik oldalán. És nekem őket kell választanom, nem tehetek mást. Anya vagyok. Egy anya szíve a gyerekeiért dobog a születésük pillanatától kezdve. Ezt egy magadfajta szörnyeteg, soha nem értheti meg. - mondom minden szavamat komolyan is gondolva. Aztán a levegő hirtelen elfogy. Nem lassan. Nem fokozatosan. Egyetlen pillanat alatt, mintha valaki belülről zárná el. A mellkasom összeszorul, a szívem őrült tempóban ver, a fülem zúg. A szoba megdől körülöttem, a falak elcsúsznak, a fények elkenődnek. Próbálok kapaszkodni az ágy szélébe, de az ujjaim nem engedelmeskednek. - Elena? - hallom Christian hangját, mintha egy alagút végéről szólna. Felé fordulnék, mondanék valamit, de szédülök, rosszul vagyok és nem kapok levegőt. A látásom beszűkül, fekete foltok úsznak körülöttem. A térdem feladja és a testem előre bukik, de Christian elkap, mielőtt földre zuhannék. A karjai erősek, határozottak, de én már nem érzem őket igazán. - Elena! - hallom még egyszer a nevemet. - Hívjatok orvost! Azonnal. - Christian ordít az embereinek. A hangja feszült. Nem dühös. Nem hideg, hanem aggódó. A sötétség azonban gyorsabb, de mielőtt teljesen elnyelne, egy másik érzés fut át rajtam....a félelem mellett a vágy, hogy bárcsak Gian lenne most mellettem. Ő képes lenne megnyugtatni. Ő mindig megnyugtat....Aztán minden elsötétül....