~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~
Újabb két hét telt el ezen az átkozott helyen. Egy hónapja vergődök
napról napra előre s mégis egy helyben. Még mindig nem tudom hol vannak a
fiaim és nem tudom, mi lesz ennek az egésznek a vége. Én továbbra is
Christian irányítása alatt állok, ahogy most ezekben a percekben is. A
lehetetlent kérte tőlem, mégis azon vagyok hogy engedelmeskedjek neki,
pedig tudom, hogy ezek után valóban nem lesz visszaút, nem lesz több
boldogság az életemben, még a reménye is kihal. A telefon hideg a
kezemben. Nem nehéz…mégis úgy érzem, mintha egy követ tartanék. Mintha
ez az egyetlen mozdulat képes lenne életeket összetörni. Talán képes is.
Christian a szoba másik végében áll. Nem közel. Nem ér hozzám. Nincs rá
szüksége. A tekintete elég. Az emlékeztető: a fiaim valahol miatta
élnek. És ha nem teszem meg…nem fognak. A hüvelykujjam a kijelző fölött
lebeg. Gian neve ott van. Ugyanúgy. Ugyanazzal a betűtípussal.
Ugyanazzal az egyszerűséggel. Mintha semmi sem változott volna. Pedig
minden megváltozott. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Ha most nem hívom
fel…még marad egy kis idő, amíg nem válik végleg valósággá az, amit
tenni készülök. Még létezhet az a világ, ahol mi még mi vagyunk. De csak
egy pillanatig. Megnyomom a hívást. A csörgés hangja, túl hangos a
csendben. Minden egyes kicsengésnél mintha egy ideg szakadna el bennem. Ne vedd fel. Kérlek, ne vedd fel. Magamban
könyörgök. Aztán…kattanás. - Cassetti. - szól bele azonnal. A hangja
kemény. Éles. Védekező. Nem tudja, hogy én vagyok. És ez az utolsó
másodperc, amikor még nem törtem össze. A levegő bennem reked. - …Gian. -
suttogom aztán csend. Olyan csend, amiben egy egész élet fér el. -
Elena? - a hangja megváltozik. Nem hangosan. Csak… mélyen. Mint amikor
valaki egyszerre remél és fél. A torkom összeszorul. Nem szabad sírnom.
Ha sírok, elbukom. Ha elbukom… meghalnak. - Beszélnünk kell. - mondom.
Idegen a hangom. Mintha nem is én beszélnék. - Hol vagy? - kérdezi
azonnal. Nem azt kérdezi, hogy vagyok. Nem azt, miért hívtam. Csak ezt.
Mert még mindig keres. Behunyom a szemem. - Nem ez a fontos. - felelem. -
De. - vág közbe halkan. - Nekem ez a fontos. - teszi hozzá, de még
mindig végtelen türelemmel. A mellkasomban valami szétszakad. Majdnem
kimondom. Majdnem elárulom. Majdnem… De...Nem teszem. Christian
megmozdul a háttérben. Csak egy lépés. De elég is. Folytatnom kell. -
Megkaptad a papírokat? - kérdezem. Csend. Hosszú. Súlyos. - Meg. -
feleli végül. Nem kérdez vissza. Nem támad. Nem könyörög. Ez rosszabb,
mint bármi. - Akkor… írd alá. - mondom. A szavak kiszakadnak belőlem,
mint amikor valaki saját magát vágja meg. A vonal túloldalán nem hallok
semmit. Csak a légzését. Lassú. Mélységesen fáradt. - Ennyire könnyű? -
kérdezi halkan. Nem dühösen. Nem keserűen. Csak… összetörve. - Tényleg
csak ezért hívtál? - kérdezi de remény már nincs a hangjában. A szemeim
megtelnek könnyel, de nem engedem ki őket. Mondd meg neki az igazat. Mondd, hogy szereted. Mondd, hogy mentsen meg. A
lelkem üvölt. A szám viszont tovább hazudik. - El akarok válni, Gian. -
mondom. - Ez a legjobb mindenkinek. - teszem hozzá. A „mindenkinek” szó
úgy hangzik, mintha mérget köpnénk. Hosszú csend. Aztán nagyon halkan
megjön a válasza. - Nekem nem. - a hangja feszült. És ebben a két szóban
benne van az egész életünk. Majdnem megtörök. Majdnem. De még nem
mondtam ki a legkegyetlenebb részt. A kezem remeg. A hasamhoz szorítom a
másik tenyerem. Bocsáss meg. Kérlek bocsáss meg gondolom
magamban aztán Christian sürgetően rám pillant. - Van… valami más is. -
suttogom. A szívem olyan hangosan ver, hogy nem hallok tőle semmit. -
Hallgatlak. - mondja. Még mindig gyengéden. Még mindig… szeretve. Ez
teszi igazán lehetetlenné. Kinyitom a szemem. Christian néz. Vár. És én
kimondom. - Terhes vagyok. - a hasamra pillantok, ami még mindig lapos,
de én tudom, hogy a szerelmünk újabb gyümölcse fejlődik éppen a szívem
alatt. A vonalban csend. Nem az a fajta csend, amikor valaki
gondolkodik. Az a fajta, amikor megáll a világ. Nem hallom a légzését.
Nem hallok semmit. Mintha eltűnt volna. - ...Tőlem? - kérdezi lágyan. És
ebben a kérdésben még ott él az utolsó remény. Az utolsó. Amit most
kell megölnöm. - Nem. - suttogom. A szó alig létezik. - Christian
gyereke. - gyűlölöm magam amiért ezt képes vagyok kimondani. Valami
leesik a túloldalon. Üveg. Vagy talán csak én képzelem. Nem kiabál. Nem
kérdez. Nem átkoz. Ez a legrosszabb. Hosszú idő után megszólal. De a
hangja már nem ugyanaz. Üres. Teljesen üres. - Értem. - mond csupán
ennyit És ebben az egy szóban meghal valami. Nem hangosan. Nem
látványosan. Csak… végleg. Nem bírom tovább. - Kérlek… írd alá a
papírokat. - suttogom. - Engedj el. - szinte könyörgök neki. A
valóságban azt akarom mondani: ments meg. De nem teszem. Csend. Aztán
nagyon halkan: - Boldog vagy? - a kérdése még mindig gyengéd. Ez
összetör. Hazudnom kell. Most jobban, mint valaha. - Igen. - mondom. És
ezzel saját magamat is megölöm. A vonal másik végén nincs válasz. Csak
csend. Olyan csend, ami után már nincs visszaút. Aztán…megszakad a
hívás. A telefon kiesik a kezemből. Nem hajolok le érte. Nem tudok
mozdulni. Mert most történt meg igazán. Nem akkor, amikor elment. Nem a
pincében. Nem az éjszakában. Hanem most. Most vesztettem el őt. Végleg.
És a legkegyetlenebb az egészben, hogy közben a szívem mélyén, még
mindig ugyanazt suttogom: Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.


.png)
Jézus atya úristen....kinyírsz már komolyan mondom. Ez nagyon durva rész lett, pedig csak egy telefonbeszélgetésről van szó. A szívemet facsargatod. Elena és Gian szerelmi története kezd átmenni tragédiába. Halvány fogalmam sincs mi lesz ennek a vége. De kíváncsian várom
VálaszTörlés