48. Rész: Used to be mine

~ Gianmarco Salvatore ~ 

Az ajtó kivágódik. A hang végigszalad a szobán, mint valami későn érkező villám. Megállok a küszöbön. Először nem is értem, mit látok. Christian teste a földön vérben úszva. Egy pisztoly pár lépésre tőle a földön. És ő....Elena. A fal mellett ül, mintha nem maradt volna benne erő megtartani magát. A haja az arcába tapad. Az arcán vörös, duzzadó nyom, egy ütés helye. A blúza fehér volt. Most már nem az. Christian vére lassan szivárog az anyagba. De aztán a világ egyetlen pontra szűkül és csak rá tudok figyelni. A mellkasomban valami megroppan, de nem engedem szét. Nem most. Nem így. Nem előtte.  Egy lépést teszek felé. A lábam nehéz, mintha minden mozdulatért fizetnem kellene. Ő felnéz. A szemünk találkozik…és minden hang eltűnik. Nem látok mást. Nem érdekel a holttest a földön. Nem érdekel a vér, ha az nem az övé. Nem érdekel semmi. Csak az, hogy él. A tekintetében nincs megkönnyebbülés. Nincs öröm. Csak törés. Olyan mély, hogy belenézni is fáj. Megállok előtte. Letérdelek. Most már közelről látom. A fájdalmat az arcán. A rettegést, amit próbál elrejteni. A vért a ruháján…amihez köze volt a kezének. Soha nem tudtam elképzelni róla, hogy valaha képes lenne ölni. Ahhoz Elena túl ártatlan, így most tudom, hogy itt olyan dolgok történtek vele, amik odáig vezettek, hogy még őt magát is átformálták. Nem okolom, nem hibáztatom, csak féltem. Én öltem már, nem is egyszer, ezért tudom, hogy milyen az első...az első az mindig nehéz, és kicsit saját magunkból is megölünk egy darabot közben. A keze a hasán pihen, ami még lapos de hirtelen belém hasít egy gondolat is. Élesebben, mint bármi. A gyerek. Christian gyereke. Ott van benne. A mellkasom összeszorul, de nem mutatom. Nem szabad. Most nem az számít, ami bennem törik. Hanem ő. Óvatosan megérintem az arcát. Annyira finoman, mintha attól félnék, hogy szétesik a kezem alatt. Meleg. Él. És itt van. A torkom elszorul. Rengeteg szó lenne. Kérdések. Vádak. Igazságok. Egyiket sem mondom ki. Mert semmi nem fontosabb annál, hogy lélegzik. - Elena… - suttogom. A neve a számban nem hang, hanem valami sokkal halkabb…valami, ami még mindig hozzá tartozik. Megrázkódik. Mintha ez a szó jobban fájna neki, mint minden más. - Vége… - leheli. Nem tudom, mire gondol. Christianra. A fogságra. Ránk. Csak nézem. Hosszú ideig. És közben félek. Nem tudom, lehet-e még valaha az enyém. Nem tudom, visszajöhet-e hozzám valaha. Nem tudom, maradt-e bármi abból, ami ő volt, ami mi voltunk. De egy dolgot biztosan tudok. Ez semmit nem változtat azon, hogy szeretem, az életemnél is jobban. - Igen… - mondom halkan. - Vége. - a hangomban nincs győzelem. Csak fáradt csend. A kezem az övére csúszik. Hideg. Remeg. Összezárom az ujjaimat az övéivel. Nem birtoklón. Nem követelőn. Csak… hogy érezze: nincs egyedül. - Itt vagyok - suttogom. - Nem bánthat többé senki. - a hangom megremeg az utolsó szónál. Elfordítom kicsit a fejem, hogy ne lássa. Mert ha most meglátja bennem a fájdalmat…még ezért is magát hibáztatná. És azt nem engedhetem. - Sajnálom… - leheli. Azonnal megrázom a fejem. Gyorsabban, mint szeretném. - Ne…Egy szót se. - a hangom halk, de könyörgés van benne. Nem akarom a bocsánatkérését, mert itt egyetlen hibás van csak. És az én vagyok, mert eljöttem, elhagytam és későn érkeztem. Csak azt akarom, hogy ne fájjon neki még jobban. Közelebb húzom. Óvatosan. Mintha engedélyt kérnék minden mozdulattal. Egy pillanatig merev. Mintha nem hinné el, hogy megérintem. Aztán…nagyon lassan…a homloka a vállamhoz ér. Kimerült. Erősebben ölelem. De nem tartom magamhoz. Csak úgy tartom… hogy érezze itt vagyok vele. A szemem lehunyom. A szeretet néha nem azt jelenti, hogy visszakapod a másikat. Hanem azt, hogy akkor sem engeded el amikor már nincs jogod hozzá. Hosszú ideig nem mozdulunk. A szoba csendes. Christian teste a földön. A múlt romjai körülöttünk. Nem tudom, mennyi idő telik el. Talán percek. Talán csak néhány megtört lélegzet. Elena még mindig a karomban van, de már nem merev. Nem védekezik. Nem húzódik el. Csak… kapaszkodik. Úgy, mint aki túl sokáig zuhant, és most végre talajt érez a lába alatt, de még nem meri elhinni, hogy nem szakad be alatta. A homloka a vállamra simul, a lélegzete szaggatottan éri a nyakam bőrét. Minden egyes levegővétel fájdalom. Nem szólok. Nem kérdezek. Mert tudom, hogy vannak pillanatok, amiket nem szabad szavakkal összetörni. A kezem lassan a hátára csúszik. Óvatosan. Mintha attól félnék, hogy egy rossz mozdulattól újra darabokra hullik. - Biztonságban vannak…- mondom végül halkan. Érzem, ahogy megfeszül. - A fiúk…és Blaise is. Úton vannak Antonio háza felé. Várnak rád. - próbálok belé lelket önteni, egy kis reményt adni ami miatt legalább egy kicsit össze tudja szedni magát. A mondat végére elcsuklik a hangom, de már nem tudom visszanyelni. Egy pillanat csend. Aztán…Elena teste megremeg a karomban. Először csak finoman. Aztán egyre erősebben. És hirtelen kitör belőle a zokogás. Nem hangos. Nem hisztérikus. Hanem az a mély, fuldokló sírás, ami akkor szakad fel, amikor valaki végre túlélte. Az ujjaival a kabátomba kapaszkodik. Görcsösen. Mintha attól félne, ha elenged, minden visszatér. - Élnek…- szipogja alig hallhatóan. - Igen. - suttogom. Erősebben ölel. Most már nem óvatosan. Hanem kétségbeesetten. Mintha ebben az ölelésben akarna megtartani mindent, ami még nem veszett el. A mellkasomban valami szétszakad. De nem engedem ki. Ez most nem rólam szól. A kezem a hajába csúszik. Lassan, nyugtatón simítom végig. - Vége van…- mondom halkan. - Nem bánthat többé. - a szavak kimondva is idegenek. Mintha nem hinném el teljesen. Mintha túl könnyű lenne. Elena megremeg. És akkor…nagyon halkan…szinte csak levegőként…- Mindent elvett tőlem. - csúszik ki a száján. - A fiaimat, téged....a testemet, a lelkemet. Újra és újra összetört. Borzalmas volt. Gian...- felnéz rám és megfagy bennem minden. Nem kérdezek vissza. Nem mozdulok. Nem tudok. - Kényszerített mindenre. Zsarolt, megütött, használt....- újra zokog. Fuldokolva hallgatom. Lassan veszek egy levegőt. Kényszerítem magam a nyugalomra. Most nem a harag ideje van. Most ő fontos. Óvatosan hátrébb húzódom, csak annyira, hogy lássam az arcát. A könnyei hangtalanul folynak. A szeme vörös. Összetört. És hirtelen… minden, amit eddig hittem, még nehezebb lesz. Mert nem tudom megmenteni attól, ami már megtörtént. A hüvelykujjammal letörlöm az egyik könnycseppet az arcáról. Olyan finoman, mintha üvegből lenne. - Az én hibám. - a hangom mélyebb, mint szeretném. Tele valamivel, amit nem engedhetek ki. Szeretettel. Fájdalommal. Veszteséggel. Elena a szemembe néz. Hosszú ideig. Mintha keresne bennem valamit. Vádat. Undort. Haragot. De nem talál mást csak… engem. És ettől még jobban sírni kezd. Újra magamhoz húzom. Most már szorosabban. Nem kérve engedélyt. - Annyira sajnálom. - suttogom a hajába. A mondat csak úgy kicsúszik. Túl őszintén. Túl mélyről. De már nem veszem vissza. Mert ez az egyetlen igazság, ami még maradt bennem. És miközben a karomban tartom, csak egyetlen dolog jár a fejemben, csendesen, könyörtelenül: ha ezért az egy ölelésért mindent el kell veszítenem…akkor is megérte. Elena sírása lassan elcsendesedik a vállamon. Nem múlik el… csak elfárad. A teste még mindig remeg, de már nem a pániktól, hanem attól a kimerültségtől, ami akkor jön, amikor valaki túl sokáig volt erős egyedül. Nem sürgetem. Nem kérdezek. Csak tartom. Mert most ez az egyetlen dolog, amit adni tudok neki anélkül, hogy újra összetörném. Aztán érzem, hogy megmozdul a karomban. Nem húzódik el teljesen…csak annyira, hogy levegőt tudjon venni. A homloka még mindig az állam alatt. A hangja tompa, mintha nem is nekem beszélne, hanem valami sötét helynek önmagában. - Gian…- suttogja. Ebben az egy szóban több félelem van, mint az összes ki nem mondott mondatban együtt. Megfeszül bennem valami. De hallgatok. - Én… - kezdi, majd elakad. A levegője megbicsaklik. A keze a kabátomon szorosabbra zárul, mintha attól félne, hogy ha kimondja…elveszíti ezt az egyetlen biztonságot is. Aztán végül…nagyon halkan, szinte szégyenkezve - Elárultalak. - suttogja. - Mert én...önként is felajánlottam neki magam, hogy kiszedjem belőle, hol tartja a fiaimat. - halkan vall és nem vagyok benne biztos, hogy ez most neki vagy nekem nehezebb e. A világ egyetlen pontra szűkül. Nem hallok semmit. Nem látok semmit. Csak a szavakat. És azt a csendet utánuk, ami mindent elmond, amit ő nem tud. Egyetlen pillanatig nem kapok levegőt. A testem emlékezni akar a haragra, a vérre, a bosszúra. De amikor lenézek rá… nem egy történetet látok. Nem egy döntést. Nem árulást. Csak őt. Összetörve. Szégyenben. Félve attól, hogy most veszíti el végleg azt az egyetlen embert, akihez még visszatérhetne. És abban a pillanatban minden más megszűnik létezni. Lassan veszek egy levegőt. Mélységet keresek ott, ahol már semmi nincs. A kezem óvatosan az arcára csúszik. Nem kérdőn. Nem bizonytalanul. Hanem úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb mozdulata. Megemelem az állát, hogy rám nézzen. A tekintete tele rettegéssel. Várja az undort. Az ítéletet. A távolságot. Nem adom meg neki. A hüvelykujjam finoman letöröl egy könnycseppet az arcáról. - Nézz rám…- suttogom. Alig meri megtenni. De végül mégis felnéz. És most már biztosan látja. Semmi nincs a szememben abból, amitől félt. Csak fájdalom. És valami sokkal mélyebb annál. - Nem árultál el. - mondom halkan. - Csak küzdöttél. - minden szó lassan születik. Mintha a lelkem mélyéről kellene kihúzni őket. A hangom elcsuklik a végére, de nem állok meg. - És semmi…- nyelek egyet. - Semmi nem tudja megváltoztatni azt, hogy szeretlek. - a szó kimondva marad közöttünk a levegőben. Törékenyen. Visszavonhatatlanul. Elena szeme kitágul. Mintha nem értené. Mintha nem hinné el, hogy ezt még megkaphatja. Aztán újra sírni kezd. De most másképp. Nem szégyenből. Nem félelemből. Hanem attól, hogy talán…mégsem veszett el minden teljesen. Magamhoz húzom. Erősen. Véglegesen. A teste lassan megnyugszik, de a remegés nem tűnik el teljesen…csak mélyebbre húzódik benne, oda, ahol már nincs hangja. Érzem a szívverését a mellkasomon. Gyors. Törékeny. Él. És ez az egyetlen dolog, ami most számít. Mégis…van valami, amit ki kell mondanom. Valami, ami ott feszül bennem a telefonhívás óta. A szó, amitől rettegtem. A szó, ami talán most végleg elválaszt minket. A torkom összeszorul. Soha életemben nem féltem kimondani az igazat. Most mégis… úgy érzem, mintha minden levegővételhez bátorság kellene. Lassan elhúzódom annyira, hogy lássam az arcát. A bőrén még ott Christian ütésének nyoma. A ruháján a vér. A szemében… a túlélés. És én mégis őt látom. Mindig őt. Megemelem a kezem, végigsimítok az arcán. Óvatosan. Mintha attól félnék, hogy eltűnik. - Elena… - a hangom rekedt, attól, hogy túl sok mindent érzek egyszerre. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Összeszedem magam. Amikor újra ránézek, ő figyel. - Nem remélhetem...hogy tudsz még szeretni engem. - kimondani ezt…olyan, mintha saját kezemmel tépném ki a szívemet. Mégis kimondom. Mert az igazság mindig fájdalmas. A levegő megfeszül közöttünk. De nem állok meg. Mert van valami, ami erősebb a félelemnél. - De ha…- a hangom megbicsaklik, mégis folytatom. - Ha csak egy kicsi esély is van arra, hogy újra mi legyünk…- a szavaim alig hallhatók. Mégis benne van minden álmom. Minden reményem. Minden jövőm. Lassan a hasára csúszik a tekintetem. Arra az életre…amit még mindig nem merek magamhoz kötni. A mellkasomban valami fájdalmasan megmozdul. De nem fordulok el. Visszanézek rá. És most már nincs bennem semmi védekezés. Semmi fal. Csak egy férfi, aki szeret. - Akkor ígérem… -suttogom. - Hogy semmi nem szakíthat el tőled többé. - egy könny végiggördül az arcomon. Nem törlöm le. - Még az sem… hogy Christian gyermekét hordod a szíved alatt. - a mondat végére a hangom majdnem eltűnik. Mert ez az a pont, ahol mindent feladok. Büszkeséget. Haragot. Múltat. Jövőt. Csak ő marad. Csend lesz. És én csak nézem őt. Nem kérek semmit. Nem várok választ. Mert a szeretet…néha csak ennyi: maradni akkor is, amikor minden okod meglenne elmenni. - Nem… Christian gyereke. - suttogja. A szavak lassan érnek el hozzám. A szemem akaratlanul a hasára siklik. Olyan óvatosan, mintha már a tekintetem is árthatna. Aztán vissza az arcára. - …Mit mondtál?  - kérdezem végül. Félek elhinni. Félek… remélni. - A tiéd. - suttogja. És ebben a két szóban…visszatér a világ. Nem hangosan. Nem látványosan. Csak… csendben. Mintha valaki lassan visszakapcsolná bennem a fényt, amit már végleg leoltottam. A levegő kiszakad a tüdőmből. Nem tudom visszatartani. A kezem önkéntelenül mozdul. Nem gondolkodom. Nem döntök. Csak… odanyúlok. Olyan lassan, mintha egy álmot érintenék, amitől félek felébredni. A tenyerem megáll a hasa fölött. Nem merem még megérinteni. Mert ez túl szent. Túl törékeny. Túl… lehetetlen. Lehunyom a szemem egy pillanatra. És először… nagyon régóta először…nem a veszteséget látom magam előtt. A szemem lassan kinyílik. Ránézek, a nőre akit mindig is szerettem. A hangom alig hallható, amikor megszólalok: - Akkor… - a szó elakad. Újra kell kezdenem. - …még nem veszítettelek el teljesen. - nem kérdés. Nem állítás. Remény. A világ lassan áll vissza a helyére bennem, mintha romok közül emelnék ki egy életet, amiről már lemondtam. Egy pillanatra elhiszem, hogy talán, talán még lehet jövőnk. A kezem akaratlanul mozdul. Nem gondolkodom. Csak követem azt a régi, ösztönös vágyat, ami mindig hozzá vezetett. Olyan lassan hajolok közelebb, mintha egy álmot félnék megzavarni. A tekintetem az ajkára siklik, arra az ismerős ívre, amit valaha az otthonomnak hittem. Csak egyetlen érintés. Nem több. Nem követelés. Nem jog. Csak bizonyosság, hogy még létezik köztünk valami. De mielőtt elérném…ő finoman elfordítja a fejét. A mozdulat alig látható. Mégis olyan, mintha valaki újra kitépné a szívemet a helyéről. Megdermedek. Nem a visszautasítás fáj igazán… hanem az, amit jelenthet. Talán elkéstem. Talán már nincs jogom hozzá. Talán ő már nem…akar. A gondolatot sem merem befejezni. Lassan hátrébb húzódom, mintha attól félnék, hogy a közelségem is fáj neki. - Már nem szeretsz? - kérdezem végül halkan. - Szeretlek. - suttogja. A szó azonnal elér hozzám, de nem hoz megkönnyebbülést. Mert a hangja…tele van fájdalommal. Szégyennel. Valami mély, önmaga ellen forduló töréssel. - Épp ez az… - folytatja remegve. - A szívem mindig a tiéd volt. Mindig… csak a tiéd. - hozzám bújuk.  A mellkasom összeszorul. Mert ezek azok a szavak, amikért meghalni is képes lettem volna. De ő még nem fejezte be. - De a testem… - a hangja megtörik. -Másé lett. És én… undorodom magamtól. - lesüti a szemeit. A levegő bennem reked. Nem a kimondott szó miatt. Hanem a fájdalom miatt, ami mögötte van. Mert én nem bűnt látok benne. Nem árulást. Nem hűtlenséget. Csak egy nőt látok, akit összetörtek…és aki most saját magát bünteti ezért. - Elena… - a neve alig több leheletnél. - Nézz rám. - nem parancs. Kérés. Amikor végül felnéz, a tekintetében nincs védelem. Nincs fal. Csak fájdalom…és félelem attól, hogy én is undorodni fogok. - Soha… - suttogom. - Soha ne mondd ezt magadra. - a hangom csendes. De minden benne van, ami vagyok. - Nem lettél kevesebb. Nem lettél más. Te még mindig az én Elenám vagy, a feleségem, a gyerekeim anyja....a szerelmem. Egy életen át. - mondom komolyan is gondolva. Egyetlen könny gördül le az arcán. A hüvelykujjammal törlöm le. Óvatosan. Mintha szent lenne. - Te ugyanaz a nő vagy, akit szeretek. - a homlokomat finoman az övéhez érintem. Most sem csókolom meg. Nem sietek. Mert ez a pillanat nem a vágyról szól. Hanem arról, hogy itt vagyunk még. - És ha kell…egész életemben arra várok, hogy újra elhidd, hogy hozzám tartozol. - nem kérem, nem erőltetem, csak kimondom az igazat.