~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~
Az ajtó halkan zárul mögöttem. A szoba félhomályos. A függönyök behúzva,
mintha a fénynek sem lenne itt helye. Először nem látom őt. Csak érzem.
Azt a sűrű, nehéz csendet…ami mindig ott van, amikor valaki már túl sok
mindent elvesztett. Aztán lassan kirajzolódik az alakja az ablak
mellett. Háttal áll nekem. Mozdulatlanul. Mintha órák óta ugyanabban a
testtartásban lenne. Nem fordul meg. Nem kérdezi, ki jött be. Talán
tudja. Talán nem érdekli már semmi. Egy lépést teszek felé. A padló
halkan megnyikkan. Semmi reakció. Még egy lépés. Most már látom a
vállát. A tartását. És valami azonnal megszorít belül. Mert nem az a
férfi áll ott, aki előtt mindenki félve hajol meg. Hanem valaki…aki alig
áll még. - Gian… - suttogom. A neve megtörik a levegőben. Mintha túl
törékeny lenne ehhez a szobához. Hosszú másodpercek telnek el. Azt
hiszem, nem is fog válaszolni. Aztán nagyon lassan megszólal. - A
gyerekek alszanak? - a hangja rekedt. Mély. Üres. Nem fordul meg. -Igen -
felelem halkan. - Biztonságban vannak. - teszem hozzá. Bólint. Alig
láthatóan. Mintha ez az egyetlen információ lenne, ami még számít neki.
Csend. Olyan csend, ami már fáj. - És te? - kérdezi végül. - Te… jól
vagy? - a kérdése úgy vág belém, hogy majdnem nem kapok levegőt. Mert
most ő van összetörve…és még mindig engem kérdez. Egy lépéssel közelebb
megyek. - Nem - suttogom. - Nem vagyok jól. - vallom be. Most először
megmozdul a válla. Mintha ez a válasz… elérte volna. De még mindig nem
néz rám. - Sajnálom. - sóhajt fel. - Hallottam mi történt. Megértem,
hogy most egyedül akarsz lenni, hiszen az apád volt...én csak...talán
engem akarsz most a legkevésbé látni, de nem tudtam távol maradni tőled,
főleg nem úgy hogy tudom, miattam történt ez is. - lehajtom a fejem,
fogalmam sincs mit kellene tennem vagy mondanom, de itt akarok lenni,
vele. - Ez nem igaz. - lassan megfordul, de nem közelít felém. - Nem
miattad történt. Hanem érted. - javít ki és én nem tudom mit mondhatnék.
- Azt hiszed azért vagyok most itt mert Antonio halála megvisel? -
kérdezi komolyan. - Ha nem akkor, miért? Miért nem jöttél hozzám egész
nap? - kérdezem remegve. Hosszú csend a válasz. - Gian? - felé lépek de ő
nem mozdul. - Mert ez vagyok én Elena. A nap végén mindig csak
egy...gyilkos. - fájdalom csillan a szemeiben. - És tudom, hogy te nem
bírod ezt elviselni. Számtalan vitánk volt emiatt. Nem emlékszel? Amikor
megöltem Dantet vagy amikor a főnöködet intéztettem el Londonban. Nem
akartam hogy megint úgy nézz rám. Érted? - egyenesen a szemeimbe néz és
én csak most értem meg, mi is itt az igazi probléma. Nem azért zárkózott
ide be mert Antonio meghalt, hanem mert tartott attól, hogyan reagálok
majd erre. - Gian. - ejtem ki a nevét és nem gondolkodom. Csak megyek.
Lassan. Óvatosan. Mintha egy sebesült állathoz közelednék. Megállok
előtte egy lépésre. Most már érzem a légzését. A testének melegét. És
mégis…még soha nem volt ilyen távol. - Egyedül vagyok… Elena - mondja
alig hallhatóan. - Teljesen. - csóválja meg a fejét lemondóan. A könnyek
azonnal megtöltik a szemem. Mert tudom, hogy ez az igazság. Én teljesen
elvesztem és ő volt az aki harcolt helyettem is. És azt is tudom, hogy
ez nem maradhat így. Lassan felemelem a kezem. Annyira óvatosan, mintha
attól félnék, hogy eltűnik. Az ujjaim a mellkasához érnek. A szíve
gyorsan ver. Túl gyorsan. - Itt vagyok szerelmem....már itt vagyok. -
suttogom. A szeme megremeg. Mintha nem hinné el. - Még mindig…? -
kérdezi törötten. - Ezek után is? - kérdőn figyel. - Örökké. - adom meg a
választ miközben az utolsó egy lépés távolságot is átszelem kettőnk
között. Kezeim az arcára simulnak és lehúzom magamhoz. Az ajkaim finoman
érnek az övéhez, úgy csókolom mint amikor először tettük. Viszonozza és
átölel. - Elena. - szakad el tőlem hirtelen de én nem engedem el. Most
nem. - Azt hittem nincs már számunkra közös jövő. - homlokát az enyémnek
dönti. - A szívem alatt hordom a bizonyítékot arra, hogy nagyon is van.
- utalok a születendő gyermekünkre. A szavaim hallatán a tekintete
ellágyul. - Te vagy a mindenem. - mondja miközben végig simít az
arcomon. - Ahogy te az enyém. - átölelem. Percekig nem mozdulunk. Mintha
a világ is megállt volna körülöttünk. Hallom a szívét. Gyors. Nehéz.
Még mindig harcol… valami ellen, amit én nem látok. Lassan felemelem a
fejem a mellkasáról. Ránézek. Olyan közel van…és mégis érzem a
távolságot. Ha most nem mondom ki… talán örökre késő lesz. A torkom
elszorul. Mégis megszólalok. - Szeretlek, Gian. - a szó halkan hangzik
el, de bennem úgy robban, mintha a szívem szakadt volna fel vele együtt.
A szeme azonnal megváltozik. Nem teljesen. De mintha egy apró fény
visszatérne benne onnan… ahonnan már eltűnt. - Mindig szerettelek -
suttogom. - Akkor is, amikor azt hittem, hogy elveszítettelek. És akkor
is… amikor saját magamat veszítettem el. - a hangom megremeg, de most
nem állok meg. - És ha itt akarsz maradni…Szicíliában…akkor is veled
maradok. - mondom ki végül, hiszen évekkel ezelőtt miattam hagyta hátra
ezt a helyet. Miattam kezdtünk új életet Londonban, mert tudta hogy nem
akarok így élni. De most úgy érzem, mindegy hol vagyunk, csak együtt
legyünk. Egy pillanatra megdermed. Mintha nem erre számított volna. -
Nem kell visszamennünk Londonba - folytatom halkan. - Nem kell új élet.
Nem kell semmi…csak te. - sírom el magam, a könnyek már nem fájnak. Csak
jönnek… csendben. - Bárhol tudok élni ha veled vagyok. - az arcát
simogatom, átölelem majd újra megcsókolom. Viszonozza ugyan egy
pillanatig, de aztán elenged. Csend telepszik ránk. Hosszú. Mély. Olyan,
ami eldönt sorsokat. Gian tekintete lassan végigfut az arcomon, mintha
minden szót külön akarna megérteni. Aztán lehunyja a szemét egy
pillanatra. És amikor újra kinyitja…valami végleg eldől benne. - Nem… -
mondja halkan. A szó megáll bennem. Mintha kiszakította volna a levegőt a
tüdőmből. - Nem akarok itt maradni. - nem dühösen mondja. Nem keményen.
Csak… fáradtan. Őszintén. - Nem akarok Capo lenni, Elena. - a hangja
mélyebb lesz. - Nem akarok több vért. Nem akarok több temetést. Nem
akarok még egy éjszakát…amikor attól félek, hogy reggel már nem éltek.
Nem ilyen életet szánok a gyerekeinknek és neked sem. - beszélni kezd az
én szívem pedig összeszorul. - El akarok menni innen - suttogja. -
Veletek. - elfordul és kinéz az ablakon. - Vissza Londonba, ahol
felépítettünk egy életet, ahol biztonságban vagytok, ahol van esély a
boldog életre. Oda, ahol senki nem tudja, kik voltunk. Ahol a fiaink…
csak gyerekek lehetnek. És ahol te…nem félelemből nézel rám. -
érzelmesen beszél és tudom, hogy valóban ezt akarja, erre vágyik. Ahogy
én is. - Ezt szeretném én is. - mögé lépek és hátulról ölelem át. -
Tudom. - bólint. - De ne értem tedd ezt. - kérem lágyan aztán egy apró
csókot hintek a hátára, miközben a kezeim a mellkasán simítanak végig. -
Értünk teszem. Hogy te és én újra mi legyünk. Hogy a gyerekeink
biztonságban legyenek. - lassan megfordul az ölelésemben hogy újra
szemtől szemben legyünk egymással. - És hogy a kislányunk boldog
családba szülessen. - halvány mosoly jelenik meg az arcán miközben a
hasamra pillant. Az én szívem pedig hevesen kezd verni. - Honnan tudod
hogy kislány? - megilletődve nézek fel rá. - Csak az lehet. Egy
gyönyörű, okos, erős lány. Mint az anyukája. - két keze közé fogja az
arcom, már potyognak a könnyeim, de hosszú idő óta most először a
boldogságtól. - Csókolj meg. Úgy ahogy régen. - kérem halkan és ő nem
várat. Szenvedélyesen csap le ajkaimra és én készséggel viszonozom a
szerelmes csókját...


.png)
Jaj de régóta vártam már hogy Elena és Gian újra közel kerüljenek egymáshoz. Nagyon tetszett hogy most Elena volt az aki a támasz volt és ő volt az aki kezdeményezett ebben a részben. Talán képesek lesznek túllépni mindenen. Az abszolút kedvenc jelenetem: "- Azt hittem nincs már számunkra közös jövő. - homlokát az enyémnek dönti. - A szívem alatt hordom a bizonyítékot arra, hogy nagyon is van. - utalok a születendő gyermekünkre. " Itt az én szemembe is könny szökött. Egy csoda ez a történet. Nem akarom hogy vége legyen.
VálaszTörlés