58. Rész: Self-medicating hoping I can cope with the pain

 ~ Gianmarco Salvatore ~ 

A nagyterem most csendesebb, mint bármikor. Nem a félelem csendje ez… hanem valami másé. Valami végé. Lassan sétálok végig az asztal mellett. Ugyanaz a márvány. Ugyanazok a falak. Ugyanaz a szék az asztalfőn. És mégis…minden idegenebb, mint valaha. Mert most már tudom: nem ide tartozom. Leülök. Nem sietve. Utolsó alkalommal. Sancia a jobb oldalon ül. Serena mellette. Mindkettőjük tekintetében ott van az erő…és a fájdalom is, amit csak az ért, aki túlélte ezt a világot. Mario balra. Egyenesen ül, mint mindig. De látom rajta, hogy érzi: ma valami végleg megváltozik. Nem beszél senki. Várnak. Végignézek rajtuk lassan. Nem Capóként. Hanem… emberként. - A háborúnak vége. - mondom halkan. - Christian halott. És a többi áruló is. - egyesével nézek rájuk miközben beszélek. - Szicília… végre csendben van. - a szavaim nem hangosak, mégis súlyuk van. Mint egy ajtó, ami lassan bezárul egy korszak mögött. Sancia bólint. Serena mély levegőt vesz. Mario nem mozdul. Tudja, hogy ez még nem minden. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Elena arca villan fel. A gyerekek nevetése. Az a reggeli fény a konyhában. És akkor megértem: ez az egyetlen döntés, ami számít. Kinyitom a szemem. - Elmegyek Szicíliából. - a mondat hangtalanul zuhan a terembe. Nem kérdés. Nem vita. Ez döntés, az én döntésem. Serena szeme kitágul. Sancia megfeszül. Mario… még mindig nem mozdul. - Visszamegyek Londonba a családommal - folytatom nyugodtan. - Nem akarok több vért. Nem tartozom már ide. - vallom be őszintén mit gondolok. - Nem akarok Capo lenni. - a szavak kimondva furcsán könnyűek. Mintha évek óta először kapnék levegőt. Hosszú csend. - Ez nem ilyen egyszerű Gian. - Serena szólal meg elsőként. - A szervezet már nem a régi. Hat alapító családból már csak hárman vagyunk. A Pedersoli, a Salvatore és a Cassetti név végleg kihalt közülünk. És most a Caponk is magunkra hagy? - kérdezi, teljes joggal. - Tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni tőletek. - bólintok, de egy percig sem adom fel amíg meg nem győzöm őket. - És ki vezeti akkor a családokat ha te elmész? - kérdezi végül Sancia halkan. Nem ellenez. Csak tudni akarja. Lassan Mario felé fordítom a fejem. Ő azonnal megérti. Látom a szemében a tiltakozást, mielőtt megszólalna. - Nem… - rázza meg a fejét. - Gian…nem. - határozottan tiltakozik. - Te fogod - mondom egyszerűen. A terem megfagy. - Nem vagyok Caponak való - feleli azonnal. - Nem vezérnek születtem. - próbál meggyőzni. - Ahogy én sem. - halvány, fáradt mosoly jelenik meg rajtam. Csendben figyelnek rám és tudják, hogy igazam van. Mario állkapcsa megfeszül. Küzd. Nem a döntéssel…hanem a súlyával. - Az emberek hallgatnak rád. A férfiak bíznak benned. Ahogy én is. - mondom teljesen őszintén. És ez az utolsó mondat talál célba. Látom rajta. Megtörik benne valami…és közben megszületik valami más. Felemelkedik lassan a székből. Nem büszkén. Nem diadalmasan. Csak… csendben. - Ha ez az akaratod… Capo - mondja rekedten. - Akkor nem foglak cserben hagyni. - ígéri. - Eddig sem hagytál. - bólintok. Nem hivatalosan. Hanem testvérként. - Nem az én akaratom - felelem. - Hanem a jövőé. - teszem hozzá halkan. - Ti hárman újjá építhetitek a szervezetet. Új szabályokkal, új nézetekkel. Felvirágzik majd, tudom. - biztatom őket. - Én már nem tartozom ide. Talán soha nem is tartoztam igazán. - hangosan is kimondom amire gondolok. Sancia feláll. Serena is. Egymás után hajtják meg a fejüket Mario felé. Nem szertartásosan Hanem őszintén. Ezzel elfogadva az új Capot. És ezzel…megtörténik az, amiért annyi vér folyt: új korszak születik. Lassan felállok az asztalfőtől. Most már nincs súlya a széknek. - Vigyázz Szicíliára - mondom Mariónak halkan. - Én… végre hazamegyek. - sóhajtok fel megkönnyebbülve. Nem válaszol azonnal. Csak bólint. Mert mindketten tudjuk: ez nem menekülés. Hanem az első lépés egy élet felé, amit eddig nem igazán mertem választani. Elindulok az ajtó felé. Nem nézek vissza. Mert most először…van hová mennem. A folyosó már üres, amikor kilépek a teremből. A zaj, a döntések súlya, a tekintetek… mind mögöttem maradnak. Csak a lépteim hangja kísér egy darabig, aztán az is elhalkul. Tudom, hogy jönni fog. Nem kell hátranéznem. Mario mindig jön. Nem szólít meg rögtön. Csak megáll mellettem a nyitott erkélyajtónál, ahol a hajnali levegő lassan beszivárog a házba. Szicília illata. Tenger. Kő. Múlt. Egy ideig egyikünk sem beszél. Mert vannak pillanatok, amiket a szavak csak tönkretennének. Aztán halkan megszólal. - Tényleg elmész…- nem kérdés. Csak… fájdalmas tény. A korlátra könyökölök. A tekintetem a sötét kertre esik, ahol nemrég még minden vérrel volt tele. Most csend van. - Igen - mondom egyszerűen. - Itt az ideje. - teszem hozzá halkan. És közben már csak egy valamire tudok gondolni és az nem más mint Elena. Mario bólint, de nem néz rám. Az állkapcsa megfeszül. Ismerem ezt a csendet. Ez az a csend, amikor egy férfi próbál nem érezni túl sokat. - Azt hittem…- kezdi, majd elhallgat. Nagy levegőt vesz. - Azt hittem egy életen át követhetlek majd ebben az őrült világban. - egyik kezét a vállamra teszi. Halvány mosoly csúszik a számra. Nem vidám. Csak… fáradt. - Most téged követnek majd egy életen át. - felelem halkan. Rám néz. És abban a tekintetben több minden van, mint amit valaha kimondtunk egymásnak. Háborúk. Vér. Hűség. Testvériség. - Nem lesz ugyanaz. - mondja. Egyszerűen. Őszintén. Megrázom a fejem. - De jobb lesz. - én magam is biztos vagyok abban amit mondok. Hiszen a szervezet többet vett el tőlem mint amennyit adott. És én már képtelen lennék tovább a része lenni. Csend. Sűrű. Nehéz. Mario halkan felnevet, de nincs benne humor. - Tudod, mi a legrosszabb? - kérdezi. - Hogy igazad van. - a tenger felé pillant. Most én nevetem el magam halkan. Ritka hang. Szinte idegen. Aztán újra csend. Hosszú. Végül ő szólal meg, sokkal halkabban: - Féltem, hogy egyszer így végződik. Hogy vagy meghalsz… vagy elmész. - újra beszélni kezd és én rá nézek. - Egyszer már elmentem. Aztán visszajöttem, és azt hittem meghalok, azt hittem mindent és mindenkit elveszítek akiket szeretek. - ez az igazság. - Nem tudok tovább itt maradni. - jelentem ki határozottan. Mario lenyel valamit, amit nem akar kimondani. A szeme egy pillanatra elárulja. - Ott voltam, amikor majdnem meghaltál…évekkel ezelőtt. Aztán amikor elvesztetted Elenát, amikor megölted Dantét…amikor…sorra ölted meg a családfőket....amikor mindent egyedül vittél. - megáll. A hangja rekedt. Lassan kifújom a levegőt. A szeme megtelik valamivel, amit egyikünk sem nevez nevén. Nem szabad. Ebben a világban nem. Mégis kimondja: - A Testvérem vagy. - nem hangosan. Nem ünnepélyesen. Csak… igazán. A mellkasomban megmozdul valami. Mélységesen. Fájdalmasan. - Te is az enyém - felelem. Nincs több szó, ami kellene. Egy lépést tesz felém. Megáll. Mintha engedélyt kérne valamire, amit sosem szoktunk. Aztán mégis megteszi. Magához húz. Erősen. Röviden. Férfiasan. De a szorításában benne van minden, amit túléltünk együtt. Én is visszaölelem. Ugyanolyan erősen. - Kívánom hogy legyetek boldogok. - mondja halkan. - Vigyázz magadra, Capo. - a szó furcsán hangzik a számból. Mert már nem az enyém a megnevezés. Mario lassan kifújja a levegőt. Mintha most érné utol a súly, nincs több szó. Megfordulok és elindulok a folyosón. Most már nem állít meg senki. A folyosó csendesebb, mint valaha. Nem azért, mert nincs zaj. Hanem mert bennem szűnt meg valami, ami eddig mindig ott volt. A súly. A készenlét. A vér szaga a döntések mögött. Minden lépéssel távolabb kerülök attól az embertől, akitől azt hittem, soha nem szabadulhatok. Már nem vagyok Capo. A gondolat nem hoz megkönnyebbülést azonnal. Csak ürességet. Furcsa, szinte ijesztő könnyűséget… mintha hirtelen kivették volna a kezemből azt a fegyvert, amit évekig szorítottam, és most nem tudnám, hová tegyem az ujjaimat. Megállok az ajtó előtt. Odabent ő van. Elena. A szívem lassabban kezd verni… de mélyebben. Másképp. Nem harcra készen. Hanem… hazaérkezve. Lenyomom a kilincset. A szoba félig már üres. Nyitott bőrönd az ágyon. Összehajtott ruhák. Az életünk darabjai… gondosan egymás mellé téve, mintha nem menekülnénk, hanem visszatérnénk valamihez, ami mindig is a miénk volt. Ő az ágy mellett áll. Háttal nekem. Épp egy inget hajt össze. Nem vesz észre azonnal. És én nem szólok. Csak nézem. Olyan egyszerű ez a kép…mégis jobban megráz, mint bármelyik lövés, amit valaha hallottam. Mert ebben nincs vér. Nincs hatalom. Nincs félelem. Csak… élet. A mi életünk. Megmozdul bennem valami, amit már majdnem elfelejtettem érezni. Remény. Egy lépést teszek befelé. A padló halkan megnyikkan. Ő megfordul. És amikor rám néz…a világ megáll egy pillanatra. Nincs benne kérdés. Nincs félelem. Csak az a csendes, mély bizalom… amit nem érdemeltem ki könnyen. A torkom elszorul. Minden szó, amit odakint ki tudtam mondani férfiként, vezetőként, Capóként…itt bent eltűnik. Mert előtte…csak én vagyok. - Kész. - mondom végül halkan. A hangom idegenül cseng. Üresen… és mégis könnyebben, mint valaha. - Már nem vagyok Capo. - kimondva válik igazán valóságossá. Figyel. Nem szakít félbe. Csak néz… úgy, mintha pontosan értené, mennyibe került ez a mondat. A mellkasomban valami megremeg. - Vége. - teszem hozzá még halkabban. - Tényleg vége. - és ebben a két szóban benne van minden: a vér, a halottak, az apám...mind a kettő, a háború, és az az ember magamból… akit ott hagytam a gyűlésterem ajtaján túl. Csend telepszik közénk. De ez már nem az a csend, ami szétszakít. Hanem az ami gyógyítani kezd. Elena lassan leteszi a kezében tartott ruhát. Felém lép. Nem siet. Mintha tudná… hogy ez a pillanat nem bír el hirtelen mozdulatokat. Megáll előttem. Olyan közel, hogy érzem a melegét. Az illatát. Az otthont. És akkor értem meg igazán: Nem elvesztettem mindent. Hanem választhattam és én még mindig csak őt választom. Elenat, amióta ismerem és szeretem, másra nincs is szükségem. A kezem magától mozdul. Az arcához érek. Óvatosan. Mintha még mindig attól félnék, hogy eltörik… vagy eltűnik. De nem tűnik el. Itt van. És a szemében…ugyanazt látom, amit én érzek: szerelmet. A homlokom az övéhez simul. Lehunyom a szemem egy pillanatra. Nem Capo vagyok. Nem gyilkos. Nem vezér. Csak egy férfi, aki végre hazamehet. Vele. - Hazaviszlek. - suttogom. Nem kérdésként. Nem ígéretként. Hanem úgy…mint az egyetlen igazságot, ami még biztos ebben a világban. És most először hosszú idő után…nem a harctól dobban a szívem. Hanem a békétől és tőle. - Szeretlek. - megfogja a kezem és én azonnal összefonom ujjainkat. - Szeretlek. - ismétlem én is és lágy csókot hintek puha ajkaira....