59. Rész: You and I, blurred lines

~ Gianmarco Salvatore ~ 

A csók nem siet. Nem követel. Nem akar semmit bizonyítani. Csak… ott marad. Mintha két seb lassan ugyanott kezdene gyógyulni. A homlokom még mindig az övéhez simul. Hallom a légzését. Nyugodt. Olyan nyugodt, amilyennek már nem hittem, hogy valaha hallhatom. És ekkor értem meg igazán: tényleg vége. Nem a harcnak. Nem a vérnek. Hanem annak az életnek amiben mindig választanom kellett a hatalom és ő közte. Most először…nem kell választanom. Mert már döntöttem. És ő még mindig itt van. Lassan hátrébb húzódom. Nem azért, mert el akarok távolodni…hanem mert látni akarom. Az arcát. A szemét. Azt a nőt… aki túlélte mindazt, amit én sem tudtam volna. A kezem ösztönösen a hasára siklik. Olyan természetesen…mintha mindig is tudtam volna, hogy ide tartozik. - Hazamegyünk. - mondom halkan. - Mindannyian. - most már nem terv. Nem menekülés. Hanem jövő. A szoba körülöttünk félig üres. Bőröndök. Összehajtott ruhák. Egy élet, amit magunk mögött hagyunk…és egy másik, amit végre nem a vér épít. Hanem mi. Nem beszélünk tovább. Nincs rá szükség. Csak állunk ott…a múlt romjai és a jövő csendje között. És hosszú idő után először…nem félek attól, ami jön. Mert most már tudom: bárhol is éljünk…az az otthon, ahol ő van. - Ez az utolsó napunk itt. Holnap reggel már indulunk. - hozzám bújik és én már ettől boldog vagyok. - Alig várom. - végig simítok a hátán és ő elmosolyodik. Nem tudom mikor láttam, őt utoljára ennyire boldognak. Talán még Londonban, de az azóta történtek annyira elhomályosítják az emlékeimet, hogy nehéz felidéznem azt az életet amit öt éve építettünk fel, távol innen. Csend telepszik ránk. Nem az a nyugtalan csend, ami lövések előtt születik, hanem egy másik. Olyan, amit még nem ismerek igazán. Olyan, amiben nincs készenlét. Nincs félelem. Csak… vége. Elena mosolyogva szakad el tőlem és folytatja a csomagolást. Én is mozdulok, a teraszra vezető üvegajtón lépek ki. Aztán az erkélyen állok. A tenger sötétje egybeolvad az éggel, mintha a világ határai is elfáradtak volna. Ugyanez a látvány kísért végig életemen. Gyerekként. Vezérként. Gyilkosként. Most először…nem jelent semmit. És pontosan ezért jelent mindent. Mert már nem tart itt semmi. Hallom mögöttem a szoba halk neszét. A bőrönd zárjának finom kattanását. Ruhák susogását. Az élet hangjait. Nem a háborúét. Lassan megfordulok. Elena az ágy mellett térdel. Egy apró inget hajt össze, Saulét. Olyan gondosan, mintha a mozdulattal is meg akarná védeni. Megállok a látványtól. Mert ebben a pillanatban látom először igazán, mit jelentett minden döntésem. Nem hatalmat. Nem félelmet. Hanem őt. És őket. Visszasétálok hozzá. Nem szólok. Csak letérdelek mellé a szőnyegre.Felnéz rám. A szemében nincs kérdés. Nincs múlt. Csak csendes, mély bizalom. Ez jobban megrendít, mint bármelyik csata. - Gondolkodtál már neveken? - kérdezem halkan. Nem kell megmagyarázni. Tudja hogy a születendő gyermekünkre gondolok. Bólint. Az ujja lassan az enyémhez ér a bőrönd peremén. Apró érintés. Mégis… erősebb, mint bármely eskü. - Ő volt minden reményem amikor azt hittem elveszítettelek. - suttogja miközben egyik kezemet megfogja és a hasára simítja. - Ha a megérzéseid jók és kislány lesz akkor....- ismét a szemembe néz. - Szeretném ha a neve Hope lenne. - mondja ki végül. - Jól hangzik. - mosolyodok el. - És ő már nem csak a te reményed, hanem az enyém is. - közelebb hajolok hozzá és megcsókolom, nem hosszan, éppen csak megsimítom az ajkait az enyémekkel. - A miénk. - feleli és homlokát az enyémnek dönti. A villa alszik. A gyerekek alszanak. Szicília… talán most először nem kér tőlem semmit. És bennem lassan helyet csinál valami, aminek eddig nem volt tere: béke. Furcsa. Majdnem ijesztő. De nem engedem el. Felemelem a kezem, és végigsimítok Elena arcán. Még mindig ott a törékenység. Még mindig ott a túlélés nyoma. De már nem a félelem az, ami meghatározza. Hanem az erő. Az az erő…ami miatt mindig visszataláltam hozzá. Még akkor is, amikor már nem hittem benne. - Büszke vagyok rád. - mondom a szemeibe nézve. - Miért? - megilletődve pillant vissza rám. - Mert megmutattad, hogyan kell túlélni valamit amibe más talán bele is halt volna. Kitartottál, hittél és erős voltál. És a legszebb az egészben hogy nem magad miatt....hanem miattunk. - mire a mondandóm végére érek a szemei könnyektől csillognak. - Én is büszke vagyok rád. Mert harcoltál, nem adtad fel és küzdöttél értünk. - halvány mosoly jelenik meg az arcán. A szavak után csend marad. De ez már nem üres csend. Hanem olyan, amiben hely van holnapnak. Lassan felállunk. Nem beszélünk tovább. Nincs szükség rá. Az ágyhoz lépünk. Ugyanahhoz az ágyhoz, ahol tegnap még a múlt árnyai feküdtek közöttünk. Most nincs ott semmi. Csak két ember, akik mindig egymást választották. Amikor mellém fekszik, automatikusan magamhoz húzom. Csendes bizonyossággal, amivel az ember hazatalál. A feje a mellkasomon. A kezem a hátán. A légzésünk lassan egy ritmus lesz. Odakint a tenger morajlik. Ugyanúgy, mint mindig. De holnap…már nem ez lesz az utolsó hang, amit hallok este. Hanem a gyerekeink nevetése egy másik kontinensen, egy másik városban. Egy másik életben. Egy olyan világban, ahol nem kell többé Caponak lennem…hogy megvédjem azokat akiket szeretek. Lehunyom a szemem. És hosszú idő után először nem a sötétség jön. - Szerinted ez most már mindig így lesz? - szólalok meg aztán hirtelen. - Mire gondolsz? - felemeli a fejét és a mellkasomra támaszkodik hogy a szemembe nézzen. - Ránk. - felelem. - Reményeim szerint, együtt öregszünk meg. - nevet fel és imádom hallani a hangját. Azok után amiken keresztül ment, nem hittem, hogy visszatér az az Elena aki egykor volt. De örülök hogy megtörtént. - Ebben reménykedek én is. - vallom be őszintén. - Tudom, hogy így lesz. - feljebb csúszik és puha ajkai rátalálnak az enyémekre. Megcsókol, mélyen, a vágy azonnal robban mind a kettőnkben. A teste úgy simul az enyémhez mintha mindig is ide tartozott volna, de talán így is van. - Kívánós vagyok. - poénkodik, de tudom mire célozgat. - Én nem vagyok terhes, de a kívánós rész nálam is stimmel. - vigyorgok rá amire ő felnevet. - Akkor talán...- egyik keze a pólóm alá csúszik és finoman cirógatni kezdi a mellkasom. - Kielégíthetnénk egymás igényeit. - a nyakamba csókol és én már ha akarnék sem tudnék ellenállni. Nem is akarok. - Elena. - suttogom a nevét miközben finoman magam alá fordítom. - Hm? - lehunyja szemeit és csókra vár. - Ha valami nem jó vagy nem akarod csak szólnod kell. - suttogom de ő feleletként csak közelebb hajol hozzám és ajkait az enyémekre simítja. Csókja vágyakozó de én igyekszem türtőztetni magam. Először csak egymás száját kóstolgatjuk, majd nyelvemmel finoman engedélyt kérek, hogy elmélyítsem a csókunkat, amelyet azonnal meg is kapok tőle. Teljesen magával ragad a vágy. És egyértelműen őt is mert hirtelen velem szembe fordul, lábait a csípőm két oldalára helyezi, ám a csókot egy pillanatra sem szakítja meg. Kezeimmel végigsimítok az oldalán egészen a fenekéig, amelybe gondolkodás nélkül bele is markolok. Az érintésemre viszont megfeszül, melynek köszönhetően elszakadok tőle és homlokomat az övének döntöm. - Ne haragudj. - suttogom. De ő visszahúzza kezeimet az előbbi helyükre. - Ne hagyd abba. - kéri lágy hangon. A következő pillanatban pedig felemelem és az ágyra döntöm majd fölé magasodva nézek le rá. Kezeivel végig simít a vállaimon, majd lefelé haladva a mellkasomon egészen a hasamig, miközben egymás szemeibe nézünk, visszafelé is megteszi ezt az utat míg végül a tarkómnál fogva húz le magához egy újabb csókra. Lábait széjjelebb teszi így én teljesen közéjük tudok férkőzni. Ajkaink újra egybeforrnak kisebb simogatások, érintések kíséretében. Kezeimet ismét a fenekére simítom, majd áttérek a combjaira amiket a csípőmre is húzok teljesen, ám nem állok meg a mozdulattal, visszafelé kezdem el simogatni és a hálóinge alá kalandoznak ujjaim egészen a mellei domborulatáig. - Azt hittem már soha nem érinthetlek többet így. - duruzsolom ajkaira. Nem felel csak elmosolyodik. Csípőjét kissé ágyékomhoz billenti amely az amúgy is ágaskodó férfiasságomat még keményebbé varázsolja. Ismételten megfogom a fenekét és magam ellen nyomom még jobban. A nyakába csókolok és ő felnyög a kellemes érzéstől. - Ne finomkodj velem. Kérlek. A tiéd vagyok. - vágyakozva néz fel rám. - Nem akarom hogy bármi miatt rosszul érezd magad. - felelem komolyan, hiszen nem telt el sok idő azóta hogy traumák sorozata érte őt testileg és lelkileg is. - Gian. - ejti ki a nevem határozottan. - Ne csináld ezt velem. Tegnap már szeretkeztünk, akkor sem volt semmi baj. - emlékeztetni akar, de én pontosan tudom mennyire törékeny volt tegnap és én akkor is minden mozdulatomat kétszer is meggondoltam mielőtt cselekedtem volna. - Nem megy Elena. - sóhajtok fel végül. - Mi nem megy? Nem tudsz...- elakad a szava és csak most tudatosul bennem mennyire félreérthető voltam az imént. Felül az ágyon és én nem akadályozom meg benne. - Ez kurvára kellemetlen. - jegyzem meg feszülten. - Nem az. - csóválja a fejét. - Szerintem mi nem egyről beszélünk Elena. - nevetem el magam végül az abszurd helyzeten. - A szex része megy, tudod? Csak az nem hogy kontroll nélkül, csináljuk. Aggódok érted. Ennyi. - magyarázom el végül hogy mi is a baj. - Uramisten Gian. Nem hiszem el, hogy megint itt tartunk. Boldog jövőről ábrándozunk, de egy egyszerű dolgot is túl agyalsz. - kipattan az ágyból és látszik rajta hogy dühös. - Nem agyalok túl semmit. Csak féltelek. - én is felállok és megyek utána. - Nem Christian volt az első aki megerőszakolt. - kiált fel, de ahogy kimondja a szavakat az nem csak őt csapja meg, hanem engem is. Emlékszek Nicora, de az teljesen más helyzet volt. Most pedig ennyire nyíltan beszélni a történtekről, Christianról, nem bírom elviselni. - Nem vagy jól Elena. Még nem. - alig találom a hangom. - Nem te mondod meg hogy, hogy vagyok. - dühösen csapja be maga után az ajtót ahogy a fürdőbe vonul. - Elena. - kopogok be utána de nem jön válasz. - Elena. - próbálkozok ismét, de ezúttal sem járok sikerrel ezért végül feladom és úgy döntök, hagyom hogy megnyugodjon.