17. Rész: Keep telling me that it gets better

 ~ Gianmarco Salvatore ~

Amikor azt hiszed, hogy ilyen képtelenség csak a filmekben történik meg, jön egy pillant ami megcáfol mindent amiben korábban hittél. Számomra most ez az a pillanat. Ami maga az élet írta valóság, keserűbb ízzel, mint a friss epe. A torkom hirtelen úgy érezem kiszáradt, már-már azt az érzést kelti bennem mintha fojtogatnának. A Capo szavai a legerősebb ütést mérték rám, amit valaha kaptam, pedig csupán egy egyszerű kijelentést tett, miszerint az öcsém, Alfonzó fia. Egy pillantást vetek a feleségemre, Elena arcán ott ül minden létező érzelem, míg a szemei már a könnyeitől csillognak. - Miért kellene elhinnünk neked? - kérdezem indulatosan az öregtől. - Édes fiam, miért hazudnék erről nektek? - nevet fel gúnyosan. A fojtogató érzést bennem, felváltja a hányinger. Gyűlölöm, hogy fiamnak szólít, most még sem teszem szóvá. Soha nem gyűlöltem a maffiát, hiszen az volt az életem és még itt Londonban is visszavágytam oda. Egészen mostanáig, mert ezekben a percekben inkább kívánom, hogy bár soha ne lett volna közünk hozzá. - Miért mondja ezt el most nekünk? - Elena olyan halkan szólal meg, hogy én magam is alig értem a szavait. Összetört és tanácstalan, gyűlölöm, hogy így kell őt látnom. - Kérni fogok egy aprócska szívességet a férjedtől. Cserébe ezzel az információval fizettem. - feleli az öreg, s én már sejtem mi lesz az a kérés. - Nem hagyom, hogy visszarángassa a kibaszott maffiába! Családunk van, új életet kezdtünk. Nem a férjem fogja megvívni a maga csatáit vénember. - Elena olyan indulattal ugrik fel a kanapéról, hogy időm sincs utána nyúlni, két lépéssel a Capo előtt terem. - Bátor kislány vagy. Apád lánya. - nevet fel Antonio. - Kurvára nem ismer engem. És ne nevezzen kislánynak. Nő vagyok, feleség és anya, aki ha kell bármit megtesz a családjáért. Ha kell szembe megyek mindennel és mindenkivel. - Elena hangjában tisztán kivehető a fenyegetés, éppen ezért idejét érzem, hogy közbeavatkozzak. - Kicsim. Nyugodj meg! - a feleségem mögé lépek és a derekát átkarolva húzom magamhoz, hogy átöleljem. - Hiszek neked Elena, s ha férfi lennél talán még aggódnék is a fenyegetésed miatt. - nevet az öreg. - De nőként, nem vagy számomra ellenfél. - teszi hozzá gúnyosan. Álkapcsom megfeszül a szavai pedig undort ébresztenek bennem. - Ide figyelj te szarházi. - hirtelen mozdulok és Elenat elengedve, gyorsan termek a Capo előtt. - Ne a feleségemen gúnyolódj. Nem ő könyörög segítségért, hanem te! Mert olyan gyenge vagy, hogy egymagad kevés vagy Cassettivel szemben. - megragadom a gallérját, nem akarom bántani, csupán jelezni, hogy itt én vagyok az úr. A négy testőre egyszerre mozdul meg, de a Capo megálljt  int nekik így én szabadon tarthatom továbbra is a kezeim között. - Anya! - a fiam Beto hangja vonja magára a figyelmem, amikor álmosan megjelenik a lépcső tetején. Én azonnal elengedem az öreget, hogy a fiam még véletlenül se lásson, semmi olyat ami nem neki való, míg Elena elindul az emeletre. - Gyere szivem, feküdj vissza. - Elena a szobák felé kíséri a fiúnkat, így én egyedül maradok a Capoval és a testőreivel. - Erős nő a feleséged Gian. - jegyzi meg Antonio. -Tudom! - bólintok határozottan. - Holnap megkereslek az irodádban. Van még néhány dolog amit meg kell beszélnünk. - mondja komolyan és elindul a kijárat felé. - Nem megyek vissza Szicíliába. - jelentem ki, és valóban így is gondolom. - Csak beszélgessünk holnap fiam. - feleli, nekem pedig már nincs energiám ellenkezni, ezért csak bólintok és elkönyvelem magamban, hogy holnap sem lesz könnyű napom. - Elmentek? - kérdezi Elena amikor már a hálószobánkba lépek be. - Igen. - felelem és hozzásétálok, hogy átöleljem. - Nem mész vele ugye? - kétségbeesetten néz fel rám, szemeiben félelem könnyei csillognak. - Nem. - csóválom a fejem majd egy lágy csókot hintek a halántékára. - Szerinted igazat mond? Alberto az apám fia? - újabb kérdést tesz fel, amire először csak egy sóhajt adok válaszul. - Azt hiszem igen. Nincs oka hazudni erről. Ezt te is tudod bébi. - kezeim közé fogom az arcát, hogy a szemeibe nézhessek. - De ez nem változtat semmin. Alberto az öcsém és ezek szerint a te bátyád is. A családjaink borzalmasabb titkokat őriznek mint hittük. De túléljük és mi nem ők vagyunk. Rendben? - végig simítok az arcán és ő úgy simul a tenyerembe mint egy kiscica. - Alberto nem tudhatja meg. - jegyzi meg halkan. - Nem fogja. Ez a mi titkunk marad. - ismét magamhoz ölelem és örülök, hogy ebben egyetértünk. A legkevésbé sem akarom, hogy az öcsém életét megkeserítsük, egy jelentéktelen dologgal, mert nem számít ki az apja, ő akkor is az én testvérem, még ha csak anyáról is. - De tudod mit jelent ez? - Elena kiszakítja magát a kezeim közül és az ablakhoz sétál, azonban nekem válaszra sem ad időt, máris folytatja a gondolatmenetét. - Az apám és az anyád viszonyt folytattak amikor még csak te és a nővérem éltetek. Az apám teherbe ejtette az anyádat aztán az enyémet, hiszen Alberto idősebb nálam néhány hónappal. Mit kellene most hinnem? A szüleink szerelmesek lettek? Együtt akartak lenni? Apám elhagyta volna anyámat, ha ő nem esik teherbe velem? Az anyád miattam nem lehetett boldog az apámmal? Albertonak igazán jó apja lehetett volna ha én nem vagyok. Az apám....az apám....- csak hadarja a szavakat és ömlenek belőle a képtelen kérdések, majd a végére sírva fakad. A szemem előtt törik össze újra és újra majd a szőnyegre rogyva zokog. - Ez még csak eszedbe se jusson. - mellé lépve emelem fel a földről és az ágyra fektetem. - Te semmiről nem tehetsz. - mondom őszintén így is gondolva. - Én egy nem kívánt gyerek vagyok. Az anyám ezért nem szeretett. - fejét a párnára hajtja és ismét felnéz rám. - Elég volt Elena! Ezt hagyd abba! - szólok rá feszülten. - Te egy csodálatos nő vagy! Imádlak téged, életem szerelme vagy és a gyerekeink annyira szeretnek téged. Érted? Ki nem szarja le, hogy mi volt régen? Az az élet nem a miénk volt. A szüleink döntöttek, ők alakították a saját sorsukat, nem mi és nem te. Csak az számít ami most van. - indulatosan beszélek, de nem rá vagyok dühös, sokkal inkább a helyzetre ami ilyen állapotba sodorta őt. - Igazad van. - hirtelen felül és a szemembe néz. - Szeretlek Gian és a családunkat. Csak ez számít. - átölel, hozzám bújik és én a karjaim közé zárom. A sírása szép lassan abba marad, megnyugszik.

16. Rész: If the future we've dreamed of is fading to black

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

A közös vacsora remekül sikerült. Alberto és Blaise jóhíre, még mindig mosolygásra késztet, hiszen évek óta vágynak egy babára, ami úgy tűnik végre meg is adatik nekik. Emlékszem amikor néhény éve megtudtam hogy terhes vagyok, akkor még fogalmam sem volt róla hogy rögtön két pocaklakóm is van, de már maga a gondolat, maga a tény boldoggá tett hogy anya leszek. Nem is kívánhatnék ennél csodálatosabb érzést és bízom benne hogy Blaisenek is rövidesen része lehet benne. - Elena. - Gian aggódó hangja zökkent ki a gondolataimból. Éppen az utcánkba kanyarodunk be, este fél tíz van. - Mi a baj? - fordulok a férjem felé aki pislogás nélkül néz a házunk felé, így én magam is így teszek. A szívem hevesebben kezd verni és a levegőt is kapkodni kezdem amikor a házunk előtti felhajtón megpillantok egy fekete, sötétített üveges Maseratit. Nem kérdés hogy egy ilyen autó csakis a szervezet tagjaihoz tartozhat, a rendszáma alapján is olasz, így pontosan tudom, hatalmas a baj. - Gian. - nyögöm a férjem nevét kétségbeesetten, miközben már számtalan lehetőség átszalad a gondolataimon. - A gyerekek. - könnyes szemekkel figyelem a házunkat míg végül Gian leparkol és én kiugrok a kocsiból, hogy minél előbb a házban legyek, hogy lássam a fiaimat. De mielőtt az ajtóhoz érnék Gian utolér és a derekamnál fogva ránt vissza. - Nem ronthatsz be csak úgy. - suttogja miközben erősen tart. - Ez a mi házunk és a gyerekeink ott vannak bent. Leszarom ki van itt, megölöm ha a fiaimnak csak a haja szála is meggörbült. - jelentem ki határozottan. - Elena! - Gian maga felé fordít és a szemembe néz. - Bemegyünk, de maradj mögöttem. Ha a fiúk veszélyben vannak akkor majd én elintézem. Oké? - várja a válaszom és tudom hogy addig nem enged el amíg nem értek vele egyet. - Csak ígérd meg hogy a fiainknak nem lesz baja. - szipogom már a sírás szélén állva. - Nem lesz bajuk. - bólint majd maga mögé tessékel és elindul a bejárati ajtóhoz, én pedig követem őt. A házunkba lépve viszont ahogy Phoebe szinte elénk ugrik a semmiből, a szívem is kihagy egy ütemet. - Jó estét Mr. és Mrs. Salvatore. - mosolyog ránk a szőke lány. - A fiúk már fent alszanak, a vendégeik pedig a nappaliban várják önöket. Kínáltam őket innivalóval, de konyakot kértek, az italos szekrényhez viszont nincs kulcsom. Sajnálom. - Phoebe szokásához hűen szinte hadarja a szavakat. - Rendben, köszönjük Phoebe. Most már haza mehetsz. - Gian egy nagyobb címletű összeget ad a lánynak, gyanítom azért hogy minél előbb lerázza. - Oké, viszlát. - Phoebe vidáman veszi magához a táskáját és távozik is. Gian és én a nappali felé indulunk ahol végül egy újabb meglepetés fogad minket. Négy, magas, kigyúrt, izmos férfi állja körbe a kanapénkat, amin egy idősebb férfi ül. Én Gian válla fölött lesek csupán a férfi felé, ismerős, de nem ugrik be ki is ő. - Antonio, messzire jöttél. - Gian szólal meg és úgy tűnik ő ismeri az idős férfit, aztán az elhangzott nevet kezdem ízlelgetni még végül megvilágosodom. Antonio De Luca a név mely teljes egészében felrémlik előttem, az idős férfi arca pedig ehhez a névhez tartozik, bár kislány voltam még amikor utoljára láttam őt, tény hogy az idő vele is elbánt. - Capo. - mondom ki halkan a szót amin Szicíliában mindenki ismeri Antoniot. - Örülök hogy még az emlékeitekben élek, annak ellenére is hogy több mint két évtizede nem láttalak titeket. - mosolyogva áll fel a kanapéról és felénk lépked. - A kis Elena Pedersoli, milyen gyönyörű nővé cseperedtél. - egyenesen rámnéz Gian vála felett aki még mindig félig előttem áll, hogy védelmezzen. - Igen, elszaladt az idő. - bólogatok. Talán a kilenc vagy a tizedik születésnapomon jött el hozzánk utoljára, pedig szoros barátság fűzte apámhoz. - Miért jöttél ide? - Gian egyenesen neki szegezi a kérdést ami engem is foglalkoztat. - Ejnye Gian, hát nem látogathatlak meg titeket? - nevet fel az öreg. - Nem szokásod még Szicílián belül sem látogatni a szervezet családjait, így gyanítom okkal jöttél hozzánk egészen Londonig. - a férjem magabiztos és tiszteletparancsoló, nem hódol be még a Caponak sem. - Azt gondolom elég ok az hogy Cassettivel szövetkezel a hátam mögött miközben kutyákat építesz be az én embereim közé. - az öreg hangja megkeményedik, az én szívem pedig félelmemben ismét gyors ütemre vált. - Nem szövetkeztem én ellened senkivel. Cassettinek tartoztam, a tartozást pedig letudtam. Részemről ennyi volt. Évekkel ezelőtt kiszálltam a szervezetből. - Gian jelenti ki határozottan. - Édes fiam, hát mit tanultál te egész életedben? A szervezet olyasvalami amiből csak úgy ki lehet szállni? - kérdezi az öreg és félek, itt a vége a csodás életünknek. - Ha eddig nem hiányoztunk a leltárból, akkor ne hat évvel később kérj minket számon. - Gian vág vissza, én viszont kilépve mögüle megfogom a kezét. Nem akarom hogy túl messzire menjen vagy megsértse a Capot, mert abból semmi jó nem sülhet ki. - Nem tudom hallottad e, de a szervezet romokban hever. A hat családból kettő teljesen eltűnt, ugyebár azok lennétek ti, a Salvatore és Pedersoli klán még élő tagjai, a Bianchi és a Borelli klán vezetését idegenek vették át, tekintve hogy Lorenzo és Stefano is férfi utód nélkül halt meg a te kezed által. A Rossi családot évek óta egy taknyos kölyök vezeti, míg Cassetti királyt játszva ellenem szegül, persze nem nyíltan, csak a felszín alatt hogy aztán ő legyen a Capo. Hát mond meg nekem Gian fiam, ki az akinek nem hiányoztok a leltárból? - üvölti a mondat végét az öreg. Szemmel láthatóan sikerült felidegesíteni, amit a hallott információkból ítélve nem is csodálok. - Cassettivel nem tudunk mit kezdeni. Átadtam neki a vezetést amikor mi ide jöttünk. Ő a legfelsőbb Don. - Gian feleli ezúttal visszafogottabb stílusban. - Csak hogy nem volt jogod átadni neki a vezetést, mert a törvényeink szerint te sem voltál soha vezér. - Antonio szavai egyszerre sokkolnak le engem és Giant is. - Apám és a nővérem halála után csak én maradtam, hozzá mentem Gianhoz így övé lett az apám helye. - szólalok meg végre én is. - Apád fiát illeti és illette mindigis apád helye. - a Capo egyenesen rám néz. - Apámnak nem volt fia. - csóválom a fejem. - De igen. - Antonio bólogat én pedig meg kell hogy kapaszkodjak Gian vállában. Ha igaz amit az öreg mond, akkor lehetséges hogy van egy testvérem aki még él. - Nem értünk egy szót sem. - Gian sóhajt fel és engem a kanapéhoz vezet hogy le tudjak ülni, ő pedig mellettem foglal helyet. - Elmesélek nektek egy történetet. - Antonio leül velünk szembe a fotelba, míg a négy gorillája ismét körbe állja őt. - Évekkel ezelőtt élt három jó barát, kisfiú koruktól elválaszthatatlanok voltak. Tűzön, vízen át követték egymást. A nevük Antonio, Dante és Alfonzó. - az öreg nagy beleéléssel kezd el mesélni, a három jó barát pedig akit említ az az apám, Gian apja és ő maga a Capo. - Az évek teltek, a fiúkból férfiak lettek és mind elfoglalták a helyüket a szervezeten belül. A barátságuk szilárdsága volt az egyetlen ami nem változott. Még mindig elválaszthatatlanok voltak. - tovább beszél, én azonban nem tudom miért meséli ezt most el nekünk. - Tudjuk hogy te és az apáink barátok voltatok. - jegyzi meg Gian. - És arra emlékeztek hogy ez a barátság mikor romlott meg? - kérdezi Antonio komolyan. - Kilenc vagy tíz éves voltam amikor utoljára nálunk jártál ahogy Dante sem jött hozzánk többet. - jegyzem meg halkan. - Így van. - bólogat az öreg. - Tíz éves voltál drága Elena ahogy Alberto is, amikor Dante számára világossá vált hogy a kisebbik fia...igazából Alfonzóé. - Antonio kimondja a sokkoló szavakat, az én tudatomig még sem jut el mit is akar ez jelenteni pontosan. Vagy egészen egyszerűen csak nem akarom felfogni. - Az öcsém....Alfonzó fia? - Gian szinte felkiált és úgy ugrik fel mellőlem mintha kilőtték volna. Én csupán magam elé meredve lassan jobbra-balra ingatom a fejem. Képtelen vagyok elhinni amit a Capo mond.

Sziasztok!

Drága olvasóim és egyben kedves barátaim, hét hónap telt el az utolsó posztom óta, mégis mintha csak tegnap lett volna, hogy utoljára itt jártam. Az idei nyár izgalmakkal teli volt számomra és életem néhány fontos mérföldkövének elérése érdekében, valamit az álmaim megélése céljából, a blogom háttérbe szorult. Ezért elnézéseteket kérem, hiszen ígéretet tettem, hogy folytatom ezt a történetet. Nos, több mint félév elteltével, örömmel jelentem be, hogy ígéretemet megtartva, szeptemberben újra indul ez a blogom. A történet ott folytatódik ahol abbamaradt, izgalmas, fordulatos részekkel készülök nektek. Remélem már várjátok. Most, hogy a szezon lassan véget ér, nekem is sokkal több szabadidőm lesz, aminek nagyrészét a történetem megírására szeretném fordítani. Az igazat megvallva már nagyon hiányzik, hogy írjak és azt követően a ti kommentjeitekből táplálkozzak. Bízom benne, hogy épp olyan izgatottak vagytok ezzel kapcsolatban mint én. Szeretettel, Niki

15. Rész: I don't see past my love

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

A hevesen megélt érzelmek csodálatosak. Kevés felemelőbbet tudnék elképzelni azoknál, az életben sajnos túlságosan ritkán megadandó pillanatoknál, amikor egy-egy érzés olyan vehemenciával tör ki a mellkasunk alól és szalad szét a testünkben a szélrózsa minden irányába, hogy az összes útjába akadó gondolatot félresöpörje, és néhány momentumig egyeduralkodóként vibráljon bennünk. Lehet ez öröm, gyönyör, meghatottság, de valami sokkal kevésbé élvezetes, akár harag, melankólia, vagy elkeseredés is, nem számít a pozitív vagy negatív aspektus, a szenzáció maga nem változik. Soha nem cserélném el az érzelmességem valami pragmatikusabbnak megítéltre, sem most, sem pedig újabb, sok ezer kötekedő megjegyzés és sóhaj után sem, melyek egy jó része már végigkísérték az életem, mert ez egy ajándék, és csak szánni tudom, aki ezt nem képes megérteni, mert az csak annyit jelent, hogy még nem volt képes úgy megélni az érzelmeit, ahogy én. Márpedig megéri, akkor is, hogyha megvannak a maga hátulütői. Valamit valamiért. Hihetetlen számomra hogy már egy hét eltelt azóta hogy Gian és én talán a kapcsolatunk egyik ha nem a legnagyobb mélypontját éltük át. Biztosan állíthatom hogy még soha nem féltem annyira mint akkor, féltem sőt rettegtem hogy elveszítem a férjem, de valami Isteni csoda vagy nem is tudom mi, megmentett. Ha jobban bele gondolok talán nem is Isteni csoda volt az, hanem maga a szerelem amit egymás iránt érzünk. Én tudom hogy nem tudnék nélküle élni és abban is biztos vagyok hogy ő sem tudna nélkülem. Mi ketten alkotunk egy egészet. És jó arra gondolni hogy nem is kell megtapasztalnunk hogy milyen lenne külön, mert egyikünk sem akarja. Végül a változás mellett döntöttünk, Gian már rengeteget változott értem, itt az ideje hát hogy én is alakítsam a személyiségem, annak érdekében hogy boldogok legyünk. - Hány órára van foglalásunk? - Gian szakít ki a gondolataimból ahogy besétál a szobába, ahol én éppen a fésülködő asztalomnál ülve a hajamat vasalom. - Hétre. - felelem könnyedén. Duplra randi esténk lesz ma, Alberto és Blaise is velünk vacsorázik. Azt mondták jó hírük van, így gyanítom hogy ma ünnepelni is fogunk, ennek fényében pedig jobbnak láttuk ha a gyerekek itthon maradnak. Az egyik szomszéd lány Phoebe vigyáz ma este rájuk. Már nem először fogadtuk fel őt hogy bébicsőszködjön. Phoebe aranyos lány, tizenhét éves és a fiaink is szeretik őt. Megbízható így nyugodt szívvel hagyjuk őket rá. - Mit csinálsz a hajaddal? - Gian mögém lép és a tükrön keresztül nézünk egymásra. Ő már fel van öltözve és kifogástalanul néz ki mint mindig. - Kivasalom. - vonom meg a vállam miközben egy újabb tincsen húzom végig a forró felületet. - Kivasalod? - kérdez vissza. - Tudod hogy kezelhetetlenül göndör a hajam. - sóhajtok fel. - A hajad szexin göndör. - vigyorodik el minek hatására én is elmosolyodok. - Nyugalom, marad benne pár hullámos tincs is. Csak a te kedvedért. - jegyzem meg kuncogva. - Gyönyörű vagy bébi. - végig simít a vállamon és én leteszem a hajvasalót a kezemből. - Örülök ha tetszem. - felállok és szembe fordulok vele. - Örülsz ha tetszel? - nevet fel. - Megőrjítesz. - átkarolja a derekam és egy hosszú csókot hint a nyakamra. - Úgy megdugnálak még indulás előtt. - duruzsolja a fülembe minek hatására a lélegzetem is elakad. - Gian. - ejtem ki a nevét rekedt hangon. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem tetszik az ötlet de tény hogy a fiaink most is éppen lent játszanak nappaliban a bébiszitterükkel, így aligha van esélyünk bármire is. - Nem vagyunk egyedül. - mondom ki nagy nehezen. - Tudom. - sóhajt fel és elenged. - Indulhatunk? - nézek rá végül témát váltva. - Igen. - megfogja a kezem, egybefonja ujjainkat és levezet a földszintre. - Máris mennek? - Phoebe mosolyog ránk míg Beto és Saul egymás után ölelnek át minket hogy elköszönjenek. - Igen. Tíz óra körül jövünk. - mondom kedvesen. - Igazán jól néz ki Mr. Salvatore. - Phoebe a férjemet dícséri, és nem kerüli el a figyelmem a csillogó tekintete sem amivel Giant méregeti. - Kedves vagy köszönöm. Akkor majd jövünk. - Gian átkarol és kisétálunk a házból. - Szerelmes beléd. - jegyzem meg halkan már a kocsiban ülve. - Ki? - kérdez vissza Gian értetlen képet vágva. - Phoebe. - nézek rá egy pillanatra. - Ugyan dehogy is. Tizenhét éves kislány. - a férjem felnevet de én nem tudok vele nevetni. - Nem kislány. - csóválom a fejem. - Elena. Ugye nem vagy féltékeny egy tinire? - még mindig nevet, mikor már a főútra hajtunk ki. - Nem vagyok féltékeny, csak bizar ahogy rád néz. - jegyzem meg a vállamat vonogatva. - Inkább hízelgő, de semmi több. Felnőtt férfi vagyok és egy gyönyörű nő a feleségem. Szerintem engedjük el ezt a szerelmes tini témát. - javasolja és a szavai melengetik a szívem. - Szóval gyönyörű nő a feleséged? - kuncogok jókedvűen. - Nem láttam még nála gyönyörűbbet. - míg egyik kezét a kormányon tartja, addig a másikkal megfogja az jobbomat és a szájához emelve lágy csókot hint a kézfejemre. - Nem mellesleg pedig szeretem is az én gyönyörű feleségem. - kacsint rám majd visszafordul hogy az útra figyeljen, így azt már nem láthatja hogy a szavaival eléri hogy elérzékenyüljek. Az út további része néma csendben telik, ami nem sok, alig öt perc múlva már az étterem előtt parkolunk le, aminek a bejáratánál már Alberto és Blaise vár ránk. - Végre hogy itt vagytok. - Alberto nyújt kezet Gianak, amíg Blaise és én gyors köszönő puszit váltunk egymással, majd cserélve Albertot is átölelem, Gian pedig Baliset köszönésképpen. - Hét óra volt megbeszélve, most hét óra két perc van. Te jóval többet szoktál késni. - jegyzi meg a férjem Alberonak miközben besétálunk az étterembe, ahol a nevünket megadva egy pincér az általunk lefoglalt asztalhoz kísér. Én Gian mellett ülök, velünk szemben pedig Blaise és Alberto foglal helyet. - Mostanában nem szokásom késni. - nevet fel Alberto arra utalva hogy nem rég üzlettársak lettek Gianal, így mint főnök, nem teheti meg hogy késik. - Jól van fiúk, inkább rendeljünk mert éhen halok. - csitítom a játékos incselkedésüket és a kezembe veszem az étlapot. - Én előbb szeretném tudni a jó hírt amit említettetek. - Gian néz az öccsére, persze engem is érdekel így az én figyelmem is rájuk terelődik. - Ma volt az utolsó kezelésem és az orvos szerint fél éven belül, nagy esélyel megfoganhat a babánk. - Blaise mondja el végül a jóhírt. - Istenem, annyira örülök. - szinte felvisítok és a helyemről felállva ölelem át barátnőmet majd a sógoromat is. - Örülök nektek. Gratulálok. - Gian mosolyog egyenesen Albertora nézve. Tudom hogy a férjem nem egy érzelgős típus és nehezen mutatja ki mit érez, de valahogy most érzem rajta hogy az ő szíve is tele van örömmel. - Köszönjük, de én még nem merem beleélni magam. - szólal meg ismét Blaise elérzékenyülve. - Azért már csak a lehetőséget is érdemes megünnepelni. És én hiszem hogy hamarosan bővül a családunk. - mondom teljesen komolyan. - Egyet értek. - Gian bólogat majd első körben egy üveg pezsgőt rendel az asztalunkhoz. Az este további része pedig ennek fényében, jókedvűen telik. Beszélgetünk és nevetgélünk, hosszú idő óta először igazán boldog vagyok, mert mindegyikünk élete sínen van. 

Bejelentés/ek!

Két fontos bejelentésem van számotokra. Az egyik jó hír, a másik már kevésbé, legalábbis nekem. Kezdem a jóhírrel, ami nem más mint hogy január 17.én érkezik ide az új rész és folytatódik Elena és Gian története. A rossz hírem az, hogy ez az utolsó blogom. Ha ez a történet a végére ér, nem kezdődik új. Ennek több oka is van, leginkább az időhiány az ami miatt le kell mondanom az írásról. Mint tudjátok Dettyvel egy életre szóló projektbe kezdtünk, amihez az kell hogy száz százalékig ott legyünk fejben és persze rengeteg időt vesz majd el a mindennapokból. Bevallom őszintén fáj a szívem, mert ötleteim azok százával vannak és lesznek is azzal kapcsolatban hogy milyen történet lett volna a következő amit megírok, de erre már nem kerül sor, legalábbis egy jódarabig biztos nem. Azt nem állítom hogy soha de soha többet nem lesz blogom, mert azt fájna a leginkább kijelentenem. Bízom benne hogy később, talán a következő téli időszakban lesz időm kicsit alkotni. De ne szaladjunk előre ennyire. Ahogy mondtam is, ez a sztorim még méltó lezárást fog kapni. Már megírtam az összes részt és január 15.étől ahogy időm engedi töltöm is fel az új részeket. Végül pedig de nem utolsó sorban engedjétek meg hogy megköszönjem nektek, azt a rengeteg támogatást, bíztatást és szeretetet amit tőletek kaptam. Évek óta, nap mint nap itt vagytok velem és minden általam megírt történetemet hatlmas kíváncsisággal és szeretettel fogadtátok. El sem tudom mondani mit jelent számomra az hogy ennyire szerettétek minden írásom. Az a sok komment amiket írtatok, a sok pozitív visszajelzés, a temérdek kérdésetek amik azt bizonyították hogy valóban érdekel titeket amit írok, a mindent jelentették. Aki ismer az tudja hogy mennyire a szívemhez nőttek a blogjaim, és tudjátok azt is hogy mekkora boldogság volt számomra minden komment amit kaptam tőletek. Egy szó mint száz, de egy a fontos, hogy hálás vagyok mindenkinek aki végig kísért ezen az utamon. De nem akarok szomorkodni, hiszen bár több blogom nem lesz, ti megmaradtok az életem részei. Mégegyszer köszönök mindent és akkor január 17.-étől érkeznek is az új részek. xoxo Niki

14. Rész: The love you give to me will free me

~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

Ez az este ha valamire, arra mindenképpen jó volt, hogy sokkolóan törjön a felszínre minden amit egymás iránt érzünk. Gian kegyetlen és gyönyörű drog, amiből nem csupán a testem kér, hanem a lelkem is. Évekkel ezelőtt beleszeretni nem volt nehéz, számtalan nő érezhetett már így a korábbi évek alatt, és lám, még én is a csapdájába estem. De ez a csapda más mint bármelyik másik, mert ebből én soha nem akarok szabadulni. Gian a csapdám ami már a részem, az otthonom, az életem. Mindent akarok belőle. Magamba akarom szívni a gondolatát is a létezésének, azt akarom, hogy reggel ha felébredek mindig itt legyen velem, olyan mélyen akarom, hogy csókoljon, hogy a csókja forrósága a szívemig érjen. Azt hiszem az már csak az egész érzés megtestesült gyönyöre, hogy ő is pontosan ezt érzi. Abból ahogy a közelemben van, ahogy a levegője az egyszerű közelségemtől elakad, ahogy a szívverését érzem a saját mellkasomon táncolni veszett ütemre. Ahogy rám néz. A sötét szembogarak mélyén folyékony fekete tűzként gyullad fel nem csupán a vágy, hanem a szerelem egy olyan hevessége, melyet minden nap látni akarok. Eddig is nézett rám így, éppen ezért vágyom rá az év minden napjának, minden órájának perceiben. Érzem benne a korábbi menthetetlenül felemésztő vágyat, de érzek még mást is. Hogy többet akar belőlem ezeken túl. Tétova egyszerűséggel, mégis a tőle megszokott hevességgel támad le, én pedig egy percig sem ellenkezem, sőt mi több egy édes adok-kapok játékot követően még inkább elbújok a közelségében. Az illata betölti az agyamat, minden lélegzetvételem sikoltva kiált, hogy még többet belőle. Az övé vagyok. Kérdés volt ez bármikor is? A jövőt, vagy éppen a bizonytalan gondolatokat most olyan mélyre ásom magamban, hogy még csak véletlen se szivároghasson felszínre még egy apró foszlánya sem. Feleletem elolvad az ajkán, és reszketek a gondolatától is, hogy mindez most egy ígéret. Mintha az életünket akarnánk összekötni, pedig nevetséges, de mi enélkül is összetartozunk. Mindig is így volt. Számomra ő a tökéletes férfi. Mindig is az volt és az is lesz. - Mi minden vita után itt kötünk ki. - jegyzi meg az ágyon heverészve. - Én szeretek veled itt lenni. - mosolyodok el miközben a fejem a mellkasára hajtom és átölelem őt. Volt már itt számtalan alkalommal, amit ezek a falak láttak. Szedtük már szét egymást, a testünk csapódott számtalan alkalommal, mint valami gellert kapott biliárdgolyó ide meg oda, de ez a fajta gyengédség, amivel magházoz von, az a fajta évődés, amit én a kuncogás közé csempészett vállcsókokba rejtek, ez mind közül a kedvencem. És izgalmas, és izgató egyszerre. A hűvös ágynemű végigsimít a felforrósodott testemen, amint fordít a helyzetünkön. Mint egy életre kelt istenség, úgy magasodik fölém. Ajkaim elnyílnak, szinte szólnék, de nem tudok, csak egy reszkető sóhajra futja, amint keze az arcomhoz ér, és végig simít rajta. Lehunyom a szemeimet, és élvezettel simulok bele az érintésébe. Majd kissé oldalra fordítom a fejem, mielőtt elhúzná az arcomról, még a keze utána nyúlok és a tenyerét az ajkaim felé húzom. Lágyan és forrón csókolom végig a tenyerét, miközben kávébarna lélektükröm elmerül, elolvad az ő örvénylő obszidiánfekete íriszeiben. Végül elengedem a kezét és hagyom hogy egy lágy puszit hintsen ajkaimra. - Szeretlek Elena. - suttogja és a hangja tele van érzelmekkel. - Tudom. - bólintok a vallomására. - Szeretlek Gian. - vallom be én is ma már századszor. De ami ennél sokkal fontosabb hogy érzem is hogy szeret. Nekem nem kell sokkal beszédesebb, annál ahogy most fölém hajol, hogy szinte belém olvadjon, akár a lángoló testre cseppentett hűvös vaníliafagylalt. A csókja időtlenül mély, szinte érzem, hogy az összes sejtem elnyeli a sóhaját, a testének minden rezdülése összhangba kerül az enyémmel. A vágy immár nem csupán a sejtjeinkben pulzál, hanem mindenben amit érzünk, amit némán és kimondatlan ígéretekkel egymásnak tettünk. Nem csupán az övé vagyok, hanem mindig is az övé voltam. Halk nyögésbe fojtom azt a zakatoló és felszínre kívánkozó sóhajtást, amit az érzések kiváltanak belőlem. Olyan felfokozott, olyan kegyetlenül isteni és annyira akarom, hogy jelenleg minden kifejezés elcsépelt és semmitmondó ahhoz, hogy ezt kifejezhessem. Ajkai után kapok. Visszaszívom az alsó ajkát, fogaim bilincsébe vonom lágyan, mégis akaratosan, mert amit eddig éreztem belőle még kevés, még több kell, bár azt sem tudom jelen pillanatban, hogy létezik az ami elég lenne belőle? Aligha. Most én csapok le rá, nyaka köré vonva a karjaimat és a tenyeremet a nyakszirtre simítva húzom le magamhoz. Már alig van levegő, én mégsem tudom elengedni. A forróság amelyet nyelvünk játéka, és a csók végtelensége gerjeszt, szinte megfullaszt. Szuszogva vesszük és engedjük ki a levegőt, mégsem tudunk, vagy éppen akarunk szabadulni. Olyanok vagyunk, mint akik életükben először csókolják meg egymást, és feledhetetlenné akarják tenni. Nehezen szakad el tőlem, én pedig nehezen engedem el. Kipirultam, mintha egy kályha mellett üldögéltem volna órákat. A vallomásaink után lassú csend telepedik közénk, melyet egy apró hümmentés tör meg a részemről. Úgy teker az ujjai köré, ahogy csak akar, és képtelen vagyok egy pillanatra is elszakadni tőle. A felfokozottság éppen olyan erős kettőnk között, mint a folyamatos és megállás nélküli érzelmi kisülések egy-egy csók közepette. Máskor is csókoltuk már meg egymást. Ennek az egésznek a varázslata most valamiért mégis más. Kiapadhatatlanul kortyolnám a levegőt az ajkai közül, kapaszkodnék belé még tovább, végig simítanám a teste minden porcikáját. Legszívesebben Síva lennék, ezer karral, amelyekkel magamhoz vonnám, és nem ereszteném el őt soha. - Soha ne hagyj el, Gian! - kérem őt szerelmesen és a nyakát átkarolva húzom le magamhoz, hogy ajkaiba belenyögjem a csók közben a forróságot, a kívánságot, minden pajzán, és érzelmes gondolatom. A szerelem lenyomata ég a száján, mikor levegő után kapkodva elhúzódom tőle, és hagyom, hogy ajkai ezúttal a testemet barangolják be. Reszket minden porcikám. El sem hiszem! Szinte remegek, mert ebben az egész totálisan őrjítő helyzetben, amelyben nem először vagyunk, mintha most veszíteném el másodszor a szüzességem. Az idejét akarom. Minden idejét. A egész életét, őt magát, a jövőjét, amelyet velem oszt meg. A világmindenséget akarom vele átölelni. Általa kiteljesedni, egésszé válni. Tekintetében minden percben újjászületek. A mélysége, a sötét örvénylése szinte magával ragad, és elmerülök benne. Barna íriszeim mélyén lángok gyúlnak. Miatta és főleg általa. - Nem hagylak el. Nem is lennék rá képes. - duruzsolja a bőrömbe a szavakat amikor már a köldökömnél jár a csókjaival és egyre csak halad lefelé míg végül megérzem az ajkát a legérzékenyebb pontomon és belőlem egy hangos, szinte kiszakadó fájdalmasan gyönyörű mély sóhaj szakad ki. Engedem a fejemet hátrahanyatlani újra a párnára. A combomat cirógató ujjaira feleletül felhúzom kissé a lábam, a csípőm megemelkedik, és hozzápréselem magam. Forró vagyok, mintha ezer fokos lázban égnék, és semmi sem tudná csillapítani a vágyak keltette lávafolyamot, amely vér helyett zubog végig a testemben. Két kezem a fejére simítom, és először a tarkóján alulról vezetem végig finoman az ujjaim. Ujjbegyeim, szinte sétálva tapintják ki a bőrének lüktetését, az apró pihéket a nyakszirtjén, hogy aztán tovább engedjem őket. A hajába fúrom a kezem, miközben ő érzéki csókjaival megállás nélkül záporozza legérzékenyebb pontomat. Majd egy pillanatra felnéz rám, szerelmesen nézünk egymás szemébe mint akik valami különlegeset, valami megismételhetetlent tartogatnak a másik számára és én hiszem hogy így is van.

13. Rész: You’re hittin’ rock bottom and I’m full of fear

 ~ Elena Avena Pedersoli Salvatore ~

Miután Gian elszólta magát és kiderült, hogy a szervezetet alkotó családok őt akarják, a mi kapcsolati problémánk háttérbe szorult. És bár részleteket nem árult el arról hogy mit is ért az alatt hogy őt akarják, bennem mégis megfogalmazódott egy aprócska gyanú. Ha nem bántani akarják, már pedig Gian azt állítja hogy szó sincs bosszúról, akkor egyértelműen a szervezet vissza akarja kapni Giant, mint egykori Dont, a szervezet egyik ha nem a legerősebb vezérét. Nem tudom eldönteni hogy mi a rosszabb. A félelem pedig csak egyre erősebb bennem. Félek hogy így vagy úgy de el fogom veszíteni a férjem. Ha bosszúról van szó akkor bánthatják, ha pedig a vezérükként akarják visszakapni akkor nagyon esélyes hogy Gian előbb vagy utóbb visszamegy Szicíliába, főleg most hogy a kapcsolatunk romokban hever. Gian egyértelműen csak miattam jött Londonba, és én vagyok az aki ezidáig is visszatartotta őt, de most hogy a házasságunk kezd széthullani, benne van a pakliban hogy ő a jelen állás szerint másodszor már nem engem, hanem Szicíliát fogja választani. Egy kisebb pánik roham tör rám ahogy megfogalmazódik bennem a tény, miszerint el fogom veszíteni Giant. A hálószobánkban, az ágyon ülve záporoznak a könnyeim, minden porcikám remeg és úgy érzem kezd elfogyni a levegő. Hálát adok az égnek, hogy a férjem nem lát éppen mert a fürdőben van a tus alatt. Percekig próbálom összeszedni magam de nem igazán jön össze. Az egész helyzetet még jobban megnehezíti az is hogy itt csengnek még a fülemben Gian korábbi szavai, miszerint nem tudunk együtt élni tovább. Mi másra is gondolhatnék, ezek után. Gian el akar hagyni. Soha nem voltam még ennyire közel az őrülethez. Hirtelen pattanok fel az ágyról és fel-alá kezdek járkálni a szobában, úgy érzem képtelen vagyok egy helyben maradni. Majd szét feszít a düh, a tehetetlenség, a félelem és reménytelenség egyvelege. A könnyeim szüntelenül záporoznak és nem tudok megnyugodni. Újabb gondolat fogalmazódik meg bennem. Mi van ha Gian azért bántotta Jonaht mert tudta hogy ha rájövök akkor ki fogok akadni és akkor lesz egy baromi jó indoka arra hogy miért is hagy el, csak azért hogy aztán visszatérhessen a kibaszott maffiához amit annyira imád?! Mi van ha direkt alakított mindent így hogy aztán még neki adva igazat, lépjen ki a házasságunkból?! Nem! Nem! Nem! Ezt nem tehette! Már szinte rohangálok fel-alá a szobában és feszülten túrok a hajamba. Szívemszerint minden tincsemet kitépném a helyéről, mert most kifejezetten idegesít hogy az arcomba libben minden lépésem után. Végül aztán a fésülködő asztalomról megragadok egy hajgumit és olyan szoros kontyba fogom össze a hajam hogy a fejbőröm is belesajdul. - Szemétláda! - üvöltök fel, kiadva magamból a dühöm amit jelenleg Gian iránt érzek. Kezdem magammal elhitetni hogy a gondolatmenetem jó, a férjem valóban egy jól kidolgozott terv alapján próbál meg elhagyni. - Elena. Mit ordítozol? - szinte úgy ront ki a fürdőből egy szál törölközőben, és megdöbbenve néz rám, mondjuk meg is tudom érteni mert el tudom képzelni milyen képet festhetek ebben a pillanatban. - Én vagyok a világ legnagyobb hülyéje. Hittem neked, még magamat okoltam mindenért. - elé lépek és felnézek rá, egyenesen a szemeibe akarom mondani minden szavam. - Pedig ez az egész csak egy jól kiagyalt terv része. - nem bírok az indulataimmal, meglököm őt bár az én erőm eltörpül az övé mellett így meg sem érzi. - A Jonah ügy, az hogy összevesztünk, minden de kurvára minden a te terved része hogy lelkifurdalás nélkül léphess le. El akarsz hagyni hogy visszamenj a kibaszott maffiádhoz. Te szemét. - az utolsó két szót már magamból kikelve teljes torkom szakadtából üvöltöm az arcába és a mondandóm végén a tenyerem hatalmasat csattan az arcán. - Állj már le! - szól rám miközben kezeimet lefogja, erősebben szorítja a csuklóimat amikor újra meg akarom őt ütni. - Szicíliát választottad helyettem. - zokogok fel erőtlenül. - Teljesen elment az eszed? - emeli meg a hangját. - Milyen tervről zagyválsz itt? - kérdezi, de mielőtt bármit mondhatnék ő beszél tovább. - Hogy lett volna ez az egész az én tervem? Szerinted Jonaht is én bíztam meg hogy nyomuljon rád? Mi a fasznak nézel te engem Elena? Ha ekkora szemétségeket nézel ki belőlem, miért vagyunk még együtt? - elenged és kikerül én pedig lefagyva állok a szoba közepén. - Sok rosszat tettél már. - suttogom magam elé. - De nem ellened. - üvölti erős, mély hangján. Rá kell jönnöm hogy ebben a pillanatban is pontosan azt teszem vele amiről korábban beszélt. A múltal bombázom, miközben ő tényleg csak jót akar nekem. - Azt mondtad nem tudunk együtt élni. - térek vissza hirtelen egy korábbi kijelentésére, mert amióta ezt kimondta, csak erre tudok gondolni. Talán ez az őrület közeli állapotom is éppen emiatt van most, mert azt sejteti hogy el akar hagyni. - Miért neked jelen helyzetben úgy tűnik hogy együtt tudunk élni? - kérdez vissza gúnyos hangon. - Boldogok voltunk, csak az elmúlt pár hét az ami felkavart mindent. - próbálom magamat is meggyőzni arról hogy így van. - Én csak azt tudom hogy az életem folyamatos erőlködés és megfelelési kényszer amióta Londonba jöttünk. Azt akartam hogy boldog legyél, ezért mindent úgy tettem ahogy te akartad. Irányítasz, elvárásaid vannak, egyedül hozod meg a döntéseket hogy mi a jó a családunknak. Tagadhatatlan hogy Alfonzó lánya vagy. Ugyan az a személyiségetek. Ha nem az van amit te akarsz akkor rögtön összedől a világ. - gondolkodás nélkül vágja hozzám a szavait, bár okolni nem tudom érte, mert van igazság abban amit mond és mivel korábban én is az apjával támadtam őt, érthető hogy most ugyanezt teszi ő is velem. Ennek ellenére sikerül feldühítenie és meggondolatlan mondat szalad ki a számon. - Ha ennyire apám lánya vagyok, akkor ölj meg ahogy őt! - a szemeibe mondom, ismét egy régi bűnét. - Bárcsak képes lennék rá. - vág vissza és ezzel el is éri hogy a szavaim a torkomon ragadjanak. Erőtlenül lépek el mellett és a szekrényből egy bőröndöt dobok az ágyra abba pedig a ruháimat kezdem el bele pakolni. - Most hová készülsz az éjszaka közepén? - kérdezi lekezlő hangon. - Albertoékhoz költözök amíg nem találok magamnak és a fiaimnak egy saját otthont. - mondom miközben rá sem nézek. - Az én családomnál keresel menedéket? - gúnyolódik és ezzel eléri hogy ismét elöntsön a harag. - Nincs más választásom tekintve hogy az én családomat kiírtottad. - kiáltok fel. - Fejezd be! - üvölt rám és ezzel egy időben egyik ökölbe szorított kezét teljes erővel a szekrény ajtóba üti. A fa megreccsen és ketté is törik. Én ijedtemben megugrok és remegő végtagokkal hátrálok tőle egészen a falig. Most először félek tőle. - Kurvára elegem van! - ezúttal a bőröndömet ragadja meg és a szoba másik felébe hajítja. - Nem fogod tovább ezt csinálni velem. - megindul felém, én pedig a falhoz simulva várom hogy talán ezúttal rám súlyt le a keze, de nem teszi. Szorosan megáll előttem, a testem a fal és a mellkasa közé szorul. Lenéz rám és a tekintete szikrákat szór. - Hozzám ne merj érni. - fenyegetően pillantok fel rá, arra utalva hogy ha megüt annak komoly következményei lesznek. - Soha nem bántanálak. - feleli és a hangja ezúttal gyengéd, erőtlen. - Fizikailag és szándékosan biztosan nem. - teszi hozzá halkan. - Ha elhagysz azzal is bántasz. - közlöm a nyílvánvalót. - Nem én kezdtem el csomagolni hanem te. Szóval aki itt el akarja hagyni a másikat az te vagy. - vág vissza. - Te mondtad hogy nem tudunk együtt élni. - kontrázok rá, miközben még mindig a fal és a mellkasa közé szorulva figyelem őt. - Mert így nem is tudunk. - bólogat. - Akkor hogyan tudnánk mégis együtt maradni? - kérdezem suttogva, hiszen én továbbra is azt szeretném ha a kapcsolatunk szikla szilárd lenne. - Ne gyötörj a múltal, ne támadj minden hibámnál, ne okolj engem mindenért és úgy fogadj el, úgy szeress ahogy vagyok. Ha nem akkor engedjük el egymást. - feleli komolyan. - Te el tudnál engedni? - kérdezem már megint a könnyeimmel küzdve. - Nem. - vágja rá azonnal a határozott választ. - Én nem akarok nélküled élni Gian! Veled akarom leélni az életem, és ha ehhez nekem is változtatnom kell akkor megteszem. Belátom hogy amikor Londonba költöztünk mindent azonnal akartam és elvártam tőled hogy egyik napról a másikra megváltozz. Hibáztam. Tudom és látom hogy mennyi mindent tettél értem és teszel is mindennap. Én....én...annyira sajnálom. - sírom el magam a mondandóm végére. - Elena. - gyengéden ejti ki a nevem. - Szeretlek. - két tenyerem a mellkasára simítom míg ő egyik kezével az arcomon simít végig, hogy letörölje a makacs könnyeimet. - Én is szeretlek Elena, mindennél jobban. De van hogy a szerelem nem elég egy kapcsolathoz. - elhúzódik és én kétségbeesetten nyúlok utána. - Ne mond ezt, kérlek. - szüntelenül sírok, mert úgy érzem itt a vége valami gyönyörűnek, a házasságunknak. - Mindent megteszek amit csak szeretnél. Többet nem veszekedek veled, nem szólok bele az ügyeidbe. Esküszöm hogy mindent megteszek. - már szinte könyörgök neki, de nem érdekel. Ebben a helyzetben tényleg bármit megtennék azért hogy velem maradjon. - Elena. - gyengéden ejti ki ismét a nevem miközben visszalép elém. - Ne hagyj el, mert abba bele is halok. - mondom ki őszintén amit érzek. - Ezt ki ne mond még egyszer. Ne emlegesd a halálod. - szól rám erős hangon. - Fogalmad sincs mit érzek irántad Gian. Az életem vagy. - idegesen lépek el mellette. Úgy érzem megfulladok. Az érzelmek lavinaként temetnek maguk alá. - És ha az ember elveszíti az életét akkor bizony az egyet jelent a halálal. - teszem hozzá remegő hangon. Nem szól egy szót sem, csak meredünk egymás tekintetébe majd hirtelen mozdul felém és amikor elér, határozottan ránt magához. Olyan hevesen csókol meg mint talán még soha ezelőtt. Ebben a csókban benne van a közös jövőnk ígérete is.